Csak akkor voltam jól, ha részeg voltam. Akkor a fájdalom kevésbé pusztított el. Viszont a valóság kegyetlen volt számomra. A szív fájdalom belülről teljesen összezúzott. Napokat töltöttem el azzal, hogy a sötét szobában feküdtem. Nappalokon át sírtam és a hugom gyerekkori képeit lapozgattam. A hirtelen jött halála nem csak engem, de a legjobb haveromat is megrázta. Viszont senki nem érezte azt, amit én. A testvérem elvesztésével egy részem is vele ment. Az életben soha nem fektettem elég figyelmet a kötelékre, ami testvért összeköt a testvérrel. A halála után éreztem, hogy az esetünkben szétszakadt ez a kötelék. Hiába voltam érett férfi. Sírtam, mint egy kislány és tomboltam mint egy elmebeteg. Nappalokat aludtam át, éjszakákon pedig csak ültem és próbáltam gyógyulni. Volt, amikor részegen hívtam fel Jaket, hogy jöjjön értem, mert a saját világomról sem tudtam. Sokszor ment ez így. Az egész Január azzal telt, hogy Jake mentett ki a szarból, mert vagy holt részegre ittam magam, vagy megsérültem és kórházba kellett szállítani. A gyászt mindenki máshogy dolgozza fel. Van akinek az esze még meg marad, és van olyan is, aki lesüllyedt. Én is lesüllyedtem. Teljesen. Visszavonhatatlanul.

Februárban történt az, hogy elkezdtem pszichológushoz járni. A dokinál töltött második órám sem telt jobban: a félhomályban a szürke kanapén ültem és vastag takaróba burkolózva pillantottam előre. Jobban szemügyre vettem a letisztult helyiséget, pedig fejből tudtam, hogy mi hol van. Nem akartam beszélni, nem akartam mosolyogni. Az első óra óta próbál velem beszélni és mindig ki kérte a véleményem pár dologról. Ilyen volt az időjárás, a hideg, vagy a Valentin nap. A piros szemüvege mögött szomorú pillantással ajándékozott meg, miközben az üvegasztal felé hajoltam. Szív alakú csokikból elvettem egyet és az ujjaim közé vettem. Fehér kötött pulcsimat a könyökömig feltűrtem és megcsóváltam a fejem. - Már nem iszom annyi alkoholt! - pillantottam a szemébe. Ő elismerően bólintott.

- Rájött arra, hogy az alkohol nem oldja meg a problémákat?

- Nem! Azért nem iszom többet, mert a hugomat az alkohol vitte a halálba! - suttogtam magam elé. - Nagyon sokat ivott!

- Úgy érzi, hogy nagy volt rajta a nyomás?

- A babája elvesztése óta nem volt önmaga! És ezt csak fokozta az alkohol! - motyogtam kábán. - A buli estéjén nem állította le magát! Az alkohol miatt a saját világáról sem tudott!

- Így már értem! Tudja, hogy milyen sok ember eszét elveszi az alkohol vagy a kábítószer? Vannak olyanok, akik kitudnak mászni belőle, de olyan is volt már, hogy az eset nagyon csúnyán végződött!

- Erre élő példa a kishugom - suttogtam és megvakartam a borostámat.

- És ma hogy érzi magát? - pillantott a jegyzetfüzetbe. - Amikor tegnap ezt megkérdeztem, nem válaszolt, csak kisétált az óráról! - vonta fel a szemöldökét. - Ezek után mégis megkérdezem, hogy érzi magát? - könnyes szemmel kifújtam magam. Erre nem akartam válaszolni. Nem tudtam. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Ezért csak előre hajoltam. A kezemet összefontam magam előtt, majd elhúztam az ajkam.

- Van egy tervem! - pislogtam kicsiket. - A kishugomnak volt egy álma! Mindig is szeretett volna egy galériát nyitni! Egy olyan galériát, ami más mint a többi: nem csak festmény kiállításra szolgál, de különleges könyveket és regényeket is lehet vásárolni a galériában! Régen, amikor elmentünk az Eiffel toronyhoz, akkor mindig megálltunk egy üres, kiadó üzlet előtt! Akkor mindig azt mondta, hogy ha tehetné, akkor ott nyitna galériát! Az Eiffel torony közelében, hogy a galéria üvegén keresztül láthassa a szerelem városának jelképét!

A doktornő őszinte mosolyra húzta az ajkát.

- Maga szeretné megvásárolni ezt az ingatlant? - firkált valamit a lapra. - Úgy gondolom, hogy jót tenne magának egy kis helyváltozás!

- Igen! Szeretném kivenni és megvásárolni! A kishugomnak sok könyve és különleges bestseller regényei vannak! Úgy döntöttem, hogy az emlékére meg fogom nyitni a galériát és pont olyan lesz, amilyennek mindig is akarta!

- Ez egy remek cél! - bólintott. - Büszke vagyok magára, Jace! - Szóval költözni fog!? Hiszen a Champ-de-Mars tér az ön lakhelyétől elég messze van!

- Így van! Párizs hetedik kerületében! Az a tér nagyon forgalmas, ezért úgy gondoltam, hogy jó ötlet lenne oda költözni!

- Rendben Mr. Brown! Örülök, hogy végre beszélgettünk! És jó költözést kívánok magának!

A Champ-de- Mars tér közepén állva hirtelen széles mosolyra húztam az ajkam. Egy pillanatra elfelejtettem mindent és engedtem, hogy a jelen magával ragadjon. A gyönyörű fák és a park mellett állva tátott szájjal néztem az elkerített Eiffel tornyot, ami több mint háromszáz méternek felel meg. Életemben nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nagy. Amikor jobbra pillantottam, a távolból láttam a szűk utcát és a járdát, ahol nagyinak a cukrászdája volt. A sok fájdalom ellenére kicsit boldog voltam, hiszen amitől féltem, az kezd beigazolódni: kezdem megszeretni a város és a munkámat. Az eltelt egy hónap alatt sikerült megtanulnom a munkát és már tortákat is tudok sütni. Nagyi megtanított mindenre, amire szükségem volt. Valóban érzem a szeretett és az alapanyagok csodáját. A cukrászdába betévedt emberek mindig kedvesen köszöntek és figyelmesen elolvasták a táblát: miszerint angol anyanyelvű vagyok, én nem beszélek franciául. Ettől függetlenül a nyelv ragadott rám, és kicsi noteszba is jegyzetelni kezdtem francia szavakat. Ez itt valóban egy másik élet és igaza volt anyának. Itt gyógyulni fogok. - Picikém! - az alhasamra kulcsoltam a két kezem, majd a fejemet csóváltam. - Azt hiszem, hogy ide fogsz születni! - a szemöldökömet ráncoltam, hiszen furcsa volt eldönteni azt, hogy maradok. Eddig a tanulásnál és az egyetemnél nem volt fontosabb dolog az életemben. Viszont anyának és a nagyinak köszönhetően rátaláltam valami másra, ami nem csak különlegesebb, de sokkal közelebb áll hozzám. Viszont ennek voltak hátulütői is. Gyakran gondoltam Jacere. És mikor rá gondoltam, akkor eszembe jutott az is, hogy a babám tőle van. Ez kifejezetten fura és még mindig nem fogtam fel. Jace Brown gyerekét nem csak áldás, de megtisztelő volt a hasamban hordani. Egy arany gyerekre gondoltam, hiszen ez a baba számomra maga a kincs és az áldás. Nem akartam hamar anya lenni, de az első pillanattól kezdve akartam őt. - Tudod, hogy anyukád mit vett? - meglóbáltam az ajándék táskában tartott babaváró könyveket. - Egész este ezeket fogom olvasni! Én leszek a legfelkészültebb kismama! - fordultam meg, de ekkor a lábam a földbe gyökerezett. Azt hittem, hogy rosszul látok, ezért hunyorogtam, hogy jobban szemügyre vegyem a férfit, aki a hátam mögött állt és csak engem nézett. Nem! Ez nem lehet igaz! Mit keres itt ez a férfi? A fekete hajú fickó percek óta a hátam mögött állt, és csak akkor sétált felém, amikor én felismertem őt. A gyomromban megint megjelent a félelem. Ennek a fickónak van egy rossz kisugárzása, ami bennem félelmet keltett.

- Micsoda véletlen! - amikor megállt előttem, én hátra léptem egy lépést. Alaposan végig nézett a vörös kabátomtól kezdve, a fekete harisnyába rejtett lábaimon és a vörös térdig érő csizmámon is. - Tudta, hogy ma Valentin nap van? - biccentette oldalra a fejét. Én csak mosolyogva bólintottam, hiszen nem akartam beszélgetni vele. - Úgy látom, hogy maga fél tőlem, igaz?

- Én csak nem ismerem magát! - próbáltam a lehető leg óvatosabban fogalmazni. Egyébként a férfi elképesztően jóképű és úriember volt, de akkor is volt benne valami, ami miatt távolságot akartam tartani tőle. - És még a nevét sem tudom, szóval... - sétáltam a cukrászda felé, de váratlanul azonnal mellém lépett.

- A nevem Erwan! - amikor a kezét nyújtotta, sokat haboztam. Végül elfogadtam és bólintottam. - És én kit tisztelhetek meg?

- A nevem Evelyn!

- Evelyn! - suttogta. - Igazi angol név! Talán britt?

- Ez így van! - húztam ki magam büszkén, de mivel elegem lett a társaságából, végül megálltam és így szóltam: - Nagyon sajnálom, de mennem kell dolgozni! Csak azért jöttem ki erre a pár órára, hogy kicsit jobban megismerjem a Camp-de-Mars teret! - léptem hátra egy lépést. Ő összehúzott szemekkel végignézett rajtam. - Nagyon örültem, Erwan! - amikor hátat fordítottam, váratlanul megfogta a kezem. A pillanat hevében azt sem tudtam, hogy mi történik. A derekamat átkarolva közelebb vont magához. Az undorító illata azonnal az orromba szökött. Nem tetszett ez az illat. A közelsége, az arc vonásai is barátságtalan volt. - Már elnézést kérek! - sziszegtem hevesen dobogó szívvel.

- Nagyon örülnék egy közös vacsorának!

- Én nem örülnék!

- Talán van valakije?

- És ha igen?

- Engem az sem tart vissza! - hajolt a fülemhez, majd éreztem, hogy a fülem mögé tűrte az egyik vörös tincsemet. - Tudja, én olyan férfi vagyok, aki mindig eléri azt, amit akar! Nem csak határozott de elhivatott is vagyok! és hadd emeljem ki, hogy nem szeretem, amikor egy nő felülkerekedik rajtam! - ekkor egyenesen a kabátom alá pillantott. A fekete melltartó tökéletesen felnyomta a két mellem, és ez a rohadék ezt alaposan megfigyelte. - És maga Evelyn...észbontóan és hibátlanul tökéletes! - nyalta meg az ajka szélét.

- Engedjen el! - amikor ellöktem magamtól, közelebb léptem és fenyegetően feltettem a kezem. Ez több a soknál! Még csak ez hiányzott! - Szálljon le rólam! Nem vagyok kíváncsi a perverz vágyaira! Tűnés! - gyorsan kikerültem, és mielőtt utánam szólt volna, futólépésben a cukrászda felé igyekeztem. A járdáról lelépve gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót és remegő kezekkel húztam le magamról a vörös kabátomat. A pénztár mögött mosolygó nagyim összeráncolt szemöldökkel felém pillantott. A süti és a csalogató torta illat sem dobta fel a kedvem. A gyomromban émelygés tört rám, a kezem még mindig remegett.

- Evelyn? - lépett közelebb. - Minden rendben van?

- Persze! - hazudtam. - Felmegyek! Lepakolok és jövök! - néztem végig az asztalokon, hiszen láttam, hogy alig van szabad hely. Valentin nap alkalmából sok fiatal pár evett és nevetett a barátságos cukrászdában. A nők rózsaszín tortát ettek és jókedvűen beszélgettek. Én becsaptam magam után az ajtót és könnyes szemmel sétáltam át a nappalin. A szobám ajtaját úgy csuktam be, mintha attól félnék, hogy Erwan utánam jön. Talán a félelemnek köszönhetem, hogy felhívtam anyát, aki azonnal felvette a telefont. - Szia anya! - ültem a fésülködős asztalom elé. - Hogy vagy? Emett is jól van?

- Szia életem! Hívni is akartunk téged! Hogy vagy angyalom? - mosolyogtam, hiszen anya végre boldog volt. Emett, anyához költözött, ami nagyon jó hatással van rá. Biztos vagyok abban, hogy Emett az a férfi, aki nem fogja anyát megbántani.

- Én jól vagyok! Képzeld el, hogy a héten megyek ultrahang vizsgálatra! A nagyi azt mondta, hogy elkísér! Az orvos elvileg régi leány kori barátnője! - sóhajtottam kicsit feszülten. - Egy kicsit félek! Egyébként ne haragudj...nem tudom, hogy nálatok mennyi az idő!

- Semmi baj, kicsim! Örülök, hogy jól vagy! És nem kell félned, Evelyn! Biztos vagyok abban, hogy mosolyogva fogsz kijönni a vizsgálatról!

- Legyen úgy, anya! - sóhajtottam.

A nap hátralevő részében dolgoztam és kitartottam. Kétszer kaptam hányingert, ebből a két alkalomból hátra kellett szaladnom. Nem pont a legjobbkor, hiszen közben rendeltek, de próbáltam időt adni magamnak és megszokni a terhességet.

Este nyolc órakor a szobába sétáltam, amikor megpillantottam a nagyit. A résnyire nyitott ajtón át láttam, hogy az ágya mellett ül és sír. A szemöldökömet ráncoltam, majd beléptem a szobájába. A nagyi ágya nem csak jó ízlésről árulkodott, de finom levendula illatot is árasztott. A lila és padlizsán szín uralkodott bent. Az ágynemű, a függöny és még a szőnyeg is lila színű volt. Amikor megálltam mellette, nagyi összehajtotta a kezében tartott lapot. A szemében óriási könnyek szöktek, a rúzsos ajkát lebiggyesztette. - Valami baj van - suttogtam és leguggoltam elé.

- Igen! - hüppögte.

- Micsoda, nagyi? - átvettem tőle a lapot, majd végig futottam a szövegen. Amikor tudatosult bennem, hogy ez mi, a szám elé tettem a kezem. - Be kell zárni a cukrászdát? - suttogtam. - Hiszen ez a hely az életed! - motyogtam szomorúan.

- Annyi befizetetlen csekk gyűlt össze, hogy kiküldték a levelet, miszerint, ha nem fizetem ki, akkor bezárják a cukrászdámat! Nagyon el vagyok adósodva, Evelyn! Az utolsó hat hónapot nem tudtam befizetni! És észre sem vettem, hogy mennyi bérleti díj gyűlt össze! A szívem szakadna meg, ha bezárna a cukrászda! De én nem tudok ennyi pénzt teremteni! - ekkor a lap alsó részére pillantottam. A szívemre helyeztem a kezem, hiszen valóban rengeteg befizetetlen bérleti díj halmozódott fel.

- De nem értem, nagyi! Miért nem fizetted? - suttogtam, de amikor a szemembe nézett, megrázta a fejét.

- A nagyapád halála után sok más dologra kellett a pénz! Nem tudtam a cukrászda működésére figyelni, ezért a csekkek felhalmozódtak! És most itt állok a csőd szélén! - hüppögte szomorúan. - Nem tudom, hogy mit csináljak, Evelyn!

- Ki találunk valamit! Minél hamarabb ki kell találnunk valamit! - nyomtam egy puszit a homlokára.