A galéria makulátlan üvegén keresztül néztem a Champ-de-Mars téren elhelyezkedő Eiffel torony tetejét. A fehér házak és épületek takarásából kicsit távolinak tűnt, de elvarázsolt a gondolat, hogy csak utcák választanak el a híres tértől. Ahhoz képest, hogy Franciaországban nőttem fel, a gondolat is levett a lábamról, hogy a tér közelében lakom. Most, hogy ez megvalósult, hirtelen kerekebb lett számomra a jövő. A fájdalom még mindig jelen volt. Mindenhova kisért és rám ragadt. Az emberek között sétáltam, de olyan, mintha csak egyedül lettem volna. Mintha a hatalmas univerzumba csak én léteznék. A galéria kulcsát néztem. Egy apró pici plüss kutya lógott rajta. Ez a kishugom egyik kabalája volt. Emlékszem, hogy az iskolába mindig magával vitte. Fél hónappal ezelőtt, a pszichológus irodájában olyan távolinak tűnt az elképzelés. Most, hogy ott álltam az üres galéria közepén, rájöttem arra, hogy semmi sem lehetetlen. A fényes parkettát néztem. Sehol egy karcolás, vagy kopás. A magas fehér mennyezeten beépített körlámpák adtak tiszta világítást. A galéria közepén kettő darab, egymás mellett húzódó vastagabb fal volt. A fal most még üres volt, de csak hónapok kérdése és azon a két falon képek fognak lógni. A galéria akusztikája, a világítás és a nagy tér is levett a lábamról. A fehér falak mind arra vártak, hogy a festmények beszinesítsék őket. Leírhatatlan érzés volt itt állni. Úgy érzem, hogy a kishugom mellettem áll és büszkén mosolyog. Istenem! Bárcsak így lenne. Pont a kulcsot néztem, miközben nyílt az ajtó és Jake lépett be rajta. Amikor fütyült, a hangja visszhangzott az üres helyszínen. - Szerinted? - néztem körbe.

- Szerintem ez Franciaország egyik legszebb galériája lesz! - vállamra helyezte a kezét és megszorította. Én csak mosolyogva bólintottam. Biztos voltam abban, hogy az lesz. - És jó látni, hogy jobban nézel ki!

- Egy kicsit jobban vagyok! Azt hiszem, hogy sikerült felfognom azt ami történt! Csak ennyi változott! - vontam fel a szemöldökömet. - Csak ennyi! - sétáltam a két fal között található padra és üveges tekintettel helyet foglaltam. Jake is mellém ült, aki összefonta maga előtt a karját, majd suttogva felém pillantott.

- És ő hiányzik?

Tudtam, hogy kiről beszél, ezért sem akartam válaszolni. Sokan azt mondják, hogy az igaz szerelmet semmi nem szakíthatja el, hogy semmi nem ölheti meg. A tudat, hogy ő Londonban folytatta az életét, én pedig itthon, talán erősebbé tesz és segít a felejtésben. Egyszerre szerettem és utáltam is. Teljesen mindegy, hiszen mindkettő a szerelem velejárója. Csak úgy tudunk utálni valakit, ha előtte nagyon szerettük. Én magam is jól tudtam, hogy Evelyn Wilson nem csak egy nő, hanem az életem szerelme. Bár a történtek miatt utáltam és kitöröltem mindent, ami rá emlékeztet, a szívemben mégis ott van és szeretem. - Persze, hogy hiányzik - sütöttem le a szemem. - De nekünk már nincsen közös jövőnk! - pillantottam a haverom szemébe. - És ha lenne sem akarnám az életemben látni őt! - vontam fel a szemöldökömet.

A vizsgáló szoba ablakából néztem a zord, fagyos időjárást. A februárnak köszönhetően az emberek még mindig vastag, meleg kabát alá rejtőztek. Viszont a hideg ellenére sokan nevettek és sétáltak. Hevesen dobogó szívvel és kipirult arccal pillantottam az idős orvosra, aki monitoron keresztül nézte a baba elhelyezkedését. Eddig még nem találta meg, ezért könnyes szemmel az arcát fürkésztem. - Meg tudja mondani, hogy a babám mekkora? - a hangom szokatlanul halk és bizonytalan volt. Azonnal a nagyi szemébe néztem, aki aggódó kifejezéssel az orvos mögött állt és összefont karral nézte a monitort. Láttam rajta, hogy nagyot sóhajt. Talán valami baj van? - M...minden rendben, igaz? - fürkésztem az idős orvost, aki sóhajtva felém pillantott. A kezét az ölébe helyezte, ezért nem csak kifolytak a könnyeim, hanem a hasamra is pillantottam. - A baba? - közte és nagyi közt kapkodtam a fejem, aki nyelvével az ajkát piszkálta.

- Nos! - mosolygott az orvos. - A babája akkora mint egy szem ananász!

- Ananász? - hatalmas kő esett le a szívemről, ezért könnyes szemmel elnevettem magam. - Láthatom őt? - angolul beszélgettünk, hiszen az idős orvos tökéletesen tudta a nyelvet. Ő csak bólintott.

- Ha megkéri a babát, hogy ne legyen olyan szégyenlős, akkor igen! - láttam, hogy nyugodt mozdulattal keresi, ezért hátra hajtottam a fejem, hiszen minden rendben. - Egyébként a magzatvíz normális! - bólintott határozottan. - Ha a baba december első hetében fogant meg, akkor a várható születése... - pillantott a falra rögzített naptárra. - Szeptember vége, illetve Október eleje! Ezt még nehéz lenne megmondani, de szerintem ekörül fog születni! - húzta össze a szemét, miközben kicsiket tapsolt. - Itt is van! Bal oldalt helyezkedett el, látja? - amikor a monitort felém fordította, a vörös körmével egy fekete foltra mutatott. - Egy nagy szem ananász! - húzta mosolyra az ajkát. - Látja, hogy a cuki baba forma itt már elkezdett kirajzolódni!

- Hihetetlen! - fürkésztem a babát. - Nem gondoltam volna, hogy a tizenkettedik hétben már így láthatom őt! - suttogtam sírva. Egyszerre nevettem és sírtam is. - Olyan aranyos! - pillantottam nagyira, aki könnyeit törölgette. - Gyönyörű! - suttogtam a köldökömet fürkészve.

Délután mosolyogva fogadtam a vendégeket és igyekeztem a lehető legegyszerűbben kommunikálni velük. Nehéz volt felvenni a tempót, hiszen elkezdtem ismerkedni a nyelvvel, a köszönési formákkal és a kultúrákkal is. Ha tehettem, akkor egyre többet használtam a francia nyelvet és a napszakhoz illően köszöntem. A terhesség miatt fáradt voltam. Fél óránként kellett pisilnem, és a magassarkúkat is eltemettem, hiszen nem csak a lábfejem, de a bokám is duzzadni kezdett. Az egyik vásárolt könyvben olvastam már erről az időszakról. Sokan azért mondják azt rá, hogy "aranyos rémálom". A pénztár mögött álltam, miközben nagyi sóhajtva ült az egyik asztalnál. A szívem is megszakadt, hogy megtörtnek láttam őt. Az ajkát lebiggyesztette, a szeme könnybe lábadt. Bárcsak segíthetnék neki! A kezében tartotta a levelet és csak a fejét csóválta. A következő percben telefonált valakinek, de percekkel később, mosolygás helyett sírva tette le a telefont. Mivel nem voltak sokan, leültem mellé és összekulcsoltam a kezem a hasamon. - Attól félek, hogy be kell zárnunk!

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, ezért szomorúan oldalra pillantottam. Ekkor láttam meg, hogy az a férfi lép be a cukrászdába, akit ki nem állhatok. Szinte azonnal kiszúrt engem. Ahelyett, hogy a pénztárhoz sétált volna, leült a mellettünk található asztalhoz és elegáns mozdulattal levette magáról a fekete gyapjú kabátot. A világoskék vasalt ingét kicsit megigazította, miközben telefonját nyomkodta.

- Nyugodj meg, nagyi! - suttogtam üveges tekintettel és próbáltam figyelmen kívül hagyni a férfit.

- Mégis, hogy tudnék megnyugodni? Adósságba vittem a helyet! - a kezét széttárta és kifújta magát. - Senkinek nincs ennyi pénze! Ez rengeteg! - motyogta, majd a fejét csóválva felállt és azt mondta, hogy iszik egy pohár vizet. Pont utána akartam menni, amikor Erwan fennhangon megszólított. Lehunytam a szemem és próbáltam nem kimutatni azt, hogy nem látom itt szívesen.

- Hogy érzi magát?

- Jól vagyok, köszönöm! - biccentettem és részemről ennyi volt a kommunikáció, de Erwan másképp gondolta.

- Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de a fülembe jutott...be kell zárni a cukrászdát? - az aranyos cukrászdában szét nézett, majd hüvelykujjával alsó ajkát dörzsölte. - Ez igazságtalan! - csóválta a fejét.

- Ilyesmiről szó sincs! - hazudtam, hiszen neki végképp nem volt semmi köze hozzá. - Meg lesz oldva! - hiába mondtam ki, hiszen én magam is tudtam, hogy nagyi nagy bajban van. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne vele, ha többé nem vezethetné a cukrászdát.

- Pedig én jól hallottam a nagyanyja szavait! - fordult felém, majd egyik lábát keresztbe fonta a térdén. - Ezért lenne egy ajánlatom!

A szemöldökömet összehúztam, hiszen ez már rosszul kezdődött. A hideg is végigfutott a hátamon, hiszen úgy nézett rám, mint aki felfalna. A fejemet ráztam, tiltakoztam. - Nincsen szükségünk ajánlatra! - emeltem fel a hangomat. Erwan kuncogott.

- Még el sem mondtam!

- Nem vagyok kíváncsi rá! - álltam fel.

- Szándékomban áll kifizetni a nagyanyja összes tartozását, sőt! - emelte fel a hangját. - A következő fél évre minden hónapot fizetek! - elkerekedett szemekkel pillantottam le rá. Ezt nem mondhatja komolyan! Mégis milyen beteg játékot űz velem? Úgy roskadtam le a székre, mintha fejbe lőttek volna. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elhányhatom magam. Ez mégis miféle ajánlat?! Kinek képzeli ő magát?! A világ összes kincséért sem fogadnám el!

- Mit képzel magáról?! - sziszegtem dühösen. - Nincsen szükségünk a maga pénzére! - bólintottam, de ekkor Erwan elmosolyodott és a mama felé pillantott.

- Nézze csak meg!

Amikor a pult felé pillantottam, a nagyi könnyeit törölgetve nézett egy fekete fehér keretezett képet. A kép a cukrászda megnyitása napján készült. A nagyi és nagyapám mosolyogtak rajta. A szívem szakadt meg, hogy így láttam őt. A nagyi nem ezt érdemli. Ekkor Erwan felállt, és diszkréten a hátam mögé állt. Úgy hajolt hozzám, mintha szeretők lennénk. Az undor kerülgetett ettől a fickótól. - Képes lenne összetörni a nagyanyja szívét? Nézze meg, hogy mennyire maga alatt van!

- Maga zsarolni próbál vele!

- Nem! Én csak egy kihagyhatatlan ajánlatot teszek! Én képes vagyok megmenteni ezt a helyet!

- Cserébe?! - emeltem fel a hangom, hiszen jól tudtam, hogy az emberek soha semmit nem adnak ingyen. Éreztem, hogy kezével a fülem mögé tűrte az egyik tincsemet. Közelebb hajolt, a lehellette jobban csiklandozta a tarkómat. Sűrű könnyek szöktek a szemembe, hiszen érezhető volt, hogy mit akar.

- A szerencséje az, hogy teljesen felizgat ez a hajszín! - kicsit meghúzta a hajam, ezért éreztem, hogy a könnycsepp végig folyik az arcomon. - Maga nem csak gyönyörű, hanem páratlanul okos és bájos nő! Kifizetem a nagyanyja tartozásait, ezzel megtarthatja a helyet és folytathatja az életét is! - ekkor felsóhajtott, majd beszívta a levegőt. - Cserébe jöjjön hozzám feleségül!

Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elhányhatom magam. A szívem mélyén éreztem, hogy efféle ajánlattal áll elő, viszont álmombam sem gondoltam volna, hogy házassággal fog zsarolni. Legszívesebben kifutottam volna és haza menekültem volna. Mindent elkövettem volna annak érdekében, hogy ezt meg nem történtté tegyem. Amikor a nagyi felé pillantottam, láttam rajta, hogy összetört. Teljesen és végérvényesen. - Egy napot adok magának! - hajolt el tőlem.

- Maga egy undorító pszichopata! - suttogtam.

- Nem! - nevette el magát. - Csak domináns! - vette fel a kabátját, majd mosolygott és kilépett a cukrászda ajtaján.