Fél szemmel néztem, hogy Mr. Brown az ablaknak támaszkodva csuklóját dörzsöli, ajkát néha összehúzta. Mindig amikor ezt csinálta, szomorúan sütöttem le a szemem, hiszen tudtam, hogy az én hibám. Bele sem gondoltam abba, hogy a hirtelen és váratlan esés miatt meghúzta a csuklóját. Minden az én hibám volt, ez miatt pedig örlődtem. Viszont meglepődtem, amikor Franciaországba hívott. Abban a pillanatban amikor megkérdezte, minden megszünt körülöttem és egy belső hang mélyről üvöltötte, hogy "igen", de nem. Nem! Vele sehova nem megyek el. Egyrészt azért, mert a kettőnk kapcsolata olyan szinten bonyolult, hogy még mi sem tudjuk, hogy mi történik. Másrészt, furán adná ki magát, hogy egy egész hétvégére eltünnék. Természetesen mindenki egy ilyen lehetőségről álmodik, ahogy én is. Gyerekkorom óta arra vágyom, hogy egyszer részese legyek egy utazásnak Franciaországba. De egyszerűen nem tehetem meg. Nem tehetem, mert nem tudom, hogy mi fog ott történni, hogy hol alszom, mit csinálok és mennyire kerülhetek közel egy olyan férfihoz, aki régóta vonz engem. Leegyszerűsítve: Sok baj történhet.

Próbáltam az előadásra és nem a lehetőségre gondolni, amit Mr. Brown ma reggel fel tett nekem, ezért szigorúan előre pillantottam és összehúzott szemekkel figyeltem az előadásra, hiszen tudtam, hogy még vissza fogja kérdezni. - Claude alkotásai azért voltak egyediek és különlegesek, mert ő nem hitt a valóságban! - a mély és tekintélyt parancsoló hangja betöltötte az egész termet, mindenki csak rá figyelt. - Mit értek ez alatt? Egyszerű! - támaszkodott neki az ablakpárkánynak. - Egy festő soha nem hisz a valóságnak! Egy festőt az teszi egyedivé, hogy nem fél olyat festeni ami elvont és eltér a valóságtól! Ez Claude esetében is igaz volt! Ha egy festő azt festené ami a valóságban is jelen van, akkor megkérdőjelezné a művészet lényegét! Az pedig óriási nagy hiba lenne! Egy szó, mint száz: Egy művész soha nem azt nézi, hogy mit kell festenie, hanem azt nézi, hogy mi az a dolog, ami ellentmond a szürke hétköznapoknak és a valóságnak! Ha egy alkotónak valaki megmondaná, hogy mit fessen, akkor rengeteg sablonos és egyforma munka születne! Ennyit erről! Menjünk bele jobban Claude művészetébe! - ekkor fél szemmel felém pillantott. Szinte éreztem, hogy összeragad a tekintetünk. Egyszerűen nem tudtam elkapni a tekintetem, ami hatalmas nagy hibának számított. - Igen! Azt is jegyezzék meg, hogy majd tanulni fogjuk a híres művészek művészetét! Nem az életüket! Erre kifejezetten figyeljenek oda és tartsák szem előtt! Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hol született és mikor halt meg egy művész! Kifejezetten csak a művészetet tartjuk szem előtt, stim?! - nézett körbe, mire sokan bólintottak. A digitális táblán Mr. Brown gyorsan átlapozott a festő arcképén, majd megállította a festményeinél. - Monet rengeteg tájképet festett! Tájképein a végsőkig kiérlelte az impresszionizmus elveit. Képei nem a tárgyak térbeli viszonyát, hanem színeik világításbeli értékeit jelenítik meg. A puszta optikai kép kifejezésére való törekvés, a szerkezet, a kép elő formázásának feladása, művészetének tárgy nélkülivé váló tendenciája számos vonatkozásban az absztrakt művészet felé mutat. Számos modern absztrakt festő Monet művészetét előfutárának vallja. 1926-ban befejezte a Tavirózsák 12 pannójának megfestését. A képeket a francia államnak ajándékozta. Azok az erre a célra átalakított Orangerie-ben kaptak állandó helyet - ekkor megpillantottuk a tavi rózsa című alkotását. Annyira elképesztő és egyedi volt, hogy csak pislogtam.

- Elképesztő ez a festmény! - szólt közbe egy hallgató, mire Mr. Brown mosolyogva bólintott. - De az is elképesztő, ahogy ön tanít! - tette hozzá, mire a nők fel kuncogtak. Mr. Brown nem zavartatta magát, a lábát összefonta maga előtt és végig nézett az osztályon.

- Hölgyeim! Holnap kikérdezem! Nem ártana jegyzetelni! - ekkor a levegőben úgy csinált, mintha ceruzával írna valamit. Annyira aranyos és vonzó volt, hogy lehajtott fejjel elnevettem magam. A baj az volt, hogy a tanár úr látta, hogy nevetek valamin, ezért felvont szemöldökkel pillantott felém. Amikor találkozott a tekintetünk, enyhe fejrázással jeleztem, hogy ne csináljon belőlem bohócot, hiszen képes rá. Ekkor megjelent egy régi festmény a táblán, Mr. Brown pedig mellé sétált. A festmény egy kék tavat és egy halászt ábrázolt. Az ember és a hajó is fekete színben volt jelen. A háttérben csak elmosódott foltban mutatkoztak meg a többi nagyobb halászhajók. - A felkelő nap című festmény az impresszionizmus névadója lett! - a bal kezével bökött a festmény felé. Én csak néztem és néztem. Hallgattam, hogy magyaráz és határozottan mutogat. Olyan volt, mintha minden megszűnt volna körülöttem és csak ő rá tudtam figyelni. Mosolyogtam, amikor néha nevetett és megjelentek a hófehér fogai. Felvontam a szemöldököm, amikor arcán előbuktak a ravassz nevető gödrök. És, miközben ő tanított, rájöttem arra, hogy egyre jobban beleestem. Mármint a festménybe. Igen...igen...

- Köszönjük a mai napot tanár úr! - kiabált Christian az ajtóban állva. Fél szemmel Jace felé pillantottam, aki az asztal mögött ült és a tanári könyvbe írt valamit. Felvont szemöldökkel fordult Christian felé és bólintott.

- Én köszönöm, hogy nem aludt el az órámon! - Christian válaszul csak nevetett és jókedvűen intett. Azt hiszem, hogy Christian célja mindig is az volt, hogy a hátsó sorba rejtőzve túlélje az előadást. Jellemző volt rá.

- Mit csinálsz ma? - Laura mosolyogva pillantott felém, miközben fél szemmel láttam, hogy a tanár felénk pillant. Próbáltam halkan válaszolni, ezért közelebb hajoltam Laurához.

- Azt hiszem, hogy átfestem a biciklimet! - jókedvűen válaszoltam, miközben fél szemmel láttam, hogy Mr. Brown mélye kuncog valamin.

- Miért?! Olyan jó színe van! - és miközben láttam, hogy egyre jobban érdekli a párbeszédünk, rájöttem arra, hogy kicsit belekeverem őt is.

- Egy figyelmetlen alak miatt megsérült a váz és lejött róla a festék! - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy olyan szúrós tekintettel pillant felém, hogy egyszerűen én sem tudtam állni a tekintetét. - De mindegy is! Menjünk! - Laura mellett sétálva hátra túrtam a hosszú hajam és legbelül mosolyogtam, hiszen túléltem a mai órát. Legalábbis én ezt hittem.

- Evelyn Wilson! Egy szóra, legyen szíves! - a lábam a földbe gyökerezett és a plafon felé pillantva lehunytam a szemem. Ilyenkor mondaná édesanyám azt, hogy aki borsot tör más orra alá, az előbb utóbb úgyis visszakapja. Laura mosolyogva intett, én pedig lassan fordultam a tanárom felé, aki az asztal szélének támaszkodva engem várt. Nem tudtam, hogy mit csináljak, ezért úgy gondoltam, hogy a legjobb az lesz, ha megtartom a köztünk lévő távolságot.

- Miben tudok segíteni?! - kérdeztem az ajtóban ácsorogva. Ekkor Mr. Brown hangosan elnevette magát. A szituáció miatt én is elnevettem magam, igazából bele sem gondoltam abba, hogy mit gondolhat rólam. - Jól van! Megyek! - álltam meg előtte és felvont szemöldökkel az arcát fürkésztem. Ritka pillanatok egyike, amikor tökéletesen láthatom a gyönyörű arca minden vonását. Ilyenkor mindig elpirulok, hiszen tudatosul bennem, hogy jóképű, fiatal és vonzó.

- Úgy vettem észre, hogy ma kifejezetten tetszett magának az előadásom! - játékosan összehúzta a szemét, a tekintetében láttam, hogy másra gondolt. Próbáltam magam látni az ő szemével, miközben tudatosult bennem, hogy valószínűleg ő látta, hogy az előadást végig mosolyogtam. Te jó ég! Na ez is cinkes! - És megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ha ennyire rajong a művészet iránt, mégis, hogy hagyhat ki egy páratlan lehetőséget? - utalt az ajánlatra, amit reggel tett fel nekem. - Természetesen nem kötelező, maga helyett vihetem Christiant is, de az biztos, hogy öt perc alatt megfolytanánk egymást! - tette hozzá, mire jókedvűen elmosolyodtam. Ekkor felsóhajtott. Miért van az, hogy annyira könnyű vele beszélni? Hogy egy hullámhosszon gondolkodunk? Hogy a tekintetem válaszol a tekintetére? Istenem! Miért jött ide tanítani?! - Jöjjön velem - suttogta mélyen a szemembe nézve. Ó te jó ég! Kezdődik! Ennek a tekintetnek lehetetlen ellenállni. Fem sem fogtam, hogy amit kért, az mit is jelent. Rengeteg olyan dolgot jelentett, ami a mi esetünkben tiltott. Bele sem mertem gondolni, hogy egy hétvége alatt mi történhet egy nővel és egy férfival Franciaországban. Egy romantikus regényben biztos egymásba esnek, szeretkeznek, vacsoráznak és még többet szeretkeznek. A baj az, hogy a regényeket sokszor a valóságról másolták. A mi esetünkben én kizártam ezt a lehetőséget, de az is tény, hogy bárhol, bármikor, bármi megtörténhet. Egy romantikus pillantás, egy finom érintés, egy mosoly és a ruhák már is a padlón hevernek. 

- Miért pont én? - suttogtam óvatosan, miközben az ajtó felé pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy senki nem lát minket. Mr. Brown levette a szemüvegét, a haját pedig hátra túrta.

- Azért mert egy olyan hallgatót szeretnék magammal vinni, aki nem csak látja, de meg is érti, amit lát! - ekkor közelebb sétált és megállt előttem. - Szeretnék olyan diákot vinni, aki nem csak csodálkozik, de átérzi, hogy a művész mit érzett, amikor lefestette az adott művet! - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy az arcomhoz nyúl és hüvelyk ujjával megérinti a bőrömet. - Olyan személyt szeretnék vinni, akinek szépsége mellett a többi művet észre sem lehet venni! - fejezte be, mire könnyes szemmel fürkésztem az arcát. Nem mondtam semmit, ő sem mondott semmit. Csak álltam és boldog szívvel fogadtam az érintését. Beszívtam az illatát, amihez visszavonhatatlanul vonzódok. A illata megmagyarázhatatlan hatással volt rám, mert akkor zökkentem ki, amikor a kezemet a nyakkendőjén pillantottam meg. Annyira elvarázsolt ennek a férfinak a viselkedése és a romantikus szavai, hogy egyszerűen megszüntette a valóságot ami körbe vett engem. Azt viszont nem tudtam elfelejteni, hogy lassan lehajolt hozzám, és igen, meg is csókolt volna, ha nem lépek hátra egy lépést.

- Hu apám! A fene vigye el! - túrtam remegve a hajamba. - Tudja...nekem még le kell festenem a sárga biciklimet! - suttogtam remegve. Ekkor halkan elnevette magát.

- Igen! - sziszegte. - A sárga biciklit! - pillantott a kijárat felé, ezért úgy gondoltam, hogy lépek.

- A viszont lát... áh mindegy is - súgtam magam elé és vörös arccal kisétáltam a teremből.

Most jön az a kérdés, hogy mégis mi a fene történik köztünk?!