- Roppant érdekes, hogy pont egyszerre indultunk sétálni, Evelyn Wilson! - fél szemmel Jace-re pillantottam, aki zsebre helyezett kezekkel sétált le mellettem a lépcsőn. Mivel nem akartam idiótát csinálni magamból, ezért elfordultam, hogy ne lássa rajtam azt, hogy jókedvűen mosolygok. Valóban véletlen volt. Ilyenkor mondják azt, hogy a véletlennek köszönhető találkozás.

- Valóban véletlen, Mr. Brown! - farmerdzsekim zsebébe helyeztem a kezem és mosolyogva pillantottam fel a tanáromra, aki udvariasan kinyitja nekem az ajtót. Csak egy mosollyal köszöntem meg, majd félre álltam és megvártam őt. - Akkor khm...merre menjünk? - zavartan túrtam a hajamba, nem tudtam eldönteni, hogy együtt vagy inkább külön folytatjuk az estét. Nem akartam ragaszkodni hozzá. Azért nem akartam, mert féltem, hogy csalódni fogok. Rengeteg ok van, ami miatt mi nem kerülhetünk közelebb egymáshoz. Ezek az okok nyilvánvalóak, de mégis úgy tűnik, hogy nem küzdünk azért, hogy a távolság megmaradjon köztünk. Úgy tűnt, hogy keressük egymás társaságát, még akkor is, ha sokszor keresztbe tettünk egymásnak. Nem tudom, hogy mihez tudnám hasonlítani a "kapcsolatunkat", de tény, hogy haladunk valami felé, ami több a semminél.

- Ezt nekem kéne kérdeznem! Kettőnk közül maga ismeri Londont! - mosolyogva néztem, hogy nyakig felhúzza a homok színű, combig érő dzsekijét és csillogó szemekkel lepillantott rám. Mindig is lenyűgözött Mr. Brown egyedi és nem mindennapi stílusa. Titkoltam, de ő pont egy olyan műfajt és divatott követett, amiért én magam is rajongok. Csak egyszerűen nem engedhettem meg magamnak azt, hogy közeledjek felé. Mosolyogva a fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsem, majd balra pillantottam.

- Az utca végén van egy szép tér! Maximum két kilométer lehet! - sziszegtem, mire egy elegáns mozdulattal utat engedett nekem. - Köszönöm! - nevetve indultam meg az említett irányba, Jace pedig mellém sétált.

- Mióta rajong a művészet iránt? - a kérdése meglepett. Eddig senki nem kérdezett tőlem erről a témáról. Az érdeklődése miatt hálás voltam.

- Ez egy hosszú történet! - sétáltunk a sötét utcán. - Szóval! Kislány korom óta érdekel! Emlékszek, hogy a tévé előtt ültem, amikor bevágtak egy látszatra unalmas reklámot! Én csak néztem játékokkal a kezemben - meséltem, Jace pedig le sem vette rólam a szemét. - És történt valami! Bevágtak egy fiatal fiút, aki színes csíkokat festett egy fehér falra! Csak festett és festett! Minden színes volt, mintha egy másik világot teremtett volna! - bólintottam, Jace pedig a szemöldökét ráncolta. Előre pillantott, nem mondott semmit, csak mosolygott. - És annyira tetszett a reklám, hogy próbáltam utánozni a fiú mozdulatait! Anyukám persze nem örült neki, hiszen minden nap a falra firkáltam! - sziszegtem, ő pedig nevetett. - De annak a reklámnak köszönhetem, hogy most itt vagyok! Az egész életemet neki köszönhetem, hiszen megtaláltam önmagam és azt, amit teljes szívemből szeretek csinálni! Hát ez nem jó? - torpantam meg, mire ő is megállt.

- Ez egy nagyon aranyos történet!

- És maga? - vontam fel a szemöldököm. - Minek köszönheti, hogy híres festő lett magából? - sétáltunk tovább, ő pedig a járdát nézte.

- Hát öhm...

- Ne szerénykedjen! Magát mindenki ismeri! Biztos vagyok abban, hogy Franciaországban sokan szeretik magát! - fürkésztem a borostás arcát. Mr. Brown bólintott, de nem mondott semmit. Kicsit furcsálltam, de egy belső hang azt súgta, hogy ne kérdezzem meg még egyszer.

- Édesapámnak köszönhetem! Ő szeretett nagyon festeni! - suttogta a szemembe nézve. - Fiatal voltam amikor meghalt! Minden bizonnyal anyám azért nem akarta elfogadni, hogy festeni kezdtem, mert apámra emlékeztettem! - bólintott, majd a fejét rázta. - Ha már szóba került Franciaország...

- Még nem döntöttem el! - vigyorogtam.

- Nagyon bánná, ha kihagyná!

- Abban biztos vagyok! - értettem vele egyet, majd megrántottam a vállam és körbe néztünk mert átsétáltunk egy zebrán. - Én szeretnék elmenni és biztos vagyok abban, hogy sokat tanulnék, de...

- De van valami ami visszahúz? - ekkor megtorpant és megállt velem szembe. Az érzés, amikor fojtogat az illata és hevesebben kezd el verni a szíved, mert nem tudod, hogy mit fog csinálni a következő pillanatban. Ugyanezt éreztem. Még mindig olyan hatással volt rám, amit senki más nem tud kiváltani belőlem. Mintha a közelsége és az illata miatt pillangók repkednének a hasamban. Az ijesztő az, hogy ez az érzés, kezd több lenni. De a több nem mindig jelent jót. A mi esetünkben vagy fájdalmat, vagy csalódást jelentene. Ebben biztos voltam, bár próbáltam arra gondolni, hogy bármi is lesz, nem fogok szomorú lenni.

- Félek magától - vallottam be őszintén. Jace erre nem számított, mert felvont szemöldökkel az arcomat fürkészte. - Beszélhetnénk őszintén? - éreztem, hogy kezdek pirulni, ezért sem akartam a szemébe nézni. A kezemet piszkáltam és úgy csináltam mintha érdekes lenne. Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat, a pillanat, amikor őszintén beszélünk.

- Beszélhetünk, persze - húzta össze a szemét. A mosolya...és a tekintete ahogy rám...miért van az, hogy ilyenkor nem a tanáromat látom benne? Miért van az, hogy teljesen elfelejtem, hogy ki ő? Minden olyan egyszerű lenne, ha nem a tanárom lenne. - Gondolom ez a téma kettőnket fogja érinteni!

- Igen! Valahogy úgy! - sütöttem le a szemem, mire váratlanul megérintette az államat és óvatosan megemelte, hogy a szemébe nézzek. Próbáltam állni a tekintetét, de nem volt könnyű. Valóban kezd nyilvánvalóvá vállni az, hogy ő nem csak a tanárom. - Azt érzem, hogy történik valami köztünk! - próbáltam finoman fogalmazni. - Valami, ami egy nő és egy férfi között szokott történni! - pillantottam oldalra.

- Ez mind egyértelmű, de miért van zavarban? - fürkészte az arcomat. - Tetszik, hogy zavarban van, de ne tegye! Ha zavarban van akkor azt hiszem, hogy nem szívesen beszélne erről a témáról! - vonta fel a szemöldökét, mire nevetve elhajoltam tőle.

- Igaza van! - temettem tenyerembe az arcomat. - Én csak nem akarok csalódni! - ekkor összeráncolt szemöldökkel hátra lépett egy lépést. A távolság ami közénk került, nagy volt. A reakcióján még én magam is meglepődtem.

- Csalódni? - suttogta. - Csalódni miben? - a fejét rázta, miközben kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Te jó ég! Lehet, hogy valamit félreértettem! Úristen! Ebből most, hogy fogok kimászni?

- Azt mondtam, hogy csalódni? - indultam meg a tér irányába. - Ezek szerint valamit nagyon félre értettem! - pislogtam könnyes szemmel. Miközben sétáltam, Jace váratlanul elém állt és megfogta a kezem. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem mertem. Mosolyogva néztem, hogy egy alig érezhető puszit nyom a kézfejemre. A gesztus miatt csak mosolyogni tudtam. A pillanat nem csak romantikus, de nem mindennapi és aranyos volt.

- Ha megpróbál bízni bennem, akkor megígérhetem, hogy soha nem fog csalódni! - vonta fel a szemöldökét és közelebb lépett hozzám. - Nem az a férfi vagyok, aki csalódást okoz! - biccentette oldalra a fejét. - Magának pedig főleg nem! - tette hozzá mosolyogva. Nem válaszoltam, csak mosolyogva néztem a szemébe. Létezik, hogy egyre jobban érzem azt, hogy ez nem egy mindennapi történetnek a kezdete? - Na jöjjön ide! - tárta szét a kezét, én pedig a mellkasát néztem. Azt hiszem, hogy ezt vétek lenne visszautasítani. Úgy bújtam a karjai közé, mint azon az estén, amikor a parkban találkoztunk. Szoros és jóleső ölelés volt. Közel voltunk egymáshoz, a kezemet összekulcsoltam a derekán. Lehunyt szemmel szívtam be az illatát és csak élveztem, hogy egy olyan ember karjai között lehetek, aki annyira vonzódik hozzám, mint én hozzá. Ez nem csak egy ölelés volt. Éreztem, hogy a lelkünk és szívünk is egy hullámhosszon mozog. Éreztem, hogy nem akar és nem is fog elengedni. A kezével a hajamat simogatta, éreztem, hogy bátran játsszik a tincsekkel. Én csak mosolyogtam és próbáltam átélni a pillanatot.

- Elmegyek magával Franciaországba! - suttogtam és mellkasának támasztottam a fejem. - Nem kell péntekig várnom! - suttogtam, mire mosolyogva eltolt magától. - Nagyon szeretnék magával menni! Igazából egy álmom válna valóra ezzel! - suttogtam, mire határozottan bólintott.

- Nagyszerű döntés, Evelyn Wilson! - suttogta és ismételten magához húzott

Ekkor jöttem rá arra, hogy Jace karjaiban végre megtaláltam azt, amit mindig is kerestem.

Megtaláltam az őszinteséget, a boldogságot, a hatalmat, vágyat és szenvedélyt, amit egy nő és egy férfi egymás iránt táplálhat.