A szerencsének köszönhető, hogy az alagsorban még utolértem Evelynt, aki pont akkor lépett ki a női mosdóból. Láttam a tekintetéből sugárzó szomorúságot és csalódottságot. Nem tudom, hogy azt a nőt, vagy a jelent utálom jobban emiatt. Amikor utolértem gyengéden megfogtam a kezét, egyszerűen csak azt akartam, hogy érezze azt, hogy mit jelent a számomra. Gyengéd akartam lenni vele és végre bebizonyítani, hogy hozzám tartozik. A szívem mélyén éreztem, hogy ennek a nőnek én vagyok a párja. Ehhez az érzéshez foggal körömmel ragaszkodtam és csak arra vágytam, hogy ezt Evelyn is érezze. Szomorú lettem, amikor a könnyes tekintetébe néztem. Nem történt semmi, mégis szomorú, hogy ezt váltottam ki belőle. - Evelyn! - a fejemet ráztam, közben hálát adtam Istennek, hogy ezen a folyosón nem voltak kamerák. Így volt esélyem beszélni vele. Csak ketten voltunk, ezért próbáltam kihasználni az alkalmat és mindent elmondani ami történt. - Félreértett valamit! - a gyönyörű arcát fürkésztem. Alapjáraton olyan férfi vagyok, aki nem magyarázkodik a nőknek, hiszen senkinek nem tartozom elszámolással azért, hogy mit miért csinálok. Viszont Evelyn kezdetektől fogva más nő, mint a többi. Minden érdekel, és mindenért rajongok ami őt érinti. Megőrülök a vörös, majdnem naplemente színű, csípőig érő hajáért, a telt ajkáért, amit legszívesebben megízlelnék. Én tudnám csókolni. Szenvedélyesen, lassan. Nem hagynám szóhoz jutni, nem adnék alkalmat arra, hogy elhajoljon tőlem. Éreztetném vele, hogy ő és én egymáshoz tartozunk. Mi férfiak szeretünk csókolózni. Viszont teljesen más, ha egy olyan nőt csókolunk, akit szeretünk. A nyelvemet is használnám, kezemet az arcára tenném, hogy érezze a férfit. Nem a tanárt, nem a szemüveges, öltönyt viselő professzort, hanem a férfit, aki a hétköznapokban vagyok.

Evelyn hamar kizökkentett a gondolataimból. Kezével gyorsan letörölte az apró könnyeit, majd szipogva mosolyra húzta az ajkát. Ez nem őszinte mozdulat volt. Ettől pedig megszakadt a szívem. - Remélem nem érzi azt, hogy magyarázkodnia kell nekem! - a fejét rázva a szíve felé mutatott, én csak a szemöldökömet ráncoltam és imádkoztam, hogy ennek a beszélgetésnek ne az legyen a vége, ami felé halad. Evelyn csalódott volt, de mégis úgy tett, mintha nem jelentene semmit az, ami történt. És ez baj volt. - Mr. Brown! Nem tartozik nekem magyarázattal! Én csak egy hallgató vagyok az egyetemen! - a fejemet lehajtottam, mert éreztem, hogy ez lesz a lényeg.

- Látom, amit látok! És azt látom, hogy magát megérintette ez a félreértés! Miért hazudik erről? - kicsit közelebb hajoltam, de láthatólag távolságot szeretne tartani, ezért nem próbáltam meg újra közeledni. - Azt is látom, hogy néz rám! - pillantottam a lépcső felé, hogy megbizonyosodjak arról, hogy csak ketten vagyunk. - Evelyn, én érzem, hogy milyen hatással vagyok magára! Azért érzem, mert amikor magával vagyok, akkor minden más! Minden tökéletes! - mosolyra húztam az ajkam, amit Evelyn nagyot nyelve nézett végig.

- Ez lehet csak egy apró fellángolás! - suttogta a fejét oldalra biccentve. Csalódottan néztem rá, egyszerűen nem értem, hogy miért akar engem meggyőzni az ellenkezőjéről. Ha tehetném, ha az alkalom is megfelelő lenne rá, itt azonnal levenném a ruháit, a falnak támasztanám, belehatolnék és addig mozognék benne, amíg nem vallja be magának azt, hogy belém zúgott. Hátra húznám a haját. Nem erősen, hanem érzékien, akár egy igazi férfi. Az arcomat az arca mellé nyomnám. Szex közben beszélnék hozzá, élvezném, hogy csak engem érez. Végigsimítanám a meztelen teste minden vonalát és magamhoz húznám. Nem szabadulna tőlem addig, amíg az orgazmustól összeesve azt nem mondaná, hogy igen is szeret engem.

- Fellángolás? - a falnak támasztottam a kezem, mert éreztem magamon, hogy eluralkodik rajtam valami. Próbáltam visszafogni magam, de a baj az volt, hogy Evelyn bosszús tekintete kezdi velem elhitetni azt, hogy ami eddig köztünk történt az nem volt több puszta fellángolásnál. Nem csak féltem ettől az érzéstől, de rossz is volt erre gondolni. Rossz volt, hiszen ő már az életem része. Ez fordítva is igaz volt. - Ilyen nekem nem fordult meg a fejemben! Tudja, én biztos vagyok az érzéseimben és abban, hogy mit akarok! Én tudom, hogy mit akarok! Ezért kell hinnie nekem! Nem történt semmi! Félreértés volt az egész!

- Akkor maga meg értse meg azt, hogy nem érdekel! Azzal van, akivel lenni akar! - tárta szét a kezét, majd fejét rázva a lépcső felé sétált. Utánanéztem. Tudtam, hogy nem kéne benzint önteni a tűzre, de muszáj volt utána szólnom.

- És ha én magával akarok lenni?! - kérdeztem, mire hirtelen megtorpant. Válasz még nem érkezett, csak megfordult, hogy a szemembe tudjon nézni. Hosszú másodperckeig néztünk egymás szemébe, mintha a másik lelkébe láttunk volna. Evelyn nem mondott semmit, csak hátra lépett pár lépést.

- Meggondoltam magam! Nem élnék a lehetőséggel! Vigyen valaki mást Franciaországba! - és ekkor megfordult és szapora léptekkel felsétált a lépcsőn. A falnak támasztottam a hátam és felvont szemöldökkel a plafont néztem.

- Meg kellet volna dugnom - sziszegtem a fogaim között.

- Szép napot tanár úr! - a férfi mosdóból egy hallgató lépett ki. Gyilkos pillantásokkal ajándékoztam meg, mert senkihez nem volt kedvem. - Lehet egy kérdésem Leonardo Da Vinci életéről?

- Most nem! Majd az előadásom előtt igen - sétáltam el mellette, majd zsebembe helyeztem a kezem és felsétáltam a kibaszott lépcsőn.

A lépcsőházba menet láttam, hogy egy hölgy az ajtó után futott, ezért gyorsan tartottam neki, de meglepődtem, amikor Evelyn vörös hajú anyukája nézett fel rám. Egy kedves, baráti mosollyal ajándékoztam meg, bár nem volt kedvem mosolyogni. Arra gondoltam, hogy ez a találkozás is a véletlennek köszönhető, ezért udvariasan kezet nyújtottam. - Barbara, igaz? - fürkésztem az arcát. Evelyn anyukája a másik kezébe tette a bevásárlószatyrot, de én udvariasan elkértem tőle és átvettem.

- Mr. Brown! Milyen kellemes meglepetés! - gombolta ki az őszi dzsekijét, majd fel sétáltunk a lépcsőn. - Hogy érzi nálunk magát?

- Minden nagyon remek! Megszerettem Londont! Teljesen más mint Franciaország! Kicsit sok az eső! - tettem hozzá, mire Barbara az ajtó előtt elnevette magát.

- Ez teljes mértékben így van! - nézett végig rajtam, majd a háta mögé bökött. - Inna egy kávét? - ekkor ravasz vigyorra húztam az ajkam. Nem a kávé, nem Evelyn anyukája, hanem az, hogy Evelyn közelében lehetek.

- Udvariatlan dolog lenne visszautasítani! - fürkésztem az arcát, miközben tudatosult bennem, hogy akár Evelynt, vagy a szobáját is láthatom. Érezhetném az illatát, talán még jobban megismerhetném őt. Amikor Barbara beengedett az ajtón egy kellemes, kicsi konyhával találtam szembe magam. Aranyos és takaros volt. Azt már tudtam, hogy ilyen tömbházakban nem laknak nagy lakásban az emberek. - Kellemes! Tetszik! - leültem az egyik székre, miközben egy fehér ajtó felé pillantottam. Az ajtón színes dísz falevelek, sündisznó és mókus lógott vékony cérnáról. Mosolyogva lesütöttem a szemem. Azt hiszem, azt szeretem legjobban Evelyn-ben, hogy a nőies külső mögött egy rakoncátlan kislány bújt el.

- És hogy érzi magát tanárként? - miközben Barbara kiöntötte nekem a kávét, addig levettem a homok színű dzsekimet és a szék támlájára hajtottam. Utáltam, hogy most munkán kívül is ingben vagyok, de ki kell bírnom ezt a tíz percet.

- Meglepően jól! Az elején azt hittem, hogy ez a változás nem fog illeni az én élet körömbe! Tudja én leginkább festészettel foglalkozom és emiatt hittem azt, hogy tanárként...már bocsánat a kifejezésért, de szar leszek! - mondtam ki, mire Barbara leült velem szembe és elnevette magát. - De kellemeset csalódtam! - kóstoltam meg a kávét, aminek köszönhetően valószínűleg két napon keresztül éber leszek. - Hm! Maguk mindig ilyen erősen isszák a kávét? Finom! - dicsértem meg.

- Szokás! De szokták azt mondani, hogy ahány ház, annyi szokás! - mosolygott kedvesen, miközben felfigyeltem arra, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Mindketten nagyon szép nők. Ekkor a szoba felé pillantottam.

- És Evelyn? - kérdeztem. - Azt hiszem, hogy az egyik osztályomba jár! - próbáltam nem feltűnően kérdezni, ezért úgy kérdeztem, mintha csak eszembe jutott volna, hogy van egy lánya.

- Evelyn a barátjánál, Logan-nél van! - mosolygott, mire félrenyeltem a kávét. A válasz annyira meglepett, hogy kortyolás közben köhögtem egyet.

- Biztos szép pár lehetnek! - sziszegtem.

- Oh, nem! - nevetett az anyuka. - Legjobb barátok!

- Még jobb - préseltem ki magamból, miközben úgy döntöttem, hogy igen is ragaszkodni fogok az ötletem miatt ami Evelyn-t érinti.

- Ha már a lány szóba került, muszáj megjegyeznem, hogy lesz egy tanulmányi kirándulás ami Franciaországba szól! Én magam megyek el, de úgy gondoltam, hogy a hallgatók közül kiválasztok egy személyt, aki alkalmas arra, hogy részt vegyen egy festőművészeti kiállításon!

- Ez remek! Evelyn mesélt róla! Nagyon izgatott volt! Már a bőröndjét is előszedte! - mosolygott, mire szomorúan kifújtam magam.

- Tudnia kell, hogy azért választottam Evelyn-t, mert különleges természettel rendelkezik, páratlan ízlése és adottsága van a művészet iránt! Ő az a hallgató, akin látom azt, hogy képes fejlődni egy nagyobb szintre! Ezért lenne nagy hiba, ha nem élne a lehetőséggel! - suttogtam.

- Evelyn még soha nem járt egy igazi kiállításon! Biztos vagyok abban, hogy egy életre szóló kaland lenne a számára! - bólintott, majd halkan hozzátette. - Viszont ma kicsit furcsa volt!

- Hallgatom! Hátra tudok segíteni! Próbálok minden hallgatóval jó kapcsolatot ápolni, hogy érezzék azt, hogy az én ajtóm mindig nyitva áll előttük! - haragudtam magamra, hogy ennyire félre vezetem az anyját, de tudnom kellett, hogy mi van Evelyn-nel.

- Amikor hazajöttem a munkából, Evelyn a szobájában volt! Fülhallgatón zenét hallgatott és az ágyon fekve a plafont nézte! Ha nem ismerném a saját lányomat, azt mondanám, hogy szerelmi bánata van! - suttogta szomorúan.

- A fiatalok körében egy gyakori! - vigyorogtam boldogan. - Esetleg...

- Maga beszélhetne vele!

- Micsoda ötlet, Barbara! Ez meg sem fordult a fejemben! - belül tapsoltam és kuncogtam mint egy gyerek, de látszatra próbáltam nyugodt és kiegyensúlyozott maradni.

- Nagyon örülnék neki, ha beszélne vele! Maga a szomszédunk is, Mr. Brown! És Evelyn bármelyik percben megjöhet! - pillantott az órájára, mire váratlanul nyílt az ajtó és Evelyn lépett be rajta. Ő nem számított rám, ezért amikor megpillantott a lába a földbe gyökerezett és fehér arccal a szemembe nézett. - Drágám! Emlékszel, a professzorra? Az egyetemen tanít! - mutatott felém az édesanyja, mire mosolyogva intettem.

Hogy is felejthetne el...