A cigarettát az ajkaim közé szorítottam, mert a telefonom rezgett a dohányzóasztalon. A hajamba túrtam, majd összeráncolt szemöldökkel olvastam le az idegen telefonszámot. Annyira megszoktam, hogy tanárként dolgozom, hogy el is felejtettem az életem és a munkásságomat is egyaránt. Mikor még Franciaországban éltem, napi szinten felhívtak idegen telefonszámok. Általában festmény kiállításra hívtak meg. Ezek a kiállítások mindig jó pénzt hoztak a zsebembe. Na lássuk, hogy ebben az esetben mit szeretne az idegen telefonszámmal rendelkező személy. - Jace Brown! - támaszkodtam neki a konyhapultnak. A készülék túloldalán egy idősebb férfi szólalt meg.

- Mr. Brown! Raphael Rousseau vagyok! Én vezetem Franciaországban a Galere D'Art Joel Dupuis  művészeti galériát! Minden bizonnyal hallott már a galériáról! Biztos vagyok benne, hogy azt is tudja, hogy minden hónapban festmény kiállítást rendezek amin nagyon sok híres és befolyásos személy részt szokott venni!

- Hallottam már róla, Mr. Rousseau! - azonnal az ágyra ugrottam és a naptáramhoz nyúltam. Tudnom kellett, hogy mennyire rugalmas a munkabeosztásom. - Az ön galériája nagyon híres és kifinomult ízlése van! Sajnálatos módon csak egyszer fordultam meg önnél, de akkor nagyon sok festményem elkelt! Utoljára is köszönöm a nagylelkű együttműködését! - bólintottam határozottan, mire Raphael Rousseau érdes hangon felnevetett.

- Mi köszönjük, hogy akkor galériánkat színesítette a különleges világával! Erről szerettem volna tájékoztatni önt, Mr. Brown! A hétvégén festmény kiállítást tartunk és nagy örömünkre szolgálna, ha újra a galéria falain láthatnánk egyedi stílusú műveit! - ekkor elkerekedett szemekkel pillantottam az ablak felé. Még a cigi is kiesett volna a számból, ha nem figyelek oda rendesen. - Ismeri a menetet! A kiállítás elején a művész előadást tart a kiakasztott műveiről, amit utána az érdeklődök megvásárolnak! Természetesen a bevétel hetven százaléka a művészt érinti, a maradék harminc százaléka a galériát! - a kihagyhatatlan lehetőség miatt izgatott lettem és azonnal a bőröndöm felé pillantottam, mert tudtam, hogy a hétvégén ráérek és ezer örömmel utaznék vissza Franciaországba.

- Mr. Rousseau! Alig várom az együttműködést! Örömömre szolgál, hogy felkeresett!

- Remek, pompás! Akkor hétvégén találkozunk a galériában! Epekedve várjuk, hogy bemutassa nekünk új műveit! Biztos vagyok abban, hogy páratlanok lesznek!

- Mint mindig, Raphael! Nagyon köszönöm! A viszonthallásra! - amint letettem a telefonomat, az ágy szélére ültem és remegve gyújtottam rá a cigarettára. Ezt nem hiszem el! Páratlan lehetőség egy új kaput nyitott meg előttem. Még mindig nem hittem el, hogy Franciaország legszebb és legjobb galériájában mutathatom meg a műveimet. A nagy izgalom közben rájöttem egy óriási nagy problémára. Nem voltak kész festményeim. - Bassza meg! - a cigit elnyomtam, majd a falnak támasztott vászon felé sétáltam. Kettő darab vásznat az állványra rögzítettem, majd összehúzott szemekkel gondolkodtam rajta, hogy mit alkossak a kiállításra. - Öt nap! - suttogtam a fehér vásznat fürkészve. - Öt nap alatt csinálnom kell valami eladhatót! - pillantottam az ablak felé, miközben remegve nyúltam a festékek közé. A színes fém vödröket a padló közepére toltam, a különböző ecseteket pedig egy átlátszó zsákra helyeztem. Hosszú percekig szemezgettem a színekkel, próbáltam játszani velük. Mi az, ami nemcsak gyönyörű, de az ember mindent elkövet annak érdekében, hogy viszont lássa a lakásában? Mit kéne festenem ahhoz, hogy a gazdag úri emberek egymás szavába vágva licitáljanak a festményekre? Mi az, amit az emberek szeretnek és elvesznek, amikor a képre pillantanak? Sok ötlet jutott az eszembe, ezért úgy döntöttem, hogy azonnal hozzálátok. Ha az elképzelésem sikerül, akkor a hétvégén sok festményt el tudok adni. Már érzem a pénz szagát.

Édesanyám mindig azt mondta, hogy egy fiút, fiús dolgok érdekeljenek. Ilyen a foci, a tenisz, vagy a nők. Amikor édesanyám rájött, hogy a művészet iránt rajongok, nem volt túlzottan boldog. Sőt! Sokszor hallani sem akart róla, sokszor próbálta felhívni a figyelmem a sporttal vagy az ökölvívással. Anyám véleménye akkor változott meg, amikor megmutattam neki életem első festményét. Azonnal elvarázsolta őt a színek és a fiatal lány, amit a vászonra festettem. Egyszerű volt, egy galériában nem állta volna meg a helyét, de anyát mégis lenyűgözte a barna hajú kislány, aki egy parkban ült. A zöld pad előtt egy kölyök kutyát etetett. Ahogy a kislány, úgy a kutya is egyedül volt. Egymásra találtak. Barátok lettek. Életem első festménye az odaadásról és a szeretetről szólt. Arról, hogy valaki akkor is képes adni, amikor nincsen semmije. A festett lány szakadt ruhát és lyukas sapkát viselt. Az arca kormos volt és a könnyektől fénylett. Ott abban a pillanatban, amikor megmutattam édesanyámnak, a legjobb művészeti iskolákba iratott be. Mindig feljebb és feljebb jutottam. Külön képzésekben vettem részt. Következett az egyetem és a mesterképzés. Biztos mindenki azt hiszi, hogy az egyetem elvégzése után művész letem. A nagy szart! Aluljárókban adtam el a munkáimat. Miután az beindult, megint tovább léptem. Bevásárlóközpontokban árultam, egyre több ember talált meg és vásárolták a munkáimat. Abban az időszakban a tájképeket nagyon vitték, azért éjjel nappal azt festettem. Mezőt, kopár fával, tavat régi házzal, egy vitorlást, ami mögött fekete gomolyfelhők keletkeztek. Aztán egy kis idő után megpróbálkoztam egy galériával, akik esélyt is adtak. Életem első galériája után sorban kerestek meg, hogy vegyek részt kiállításokon. És mint egy lánc, minden folytatódott tovább. Így épült fel a pályafutásom. Rengeteg munkával és kitartással. Persze sokan mondták, hogy ebből nem lesz festő, hogy nincsen érzéke hozzá, de soha nem adtam fel. Hajtottam egy célért, amit el akartam élni. Nem úgy volt, hogy a mesterfok elvégzése után kiléptem a nagy világba és elismertek, mint híres festőt. Nem! Az élet soha nem ilyen egyszerű! A lépcső legalján kezdtem, aztán építettem fel a váramat. Ez a történetem, de pár sorban nehéz lenne megérteni.

Másnap reggel meglátogattam az egyetemmel szemben található kávézót. Késő éjszaka feküdtem le, hiszen sokat festettem. Azt hiszem, hogy megérte éjfél után elaludni, mert a kiállításra szánt első munkám tökéletes lett. Már csak hat darab festményt kell megálmodni. A kezem még mindig remegett és fáradt is voltam, de az évek és a rutin miatt már észre sem vettem. - Egy csésze feketét kérek szépen! - a papírpénzt átcsúsztattam a pulton, miközben türelmesen vártam, hogy elkészüljön a kávém. Miközben vártam, hátra fordultam és körbe néztem a takaros helyiségben. Rengeteg hallgató jelen volt, úgy tűnt, hogy szeretnek ide járni. Sokan beszélgettek és egymás szavába vágva vitatták meg az előadásokkal kapcsolatos dilemmáikat. Akkor kaptam fel a fejem, amikor sok ismerős hallgató belépett a kávézóba, ezért kicsit feszengve néztem rájuk.

- Jó reggelt professzor úr! - intett felém Christian. - Kávézgatunk, mi? - kacsintott.

- Remélem, hogy az előadásomon is ennyire tele lesz energiával, Christian! - biccentettem mosolyogva. A srác arcáról egyből lefagyott mosoly. - Felkészült Claude Monet, híres francia festő életrajzára és ideológiájára? - biccentettem oldalra a fejem, mire összeráncolt szemöldökkel elvigyorodott.

- Vicces a tanár úr! Itt ijesztget minket, reggel hét órakor! - nevetett piros arccal. - Mit mondott, ki az a Claude Montenago?

- Monet, Christian! - vettem el a műanyag pohárba öntött kávét, majd megálltam Christian mellett, aki nyelt egyet. - Monet egy impresszionista festő volt! - emeltem ajkamhoz a kávét. - Az impresszionizmus a utolsó harmadának legnagyobb hatású művészeti mozgalma volt. Az impresszionista stílus azonban nem volt olyan jellemző korstílus, mint a barokk, vagy a reneszánsz, hiszen ezek a művészet minden ágára hatottak. Az impresszionizmus leginkább a festészet, a zene és az irodalom, kis mértékben a szobrászat stílusa.

- Na szép, tanár úr! - szólt közbe egy másik srác. - Még el sem kezdődött az előadás, de már elméletet tanulunk!

- Jegyezzék meg, mert visszakérdezek! - sétáltam az ajtó felé, mire ijedten suttogtak a hátam mögött.

- Miről beszélt?! - hallottam fél füllel.

- Mittudomén'! Valamilyen zenészről, ha jól tudom! - válaszolta Christian. Ekkor a fejemet rázva kiléptem a kávéház ajtaján. És abban a pillanatban, hogy kiléptem, olyan erővel nekem jött valami, hogy váratlan ütközés miatt a kávé a járdára esett, én pedig előre zuhanva a forró kávé után. A kellemetlen és váratlan szituáció miatt megütöttem a csuklómat, ami olyan szinten fájt, hogy legszívesebben üvöltöttem volna. A járdáról feltápászkodva mérges pillantásokkal ajándékoztem meg... Evelynt, aki ijedten próbálta felhúzni a járdáról sárga biciklijét. A kormány is keresztbe állt, amikor a nő előrehajolt, de annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy előre dőlt. Nem törődve azzal, hogy valószínűleg minden hallgató erről fog beszélni, megfogtam a kezét és segítettem neki felállni. A fülhallgatót gyorsan kirántotta a füléből, majd elkerekedett szemekkel nézett végig rajtam.

- Jóságos ég! - fürkészte az arcomat, miközben próbáltam higgadt maradni és nem arra gondolni, hogy az előbb szó szerint áthajtott rajtam a biciklijével. A szó szoros értelmében. - Ó te jó ég! Tanár úr...én nagyon sajnálom! Olyan hirtelen lépett ki a kávézóból, hogy megállni sem volt időm! - a tenyerét a citromsárga kabátjába dörzsölte, mert sáros lett az aszfalt miatt. Miközben a torkomat köszörülve megigazítottam a kabátomat és félre sétáltam, hogy a kávézóban ne mindenki a mi jelenetünket nézze, felvont szemöldökkel pillantottam Evelyn felé, aki felhúzta a sárga biciklijét. - Ez cinkes volt!

- Lépjünk tovább, Evelyn! - a sajgó csuklómat a hosszított kabát zsebébe csúsztattam és próbáltam nem arra gondolni, hogy fáj. - Maga jól van? - pillantottam le, miközben nevetve a bicikli felé pillantott.

- Jobban mint a szép biciklim! - a sárga szín olyan szinten lejött, hogy alatta látni lehetett a fekete színt. Feltételezem, hogy a járda miatt kopott le a szín. - De remélem, hogy nem haragszik rám!

- Maga egy tünemény! - fordultam vele szembe, mire hirtelen megállt és a sárga sapkája alól elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Elvarázsolt a smaragd tekintete és a feltűnő szeplők, amik az arcát díszítették. Erre a nőre soha nem tudnék haragudni, hiszen a személyisége és a kisugárzása is számomra megfejthetetlen. Egyszerre aranyos és nőies. Rabulejtő de cuki. Olyan fajta nő, aki olykor pimasz és nevetséges, de néha egyetlen pillantásával is képes elvarázsolni. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy valószínüleg természetes vörös, ami jobban kiegészíti a nőt és a huncut lányt, ami megbújt benne. Számomra pontosan ezért más mint a többi nő. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért vonzódik hozzá a bennem lakó férfi. A vörös nők mindig is távol álltak tőlem, de neki a szépsége annyira egyedi és természetes, hogy azt óriási hiba lenne nem lefesteni. - Viszont ha a csuklóm nem javul meg hétvégére... - hajoltam közel hozzá, mire ijedten nyelt egyet. - Akkor nagyon mérges leszek magára! - sétáltam tovább, de ekkor váratlanul utánam szólt.

- Miért? Mi lesz hétvégén, Mr. Brown?! - és miközben érdeklődött, nekem egy nagyon jó ötletem támadt. Egy olyan ötlet, amit egy hallgató sem hagyna ki. Ez igen, Jace! Neked elment az eszed! Abban is biztos voltam, hogy minden bizonnyal nem ez a legjobb ötletem, hiszen Evelynről van szó. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhet köztünk. Azért mert az első találkozástól szívjuk egymás vérét, ami nem rossz. És ez benne a baj. A játékosság és a vonzalom ott van kettőnkben. Vajon mennyire lenne jó ötlet elhívni magammal egy hétvégére Franciaország leghíresebb galériájába? Neki talán egy álma válna valóra, de nekem küzdenem kéne azzal, hogy a farkam a helyén maradjon. De végül győzött a játékos fiú, ami bennem bújt el.

- A hétvégén eljönne velem Franciaországba egy kiállításra? - fordultam vele szembe, mire váratlanul oldalra dőlt a bicikli.