Mivel többen is kértétek, hogy legyen ma még egy rész ezért hoztam💖
_________________

A galéria irodájában ültem, miközben bezártam az asztal alatt található széfet. A lábamat keresztbe fontam magam előtt, majd összehúzott szemekkel pillantottam a monitor képernyőjére, amit a galériában található kamerák rögzítettek. A galériában sokan sétáltak és a falra akasztott festményeimet nézegették. Sokan mutogattak és elismerősen bólogattak. Különösen tetszett az, hogy senki nem fényképezett, hiszen minden falra van ragasztva egy kamera ikon, ami egy piros vonallal át van húzva. Mindig is tiszteltem az ilyen embereket. Tiszteletben tartották a galériám szabályait és a tisztaságát. A galéria közepén található két fal között egy pad volt, amin egy mosolygós néni helyet foglalt. Az egyik alkalmazottam a hölgy férjéhez ment, aki elismerősen magyarázatot az egyik festményem előtt állva. Kicsit közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a festményt. A festmény egy kék színű páva madarat ábrázolt, ami egy fa vastag ága közepén ült. A gyönyörű állat kifejezetten ízlésesen és jól láthatóan volt ábrázolva. A festményben volt valami szomorú, valami magányos. Az állat oldalról lett ábrázolva, ezért azúr kék és zöld tollazata minden szempárt magával ragadott. Mosolyogtam, amikor a kamera felvételről rögzítve néztem, hogy az alkalmazottam egyenesen a galéria végén található iroda felé sétál. Miután kopogott, mosolyogva megállt előttem.

- Camille? - dőltem hátra a széken.

- Mr. Brown! Egy házaspár nagyon érdeklődik az egyik festménye iránt! - ekkor a kezében található tabletgépen megmutatta a festményt is. - Első sorban az érdekelné őket, hogy banki átutalással fizethetnek-e?

- Camille! Mióta is dolgozunk együtt? - suttogtam a fejemet oldalra biccentve. - Jól tudod, hogy csak készpénzt fogadok el!

- Rendben, Mr. Brown! Akkor értesítem őket! Tartjuk magunkat a végleges ár ajánlathoz? - ekkor a táblagépen keresztül a kép alatt található árra pillantottam.

- Mi az, hogy! - vettem a kezembe egy tollat, majd kinyitottam a jegyzetfüzetet.

Mielőtt Camielle elhagyta volna az irodámat, felvontam a szemöldökömet és utána szóltam. - Minden készen áll az esti nyitásra? A galéria most először tart nagyszabású kiállítást! Azt szeretném, hogy minden tökéletes legyen!

- Természetesen, Mr. Brown! - bólintott mosolyogva. - Minden készen áll! A bejáratnál alkoholos desszertek fogják fogadni a vendégeket, illetve pincérek is lesznek, akik a pezsgőt szolgálják majd fel! A csapat úgy gondolja, hogy kifejezetten felkészültek vagyunk és van egy olyan érzésünk, hogy rengeteg festménye el fog kelni!

- Remek! - ujjaimmal az asztalon doboltam, miközben végig néztem a vékony lábain. Tagadni sem tudtam, hogy odáig voltam ezekért a hosszú lábakért. A munkám egyik olyan pozitívuma, amit én magam is titokban tartottam: gyönyörű nőkkel való együtt dolgozás. - Az este sok befolyásos és gazdag ember fog megjelenni! Ezért mindenkitől elvárom a precíz munkát és gördülékeny kommunikációt! Ha egy vendég osztrák, vagy német, akkor az se jelentsen gondot!

- Rendben, Mr. Brown! - mosolyodott el, majd tablettel a kezében kilépett az irodából.

Mivel sokan tartózkodtak a galériában, úgy gondoltam, hogy kimegyek és én magam is segítek a vendégeknek. Miután kulccsal bezártam az irodát, mosolyogva végig sétáltam a csillogó parkettájú galérián. A vendégek többsége mosolyogva pillantott felém, hiszen azonnal felismertek. Én csak udvariasan biccentettem, majd hátra tett kezekkel megálltam egy férfi előtt, aki pár festmény közt variált. A magas, fekete hajú férfi a szemöldökét ráncolta, ujjával az ajkát piszkálta. Láttam rajta, hogy nem tud dönteni, ezért egyenesen elé álltam. - Szép napot! - ő csak végignézett rajtam.

- Napot! - morogta a borostája alatt. - A feleségem rajong a művészet iránt! Szeretnék egy festményt vásárolni neki, csak nem tudom, hogy melyik lenne a tökéletes választás! - két kép között variált. Az egyik képen egy nő arca volt, kinek szeméből arany színű könnyek folytak. A nőnek nem csak a könnyei, de a göndör haja is arany színű volt. A kép nem csak tökéletes, de kifejezetten ritka és elegáns volt. Egy elegáns nappali falára én el tudom képzelni. Ekkor felvontam a szemöldökömet. - Neki tetszene ez a kép, de nekem a másik jobban tetszik! - egy másik kép elé lépett. A festmény absztrakt művészet irányt és stílust követte. Egy külső szemlélőnek nem mond semmit, de én pontosan tudtam, hogy mit ábrázol. A világoskék, tenger kék, óceán kék és hínár színek összemosódtak a szürke, és fehér alapon. A csíkok, és a pacák tökéletesen visszatükrözték azt, hogy zavart és kicsit feszült voltam akkor, amikor a képet festettem. - A házasságom kicsit zűrös! Ezért pont egy ilyenre lenne szükségem! - mutatott a kép felé. - Maga valóban tökéletes és tehetséges festőművész, Mr. Brown! Örülök, hogy személyesen is láthatom magát! - a tárcáját kivette zsebéből, ezért elismerően bólintottam. - Döntöttem!

- Akkor erre tessék! - mutattam az irodám felé, majd előre engedtem a férfit.

- Jól láttam, hogy este rendezvény lesz? - miközben az iroda asztal mögé ültem és a könyvben megkerestem a kép tökéletes másolatát, végigsimítottam az A4-es oldalt és bólintottam.

- Igen! - bólintottam, miközben lerendeztük a pénzügyeket és kitöltöttem a papírjait. Két aláírás után átadtam a számláját, az eredetit pedig a könyvbe helyeztem. Kétszer átszámoltam a készpénzt, majd bólintottam, jelezve, hogy egyezik. - Remélem, hogy a feleségének is tetszeni fog!

- Azt én is remélem! Ő egy kicsit vad! Sajnos még nem sikerült betörnöm! - elnevette magát, de én nem tartottam viccesnek ezt a fajta stílust. Én mindig is tiszteltem a nőket, ezért soha nem beszéltem róluk tiszteletlenül.

- A csapatom tagjai becsomagolják a festményt! - felálltam és kezet fogtam a férfival, aki a szemembe nézve megdicsérte a munkámat. - És örömmel látjuk magát és a feleségét az esti kiállításon!

- Rendben! Mindenképpen eljövünk! Nagyon köszönöm, Mr. Brown!

Délután Elinával játszottam az ágyon. Ő az ágy közepén foglalt helyett, miközben a kicsi hátán fekve engem nézett. Annyira aranyos és gyönyörű baba volt. Amikor nevettem, ő gőgicsélésre tárta a nedves ajkát. A hatalmas boci szemeit le sem vette rólam, ezért szerelmesen felsóhajtottam. - Te vagy az életem értelme, ugye tudod? - mellette hasaltam és a rózsaszín zokniba rejtett lábát simogattam. A pici lába akkora volt, hogy szinte eltűnt a tenyeremben.

Akkor sóhajtottam fel, amikor hallottam, hogy valaki becsapta a bejárati ajtót. Tudtam, hogy Erwan lesz az, ezért lehunytam a szemem. A kapcsolatunk rosszabb lett azóta, amióta megtudta, hogy át akartam verni őt. Azóta a nap óta sem tudom, hogy miért nem sikerült a tervem. Minden bizonnyal a recepciós lány vagy lebukott, vagy igazából esze ágában sem volt segíteni. Ezen már nem javíthatok. Csak az számított, hogy amióta Erwan megtudta, hogy nem az övé a baba, rá sem akar nézni. Ezért szívből gyűlöltem őt. Egy részem valamiért mégis megnyugodott, hiszen így kevesebb időt tölt a lányommal. - Evelyn! - Erwan hangja betöltötte az egész napalit, ezért sóhajtva felültem az ágyon. - Gyere egy kicsit!

Amikor a nappaliba kiléptem, meglepődtem, hiszen Erwan egy becsomagolt képpel lépett a nappali közepére. Annyira meglepődtem, hogy felvont szemöldökkel a barna borítású téglalap felé pillantottam. Egyszer említettem neki, hogy rajongok a művészet iránt. Arra viszont nem számítottam, hogy egy ilyen ajándékkal fog meglepni. - Ez mi? - mutattam a becsomagolt kép felé. Ekkor Erwan bólintott.

- Nemrég nyílt a közelben egy művészeti galéria! És amikor az autóval elhaladtam előtte, te jutottál az eszembe! Úgy gondoltam, hogy bemegyek és körül nézek! - nézett végig rajtam. - Végül nem üres kézzel távoztam! Ez a tiéd! - megállt előttem, majd átadta a képet. Leplezni sem tudtam, hogy nagyon izgatott lettem. Megfogtam az arany színű szalagot és meghúztam. Miután megbontottam a csomagoló papír egyik felét, mosolyogva vettem tudomásul, hogy a kép kerete ezüst színű fém volt. Amikor megpillantottam a képet, a szám elé helyeztem a kezem. Az absztrakt műfajt követte. A kék különböző árnyalatai, és a zöld színek uralkodtak rajta. A szabálytalan csíkok, a kusza egybefolyt színek és a stílus azonnal magával vitt. Káosz. Kilátástalanság. Remény. Idő. Ezek a szavak jutottak eszembe, miközben a színekkel teli vászonra pillantottam. Imádtam. Beleszerettem. Gyönyörű és mesés volt A kék árnyalatok, a világosabb és sötétebb színek jól estek a szememnek.

- Ez gyönyörű és megnyugtató, de mégis egy kicsit zűrös! - fürkésztem a festményt. - De miért kaptam? - ráncoltam a szemöldökömet. Ekkor Erwan a szobám felé pillantott. Amikor a vállam fölött az ágy felé néztem, megpillantottam Elinat, ami a plafont nézegette. A rózsaszín ruhába öltözött baba volt a válasz.

- Miután megtudtam, hogy átvertél, én nagyon mérges voltam! A történtek után úgy éreztem, hogy kicsit durva voltam veled! Ezzel a festménnyel szeretnék bocsánatot kérni! - mutatott a festmény felé. - A nappaliban vagy a szobában bárhova kiteheted! A lényeg, hogy jól mutasson! - amikor hátat fordított nekem, váratlanul újra felém nézett. - És remélem, hogy tetszik neked! - suttogta a szemembe nézve. - Ne haragudj rám, Evelyn! Bocsánatot kell kérnem!

- Jólvan! - sóhajtottam. - Még valami?

- Ma este lesz egy festmény kiállítás!

A szemem azonnal felcsillant, hiszen ezer éve nem jártam kiállításon. Minden vágyam, hogy újra része legyek egy olyan világnak. - Gyere el velem! És ha bármelyik festmény megtetszik neked, azt megveszem! Csak egy szavadba kerül!

- Furcsa ez a hirtelen jött kedvesség! - biccentettem oldalra a fejem. - De tetszik! - húztam össze a szemem. - Maradj ilyennek! Szóval egy festmény kiállítás? Veled? - biccentettem oldalra a fejem.

- Nekem csak eszembe jutott az, hogy még nem voltunk sehol! - túrta hátra a fekete haját. - Szóval? Eljössz velem?

- Az a baj, hogy nem hagyhatom magára Elinat!

- A nagyanyád itthon lesz! - közelebb lépett hozzám, majd váratlanul a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Az érintése miatt azonnal elhúztam a fejem és lesütöttem a szemem. Erwan nem mondott semmit, csak az arcomat fürkészte. - Nem mondtam neked, de a szívem szakadt meg, amikor megtudtam azt, hogy nem az én lányom! - pillantott a szoba felé. - Azért mert nekem is vannak érzéseim! Még akkor is, ha gyakran nem mutatom ki! Itt... - mutatott a szívére. - Itt nem kő van!

- Nem szeretnék erről beszélni! - húztam el a fejem, majd megadtam magam, hiszen azonnal terelni akartam a témát. - Jól van! Egy óra! - tettem fel a mutatóujjam. - Egy órát leszek távol és megnézzük a kiállítást! Megpróbáljuk jól érezni magunkat!

- Szuper! Biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog neked a kiállítás! Egy fiatal festőművész rendezi! Valóban tehetséges! Talán személyesen is találkozhatunk vele, hiszen ő is ott lesz a kiállításon! Majd én magam mutatlak be neki! - ekkor nyakkendőjét meglazította, majd magamra hagyott, de hirtelen vissza pillantott. - Egyébként gyönyörű vagy ma!

- Mi ütött ebbe?! - motyogtam sóhajtva.