Október

- Jaj de ártatlan! Megfoghatom? - a nagyi suttogva mosolygott, miközben beléptem a szobájába és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. - Most aludt el? - a tekintete csillogott, miközben puszit nyomtam a kislányom meztelen fejére. Én csak bólintottam, majd óvatosan nagyi mellé ültem, aki felém fordult és vigyorogva a babámat nézte. - Annyira aranyos! - suttogta. - Szia, pici Elina! - a nagyi úgy integetett neki, mintha a lányom beszélni tudna. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nehéz hónapokat hagytunk magunk mögött. A terhesség áldás és átok is volt a számomra. A kórházban, amikor a lányom megszületett, akkora megkönnyebbülést éreztem, mint még soha. Nehéz szülés volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi szenvedéssel jár. A több mint tizenkét órás vajúdás ki készítette a szervezetemet, de amikor a véres testét a mellemre helyezték, tudtam, hogy ez egy új kezdet lesz.

- Olyan aranyos, igaz? - Elina, pici gyenge kezecskéjét a feje mellett szorította össze. Apró ujjai ráncosak és puhák voltak. A rózsaszín ajka fénylett a nyáltól, amit alvás közben termelt. - Nézd, milyen gyönyörű! - mutatóujjammal a pici, pufó arcát simogattam. Hónapokkal ezelőtt nem gondoltam volna arra, hogy egy ilyen szépséget fogok a világra hozni. Akkor a megérzéseim azt súgták, hogy fiú lesz, hiszen amikor Jacere gondoltam, akkor egy fiút láttam magam előtt. Viszont nem csalódtam, amikor kiderült, hogy az első gyermekem, lány lesz.

- Nagyon szép! - pillantott rám a nagyi. Elina fehér ruhát viselt. A kicsi testén aranyos ruhácska nem csak puha, de jó baba illatú is volt. A ruha hasán egy rózsaszín bébi párduc volt. Nagyi az ajtó felé pillantott. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de előtte meggyőződött arról, hogy csak ketten vagyunk. Ekkor hajolt közelebb voltam. - Szerintem az apukájára hasonlít! - ekkor előre pillantottam és könnyes szemmel felsóhajtottam. A baba születése percében eszembe jutott Jace. Akkor abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy mellettem legyen és ott legyen a lánya születésénél. Most, hogy a nagyi eszembe juttatta: egyszerre voltam boldog és szomorú is.

- Azt mondják, hogy a kislányok inkább az apjukra ütnek! - mosolyogtam, miközben Elina a karjaimban aludt. A kerek fejét védelmezően tartottam a karommal, a kicsi lábát pedig simogattam. - Nehéz ez a helyzet! - suttogtam nagyi szemébe nézve.

- Van képed az apjáról? - kuncogott, miközben a szememet forgatva bólintottam. Az elegáns nadrág zöld zsebéből kihúztam a telefont, majd megnyitottam rajta a galériát. Sok képem maradt Jace Brownról. Mivel Erwan a telefonomat soha nem kérte el, ezért nem töröltem ki az emlékeket. Hihetetlen, hogy mennyi dolog történt azóta. A szívem szakadt meg, amikor rányomtam az egyik képre. A képet az egyik előadáson készítettem. Jace sem tudta, hogy akkor lefényképeztem. A képen az asztal sarkának támaszkodott. Az inge a könyökéig volt feltűrve. A fekete szemüvege szépen keretezte az arcát. Amikor a nagyinak megmutattam a képet, ő gyorsan szája elé tette a kezét. - Ejha! Micsoda sármos úriember! - pillantott Elina felé. - Az apukád nagyon sármos, bizony! - cirógatta meg a görcsösen tartott pici kezét. - Nagyon hasonlítanak! - ekkor a kép és Elina közt kapkodtam a fejem, de akkor lepődtem meg, amikor váratlanul nyílt az ajtó és Erwan dugta be a fejét. Abban a pillanatban a telefonomat lezártam és nagyi combja alá csúsztattam, aki azonnal vette az adást. Ezt már megszoktuk. A baba születése óta sokkal óvatosabbak vagyunk.

- Igen, Erwan? - suttogtam, hogy a baba ne ébredjen fel. Erwan nem nézett a babára, csak az én arcomat fürkészte. A viharos, dühös tekintete nem lágyult meg, ezért szó nélkül magához intett. Remegő lábbal és hevesen dobogó szívvel sétáltam ki az elegáns, tágas nappaliba. Vörös tűsarkúm kopogott a parkettán, miközben megálltam a puha szőrme szőnyegen. Erwan izmos karját összefonta a mellkasán, majd végig nézett rajtam. - Mit szeretnél? A nagyival ép babáztunk!

- Pont ez a baj! - lépett közelebb. - Velem miért nem babázol sohasem? - a fejét rázta, miközben nagyot nyeltem. A szívem mélyén éreztem, hogy előbb utóbb észre fogja venni azt, hogy nem akarom a közelében tudni a lányomat. Eddig imádkoztam és küzdöttem azért, hogy elhitessem vele azt, hogy Elina az övé. Most, hogy megszületett, talán elkövettem azt a hibát, amit nem kellett volna.

- Ez nem tőlem függ! Te egész nap csak dolgozol! - pillantottam a dolgozó szoba felé. - Nincsen időd a lányodra!

Erwan közelebb lépett hozzánk. Automatikusan hátrálni akartam, de nem tehettem, hiszen azzal csak elárulnám magam. Könnyes szemmel végig néztem, hogy a baba fejére helyezi a tenyerét. A karikagyűrűje csillogott a férfias ujján, miközben a fejét cirógatta. - Engem az is meglepett, hogy nem kérted ki a véleményem a név választás miatt!

Lesütöttem a szemem. Azt hittem, hogy ez könnyebb lesz. Nem gondoltam volna, hogy Erwan ennyire okos és szemfüles. Azért imádkoztam, hogy ne tegye össze az apró darabokat. Rajta kívül mindenki tudta, hogy nem az ő kislánya. De ő ezt nem tudhatja meg! Vettem a bátorságot, hogy Erwan viharos szemébe nézzek. A tekintetében nem láttam szeretetet vagy apai ösztönt. Igazából semleges tekintettel nézte a karjaim közt szunnyadó babát. Ekkor akaratlanul is elképzeltem Jacet. Ő vajon mit csinálna? Talán hátulról átkarolna és a nyakamba puszilna, miközben le sem venné a szemét a kislányáról? Istenem! Ez az elmélet, ez az elképzelés olyan gyönyörű és annyira távol áll tőlem! Talán minden másképp történne, ha akkor nem megyek bele az ajánlatába. Talán megkerestem volna a lányom igazi apját. Nem is tudom...talán megbocsátott volna, de egy valami nem változott volna: a nagyi elvesztette volna mind azt, amit az életének hívott. - És valamire felfigyeltem! - ujjával az ajkát piszkálta, ezért a szemöldökömet ráncoltam.

- Mégis mire? - biccentettem oldalra a fejem.

- Pontosan, mikor fogant meg a baba? - a fekete szemöldökét felvonta. Sajnos eljött a pillanat, amikor kizökkentem a határozottságomból. Csak a szemébe néztem, és hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Ha hebegek, akkor lebukok. Ha helytelenül válaszolok, akkor is lebukok. Ez nem játék! Erwan valóban egy szörnyeteg volt! Ő mindent, és mindenkit tönkre tenne akkor, ha megtudná a titkomat, miszerint terhes voltam, amikor kényszerből feleségül mentem hozzá. És egyszerűen nem hibázhatok akkorát, hogy ő erre a titokra rájöjjön. Mielőtt válaszoltam volna, a nagyi futó lépésben kijött a nappaliba.

- Evelyn!

- Igen, nagyi? - gyorsan megfordultam és elsétáltam Erwantól, aki dühösen sziszegett.

- Az anyád keres!

A telefont a fülemhez tartottam, miközben az egyik ablak előtt állva a kivilágított Eiffel tornyot néztem. A baba kicsit mocorgott a kezemben, igazából okosabb lett volna a kiságyába tenni őt. - Szia anya! - köszöntem.

- Evelyn! Szia, kicsim! Hogy vagytok?

Ekkor a karjaim között alvó hercegnőre pillantottam. A nagyinak valóban igaza volt. Elina nagyon hasonlított Jacere. - Mi nagyon jól vagyunk! Elina most alszik! - sütöttem le a szemem, miközben hátra pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyedül vagyok a nappaliban. - Tudom, hogy azt beszéltük, hogy a héten ide utazol, de át tehetnénk?

- Mégis, miért? Szeretném látni Elina babát! - a hangja halk és csalódott volt. Fájt a szívem, hogy csalódást okoztam neki, de itthon nincsenek olyan körülmények, hogy anyát nyugodt szívvel fogadni tudjuk. A kényszer házasságom és Erwan gyanúja egyre rosszabb. Úgy éreztem, hogy pengeélen táncolok.

- Egy kicsit megfáztam! Nem szeretném, hogy te és Emett elkapjátok, szóval... - erőltettem magamra egy mosolyt. - Beszéljünk meg egy másik alkalmat!

Zuhanyozás után magam köré tekertem a törölközőmet és megálltam a tükör előtt. A keletkezett tömény pára miatt a kezemmel letöröltem a tükröt. Amikor a tükörképemre pillantottam, felsóhajtottam és levettem magamról a törölközőt. Láthatólag sokat fogytam. Attól függetlenül, hogy Elinával terhes voltam: a sok stressz miatt fogytam. Viszont kifejezetten tetszett az új stílus, amit követni kezdtem. Elegem lett a hosszú hajamból, ezért a vállamig vágattam és egy egyenes frufrut is csináltattam. Ez az összkép nem csak dobott a koromon, de szerintem sokkal nőiesebb, mint a régi hosszú hajam.

Pizsamában és köntösbe sétáltam a szobámba, de ott nem várt látvány fogadott. Elina az ágy közepén feküdt, Erwan pedig mellette hasalt. Az újszülött baba apró kezét fogta, miközben az arcát fürkészte. Nem! Nem! Elina nem szereti Erwant! Amikor láttam, hogy a baba Erwanre pillant, akkor a szívem szakadt meg. Nem, manó! Nem ő az apukád! - Erwan? - mellé térdeltem és gyorsan magamhoz vettem a lányomat, aki ragyogó szemekkel engem nézett.

- Miért vetted el a lányomat?! - Erwan lassan felállt, majd feltűrte a pulcsija ujját. És, miközben a szemébe néztem, akkor jöttem rá arra, hogy ennél nagyobb hibát nem követhettem volna el. Közte és Elina közt kapkodtam a fejem, miközben a kiságyába tettem. Ott az egyik lila játékát mellé tettem és bekapcsoltam az ágy fölé rögzített dallamos altató játékot. Ahogy bekapcsoltam, úgy a hold és a csillagok forogni kezdtek a vastag cérnára rögzítve. Elina aranyos kidugta nyelvét, miközben le sem tudta venni róla a szemét. A pici ajkát összenyálazta, egy szó sem jött ki a száján. A szeme csak csillogott. Tiszta lelkű baba. Olyan, mint az édesapja. Amikor Erwan közelebb lépett hozzám, megfogtam az ágy szélét.

- Azért vettem el, mert álmos! - motyogtam.

- Ne hazudj nekem! Akárhányszor a kezembe veszem, te elveszed tőlem! - a hangját felemelte, ezért elkerekedett szemekkel a baba felé pillantottam. Az életben van olyan, hogy ha valaki egyszer hazudik, az előbb utóbb hibázik. A lányom miatt kénytelen voltam hazudni. És azóta tudtam, hogy a sors nem fog örökké mellettem állni. - Eszembe jutott valami! - az ujjait úgy fonta össze, mintha imádkozna. És itt tudtam, hogy nagy baj van. - És ezt utoljára fogom megkérdezni! Mikor fogant meg a baba?

- A nászéjszakán! Nem emlékszel? - suttogtam, hiszen Elina is a szobában volt. Erwan a fejét rázta.

- Ostoba vagy! - ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Erwan hirtelen margadta a hajam. Egy erős mozdulattal megfordított és teljes erőből a falnak nyomott. A fájdalom miatt összehúztam a szemem. - Te hülye liba! Azt hitted, hogy félre vezethetsz?! - kiabálta, Elina pedig sírni kezdett.

- Pici életem! S! Semmi baj! - sírva néztem a lányomat, aki összehúzta szemét, ajkát sírásra húzta. A szívem szakadt meg, amikor a könnyei végig folytak az arcán. - A lányunk sír! Engedj el!

- Ez a gyerek nem az enyém! - kiabálta és csak jobban szorított. - Nem jön ki az idő! Azt hitted, hogy nem fogok rájönni?! - szorított jobban a falhoz.

- A tiéd! Miért nem hiszel nekem?! - kérdeztem remegve.

- Azért mert már akkor terhes voltál, amikor feleségül vettelek! Csak azért feküdtél le velem a nászéjszakán, hogy elhiggyem azt, hogy enyém ez a fattyú! - kiabálva megfordított, majd fenyegetően feltette a mutatóujját. - Ki az apja?!

- Te vagy! A nászéjszakán estem teherbe! - a forró könnycseppek végig folytak az arcomon. Most először volt olyan, hogy a kislányom sírt és nem tudtam a kezembe venni. - Erwan! Sír a lányunk!

- Ez a gyerek nem az enyém! De megmondom, hogy okosan csináltad! Kis kurva! - ekkor hajamnál fogva hátra húzta a fejem. Azt hiszem, hogy ettől a pillanattól féltem a legjobban. - Ha megtudom, hogy ki a gyerek apja, Istenre mondom, hogy megölöm őt!

A fejemet ráztam. - Erwan! Miket beszélsz, te hülye?! A tiéd a gyerek!

- Jó! - engedett el. - A héten elmegyünk apasági tesztet csináltatni! - bólintott határozottan. A kezemmel megszorítottam a kiságyat, hogy ne legyek rosszul. - Az eredmény majd kimutatja, hogy ennek a lánynak én vagyok-e az apja, vagy nem! - ekkor a baba felé pillantott. - De ha nem én vagyok, akkor Istenre mondom, hogy nem nyugszom addig, amíg meg nem találom az apját és ki nem nyírom!

Amikor kirontott a szobából, én magamhoz vettem a lányomat és sírva ringattam. Pokol. Az életem egy igazi pokol.