Péntek este egy jól ismert szórakozóhelyre mentem Logan-el és a többiekkel. Boldog voltam, hogy sikerült összehoznunk közösen egy olyan programot, amit élveztünk. Mindenki nevetett, amikor Christian az ötödik felesnél azt mondta, hogy unikornisokat lát, ezért több pálinkát nem rendelt magának. Logan külön kijelentette, hogy ha egyszerre és hirtelen iszunk, akkor hamarabb üt az alkohol. Én is ittam, viszont nagyon keveset és csak gyümölcs ízű, alkoholos koktélt. Ujjammal nevetve pörgettem a pici fa pálcikára rögzített napernyőt, miközben Logan visszaült mellém és nevetve meglökte a vállamat. - Hátra sem merek nézni! Nem akarom látni, hogy mit csinál, Christian! - a színes fények egymás után cikáztak a sötét plafonom, a hangos diszkó zene magával ragadott. Legszívesebben táncolni lett volna kedvem, de az a baj, hogy a testem itt van, de a szívem egy teljesen más helyen. Ettől eltekintve próbáltam jól érezni magam és elfelejteni mindent ami Jace Brown-ra emlékeztet. Ekkor Logan megfordult a székkel, háttal a pultnak támaszkodott és szemét eltakarva nevetett a széken.

- Hát azt hiszem, hogy Laura élőben van a Tiktokon és Christiant videózza, aki az egyik asztalon táncol! Te jó ég! Ezt látnod kell, bébi! - Logan néha becézni szokott, ami roppant aranyos tőle, ezért felkészültem arra, hogy olyan dolognak lehetnek szemtanúja, ami jó ideig megmarad bennem. Amikor megfordultam a szám elé tettem a tenyerem és megfogtam Logan kezét, mert azt hittem, hogy leesek a székről. Christian félmeztelen táncolt az egyik kör asztalon. Nem az volt a baj, hogy táncolt, egyszerűen csak olyan idéten és ciki mozdulatokkal próbálta utánozni a mai tánc stílusát, hogy az már nevetséges volt. Rájöttem arra, hogy nem kellett sokat innom ahhoz, hogy jól érezzem magam. Egyszerűen csak önmagamat adtam és élveztem, hogy végre a barátaimmal lehetek, még akkor is, ha ma este legszívesebben összecsomagolnék és a repülőtérre indulnék.

- Úgy látom, hogy te nagyon figyelsz arra, hogy ma este józanul menj haza! - Logan üveges tekintettel fürkészte az arcomat, hiszen benne is volt jócskán alkohol. Én alapjáraton nem szeretem a sok alkoholt, ennek nyomós oka van. Ezt az okot Logan tudja a legjobban és józanul nem hozta volna szóba, hiszen tudta, hogy kellemetlen témát érintene vele. - Ne haragudj! - túrt a hajába jókedvűen.

- Semmi baj! Nekem elég ez is! - vissza fordultam a pult felé és mosolyogva az ajkamhoz emeltem a poharat, de ekkor egy olyan dolgot pillantottam meg, ami arra késztetett, hogy zárjak ki mindent és csak rá figyeljek. Az alkoholos üvegeknek fenttartott polcon egy pici, üvegből készült Eiffel torony csillogott a rávilágított lila fényben. Amint megpillantottam, szinte éreztem, hogy az ország szólít engem. Mintha azt súgná, hogy most azonnal pakoljak össze és induljak el, mert le fogom késni a gépet. Létezik, hogy egy kicsi tárgy, ennyire hatással legyen rám? Létezik, hogy a szívem mélyén azt érzem, hogy most nem a megfelelő helyen vagyok? Eddig mindig a barátaimnak éltem. Hányszor volt az, hogy csak magammal foglalkoztam, hogy azt csináltam, amit akartam? Én olyan ember voltam, aki mindig előtérbe helyezte a barátait, és boldog volt, ha mosolyogni látta őket. És most, hogy megpillantottam azt a kicsi háttér díszt, hirtelen megfogalmazódott bennem a kérdést, hogy ha annyira vágyom oda, akkor miért ülök itt a barátaimmal? Miért ülök itt, miközben a szívem és a testem is azt akarja, hogy holnap már Franciaország legszebb és legromantikusabb városait járjam egy olyan emberrel, aki nem véletlenül foglalkozik annyit velem? Az igazság talán az, hogy Jace bármilyen nőt megkaphatna. Ha bármilyen nőt megkaphat, akkor miért udvarol nekem? Miért ölel és miért vigyáz rám? Annyi ok lenne, ami miatt nemet kéne mondanom neki, de egyszerűen a szívem pont az ellenkezőjét akarja. Jace-el akarok lenni. Ketten. Franciaországban. Franciaország...

Ekkor az órára pillantottam, ami este nyolc órát mutatott. Legszívesebben versenyt futnék az idővel és most azonnal a repülőtérre indulnék, és mint a filmekben, a karjai közé ugranék. Na jó! Ezt azért nem! El kell indulnom! Istenem! Franciaországba megyek!

- Mennem kell! - olyan gyorsan ugrottam le a székről, hogy még Logan is megijedt. - Majd írok! Írok mindenkinek! - a táncoló emberek között gyorsan kifutottam a szórakozóhelyről és le intettem az első taxit, ami az úton jött. Amint megállt, szó szerint a hátsó ülésre ugrottam és bemondtam a címünket. Azt még láttam, hogy Logan utánam fut, ezért gyorsan lehúztam az ablakot és bűntudattal a fejemet ráztam. - Ne haragudjatok rám! El kell mennem!

- Mi az, hogy el kell menned?! - kiabálta és a taxi ablakához futott, de a sofőr már indekszelt. - Kifordultál önmagadból! - kiabálta. Ekkor szomorúan megráztam a fejem.

- Nem! Most vagyok önmagam! - tártam szét a kezem és könnyes szemmel előre pillantottam, miközben kihajtottunk az útra. A hosszú hajamat hátra túrtam, miközben végig néztem a ruhámon. Egy hófehér szűk nadrág, és egy fehér, csipkés top volt rajtam, ami csak a köldökömig ért. Erre húztam fel egy fekete bőrdzsekit, és egy fekete bakancsot. Tudtam, hogy nem lesz időm átöltözni, ezért ebben az "elég szellős és átlátszó" topban fogok a repülőtérre menni. - Szia anya! - köszöntem, amikor beléptem az ajtón és a táskához futottam.

- Miért az utolsó percben gondoltad meg magad?! - nyakam köré tekerte a kockás kendőt, ezért úgy néztem ki, mint egy divat ficamos, akinek nincsen ízlése. Mivel így nem mehettem sehova, gyorsan átöltöztem és felvettem egy hosszított zöld pulcsit és egy katonai mintás, terep nadrágot. Erre húztam fel egy fekete bakancsot és a kezembe vettem a kendőmet.

- Azért mert most jöttem rá arra, hogy mit akarok! - túrtam hátra a hajam, mert percenként a szemembe lógott. - A professzor már biztos be csekkolt! Nem fogok odaérni! - csúsztattam a telefont a zsebembe.

- Én nagyon örülök, hogy elmész! Tanulj sokat! Érezd jól magad! Teljesüljön az álmod! - annyira elérzékenyültem, hogy könnyes szemmel anyához bujtam. Nem számított, hogy csak két napra megyek. Anyával mindig egymásra voltunk utalva, ezért fájt annyira a búcsú. Azért mert ritkán kellett búcsúszkodnunk. Anya és én nagyon közel álltunk egymáshoz, soha nem veszekedtünk, mindig mindenben egyetértettünk.

- Oké! Akkor megyek! Te jó ég! Kint vár a taxi! - kifutottam az ajtón és a bőröndömet magam után húzva lefutottam a lépcsőn. Te jó ég! Csak érjek oda! A Hartman repülőtér címét mondtam, hiszen tudtam, hogy onnan indul a gép. Külön mondtam a sofőrnek, hogy a legrövidebb úton menjünk. - Maga szerint odaérünk időben? - kérdeztem, miközben piros lámpát kaptunk, ezért beálltunk a sorba.

- Nehéz lenne megmondani, kisasszony! Este mindenki a repülőtér felé tart!

- Nem tud esetleg egy rövidebb utat? - próbáltam írni Jace-nek, hogy várjon meg, mert megyek, de nem volt elérhető. Istenem! Nem mehet el nélkülem! Vele kell mennem!

- Talán igen! Ne aggódjon! - ekkor vissza fordultunk és felfordultunk az autópályára.

Tíz percem maradt, amikor a taxi kitett a repülőtér előtt. Már sötét volt, de tisztán láttam, hogy jobbra indekszelve megállt a hatalmas kék és fehér színű épület előtt. A leálló sávban rengeteg sárga taxi és autóbusz várta az utasokat, akik bőröndökkel és táskákkal igyekeztek a járművek felé. Az egész épület ki volt világítva, az üvegajtón keresztül láttam a fényes padlót és az utasokat, hogy szaporán igyekeztem becsekkolni. - Köszönöm! - adtam át a pénzt.

- Minden jót! - elvette, majd becsaptam magam után a taxi ajtaját és megkerestem az egyik átlátszó üvegű, fotocellás ajtót. A széles üveg oldalra nyílt, majd a tömeget kikerülve magam után húzva a bőröndömet futottam a tábla felé, ami az induló járatokat közvetítette. Még nem utaztam repülővel, de önálló és független nőként, muszáj volt eligazodni. Azt hittem, hogy a táblát lesz nehezebb leolvasni, de amikor az emberek hegyén hátán álltak előttem, kisebb csoportokat és turista csoportokat alkotva, rájöttem arra, hogy bajban vagyok. Sok embert félre löktem, mindenkitől bocsánatot kértem. A torkom a szívemben dobogott, éreztem, hogy a kevés alkohol és a futás miatt folyt rólam a víz.

- Oké! Hol vagy?! Hol vagy Franciaország?! - a tábla hatalmas volt. Az volt a baj, hogy egymás mellett négy kijelző is volt, vagy ötven fajta uticéllal. - Ne! Ez miért ilyen bonyolult?! New york, Amsterdam, Istanbul ICT...hol vagy? - gyorsan átolvastam a hamarosan induló járatokat, közben fél füllel hallottam a bemondót is. Volt amelyik már villogott, jelezve, hogy most fut ki a felszállópályára. Amikor a tekintetem megtalálta a kilenc órakor induló gépet, a lábam a földbe gyökerezett. A tekintetemet azonnal ellepték a könnycseppek és szinte lassított felvételben láttam, hogy a Franciaországba induló repülőgép ebben a pillanatban fut ki felszállópályára. Tekintetemmel a hatalmas óra felé pillantottam, ami kilenc óra négy percet mutatott. A repülőtéren az emberek között könnyes szemmel futottam az ablakhoz. Sötét volt. Nem láttam mást, csak a repülő fényeit, ahogy hatalmas lendülettel a földtől elválik és fokozatosan a levegőbe ereszkedve megindult Franciaország felé. Én pedig lekéstem a gépet. Néztem, hogy a fények távolodnak, majd a magasban eltűnnek. A várakozó emberek között könnyes szemmel kerestem magamnak egy helyet és leültem az egyik műanyag székre. Keserű érzéssel és fájó mellkassal próbáltam visszafojtani a könnyeimet, ami nem sikerült. - Nem hiszem el, hogy lekéstem! - a tenyerembe temettem az arcomat és csak sírtam. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban minden lejött rólam. Elfogadtam, hogy érzek valamit iránta, hogy boldog vagyok, amikor látom, hogy élvezem amikor keresztbe akar tenni nekem, hogy a legkisebb mosolyával is képes jó kedvre deríteni. Abban a pillanatban, hogy Jace felszállt, rájöttem arra, hogy soha senkit nem éreztem ennyire magaménak, mint őt. Emlékeztem az első találkozásunkra...Amikor benyitott az ajtón és a lendületnek köszönhetően én hátra estem. Éreztem az erős kezét, ahogy átkarol, hogy ne essek el. Emlékszem a tekintetére, ahogy az arcomat fürkészte. Akkor kezdődött minden. Akkor még nem tudtam, hogy szerelmes leszek egy férfiba, akibe nem lett volna szabad. És most, hogy lekéstem a gépet, rájöttem arra, hogy nem csak a repülőt késtem le, de lemondtam arról is, hogy ő és én mi legyünk. Együtt legyünk egy országban, ahol nem tanár és nem diák vagyunk. Lemondtam mindenről, ami számunkra fontos volt. - Bocsásson meg! - súgtam magam elé.

- Mit kell megbocsátanom?! - azt hittem, hogy képzelődöm, amikor hirtelen felkaptam a fejem és azt pillantottam meg, hogy Jace előttem guggol és mosolyogva engem néz. Azt hittem, hogy álmodom, ezért remegve az arcára helyeztem a tenyerem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg ő az. - Azt hitte, hogy felszállok maga nélkül? - fogta meg az arcom és közelebb hajolt hozzám. Még mindig nem fogtam fel, hogy előttem guggolt. Csak sodródtam az árral, sodródtam a szerelem felé.

- Én...azt hittem, hogy elrepült! - pillantottam a sötét ablak felé, de ekkor Jace a fejét rázta.

- El fogok repülni! De csak magával! - válaszolta, miközben tudatosult bennem, hogy megvárt.

- Köszönöm, hogy megvárt és több időt adott nekem! - ekkor lehajoltam és szorosan az ölelésébe bújtam. Jace a hajamat simogatta, miközben szorosan átkaroltam a tarkóját és beszívtam az illatát.

- Egy óra múlva indul a gépünk! Mit szeretne addig csinálni? - súgta a fülembe, de nem válaszoltam, csak szorosan és még szorosabban ölelte. - Ezt már szeretem, Evelyn Wilson! - köhögve nyomott egy puszit a halántékomra, majd kicsit el hajolt tőlem. - De azért ne fojtson meg, kérem szépen! - simogatta az arcomat, közben a szemembe nézett. Boldogan a borostás arcát és a szemüveggel keretezett szemébe néztem, miközben határozottan bólintottam.

- Mindent hoztam amire szükségem lesz! Tollat, füzetet, fényképezőgépet és még szótárat is!

- Felkészült arra, hogy franciául fogok beszélni? - kérdezte mélyen a szemembe nézve. Ekkor nevetve bólintottam és összehúzott szemmel az arcát fürkésztem.

- Je suis prêt à tout!

- Tehát mindenre felkészült! Ezt jó hallani! - és nyomott egy puszit a homlokomra.

A homlokomra...hihi. Akkor megyünk, Franciaország!