Nem tudom, hogy hány óra körül lehetett, de amikor reggel kinyitottam a szemem, az első amit megpillantottam az egy véres párna volt. A fekete párnán, alig látható vércseppek voltak jelen. Próbáltam felülni és jobban szemügyre venni a látványt, de a fejem annyira fájt, hogy egy darabig fekve maradtam. Az emlékek miatt sűrű könnycseppek szöktek a szemembe. Tévedésben van az, aki azt hiszi, hogy a férfiak nem sírnak. Minden férfi más. Sokan valóban nem sírnak és inkább dühvel vezetik le a feszültséget, de vannak olyanok is, akik könnyeket ejtenek. Én is ilyen voltam. Egy határozott személyiség voltam, de az életem fordulópontja miatt sajnos teljesen tönkrementem. Nem elég, hogy tegnap este részegre ittam magam, még ezek után sem tisztult ki teljesen a fejem. Tompa hangokra és rádió szóra lettem figyelmes. Amikor oldalra pillantottam, megláttam, hogy Jake reggelit, vagy ebédet készített. - Jake? - felültem, majd összeráncoltam a szemöldökömet. A legjobb haverom együttérzően végignézett rajtam. Csak ekkor vettem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam. Szürke vékony felsőben, farmer mellényben és fekete szakadt farmerban.

- Hogy érzed magad?

- Nem jól! Nagyon nem jól! - az egyik magasított konyha szék felé sétáltam, majd ráültem. Átvettem a felém nyújtott bögrét, majd felsóhajtottam. A kishugom temetése előtt sok olyan dologra kaptam választ, amit sokáig nem tudtam. A hugom halála estéjén, késő éjszaka értem a kórházba. A barátnője is ott volt, aki az egyik széken sírt. Emlékszem, hogy amikor oda értem a földre térdeltem és az ölébe borultam. A fájdalom nem csak szíven ütött, de szétzúzott belülről. A kórházban a barátnőjétől tudtam meg, hogy a hugom telefonja azon az estén le volt merülve, ezért a buli helyszínén egy idegen telefonját használta. A barátnője azt is vissza mondta, hogy nem tudott engem elérni. Ezután sokkot kapott és sokat ivott. Nagyon sokat ivott. Majd éjfél tájékán a panel ház korlátjáról egyszerűen csak lelökte magát. Pontosan nyolc emeletet zuhant.

Amikor végig hallgattam a történetet, azt hittem, hogy megfulladok, hogy inkább öljenek meg. Utáltam magam. Utáltam, mert nem vettem fel a telefont. Gyűlöltem Evelnyt, aki azon az estén kinyomta a hugom hívását. A barátnője elmondása szerint a húgom azt hangoztatta, hogy lemondtam róla, biztos azért nyomtam ki a hívást. Ezután következett be az elképzelhetetlen és a visszafordíthatatlan: a hugom éjszaka életét vesztette.

A rossz emlékek miatt megráztam a fejem, majd megköszörültem a torkomat. - Egyébként kösz, hogy vigyáztál rám! Nem tudom, hogy mennyit ittam, de biztos nem spóroltam!

A fájdalom és a gyász megváltoztatott bennem valamit. Nem tudtam eldönteni, hogy mit. Talán fájt lélegezni és fájt mosolyogni. Viszont arra jöttem rá, hogy egyszerűen csak magával vitt egy olyan dolgot, amit már nem kaphatok vissza. Magával vitte a szívemet, ami akkor még tudott szeretni. Az életben a legkegyetlenebb dolog a gyász. Sajnos mindenkit érint és mindenkinek fáj. Kinek jobban, kinek kevésbé. Én gyötrődtem. Fulladoztam és nem tudtam tisztán gondolkozni. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha jobban leszek. Egy dologban viszont biztos voltam. Utáltam Evelnyt. Legalábbis az eszem utálta. A szívem még mást érzett.

- Hát igen! Veszélyes éjszaka volt, Jace! - fordult felém. - Nagyon sokat ittál! Rengeteget! A lábadra sem tudtál ráállni! - csóválta a fejét aggódva. - A legjobb haverom vagy, ezért még szép, hogy aggódok érted!

Ezután elfogadtam a reggelit, majd időpontot kértünk az orvoshoz, hogy megvizsgálja a halántékomat. A végén pedig össze kellett ölteni.

Franciaország! A szerelem városa! A romantikus utcák, a kedves üzletek, az illatos pékségek azonnal magukkal ragadtak. Csak a taxiban ültem, de már tudtam, hogy mindennek a része akarok lenni. A taxi hátsó ülésén megállás nélkül a telefonomat néztem, aminek az órája már átállt az itteni idő szerint. A repülőtéren meglepődtem, amikor egy idősebb, kopasz férfi várt rám. Ő volt nagyi legjobb barátja, Oscar. Oscar nem beszélt sokat, de udvariasan vitte a bőröndömet és taxit is hívott nekem. A magas férfi lába alig fért el a vezetőülés mögött, ezért amikor mocorgott, néha elnevettem magam. Ahogy a taxisofőr, úgy Oscar is remekül tudott angolul. A fél órás út alatt váltottunk pár szót, de lényegében csendben utaztam és a várost néztem. Egymás után hagytuk el az utcákat, a magas erkélyes épületeket és látnivalókat is. A hideg miatt az emberek itt is vastag kabátban és kesztyűben voltak. Próbáltak minél kevesebb időt tölteni a csípős hidegen, és többet a melegben. - Alig hiszem el, hogy itt vagyok! - suttogtam, miközben a taxi gyorsan leparkolt egy jól ismert cukrászda előtt. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de a gyomrom remegett. Automatikusan a hasamra simítottam a kezem. Baba! Már nem csak a saját egészségemre, hanem a baba egészségéről is gondoskodnom kell. A repülőúton sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon végig tudom-e csinálni? A válasz azonnal az volt, hogy: IGEN! Azért, mert szerelmes lettem a gondolatba is, hogy egy baba növekszik bennem. Szerelmes lettem attól, hogy van valaki, ami az enyém. Ez a baba nem jókor lépett az életembe, de a világ összes kincséért sem válnék meg tőle. Abban a pillanatban, hogy a létezéséről megtudtam, kicsit megijedtem. Azonnal arra gondoltam, hogy nem vagyok anyának való, de aztán eszembe jutott az, hogy ki csinálta ezt a babát. Jace Brown utolsó ajándéka ő volt. Ezért tartottam ki mellette. A baba volt az, aki összekötött vele. Ő volt az utolsó és egyetlen láncszem ami hozzá köt. Ekkor Oscar felém pilantott. Fekete keretes szemüvege sokszor lecsúszott a vékony, hosszú orrán, ezért ujjával feltolta. Én csak barátságosan mosolyogtam.

- Talán mennünk kéne, kisasszony! - zavartan zökkentem ki, majd lesütöttem a szemem és kiszálltam a taxi hátsó ajtaján. Amíg Oscar kifizette az utat, addig a csomagtartóból kivettem a bőröndöket. Ekkor több dolog is történt. A taxi elhajtott, én pedig ott álltam Franciaországban, pontosabban Párizs, legelőkelőbb és legszebb részén. Az Eiffel torony tetejét az egyforma házak takarása mögül is tökéletesen láttam. Az emberek kikerültek és a macskaköves úton a tér felé sétáltak.

- Tényleg közel van az Eiffel torony! - léptem a járdára, hiszen sokan sétáltak az utcán. Oscar is az Eiffel torony felé pillantott. Automatikusan bólintott, de több dolgot nem kívánt hozzáfűzni a dologhoz.

- Maga egyébként mennyi idős?

- Igazából holnap leszek huszonnégy! - sóhajtottam szomorúan, hiszen a születésnapom ebben az évben nem lesz olyan boldog. - És maga, Oscar?

- Illetlenség megkérdezni! - orrát és állát felemelte, majd vékony lábaival a cukrászda elé lépett. - A nagyanyja, már várja önt!

Furcsa, de a történtekhez képest halk nevetés hagyta el a számat. Oscar, régi barna kockás inge, hosszított fekete gyapjú kabátja és a sapkája nem csak régimódi, de egyenesen a nagypapámra emlékeztetett. Amikor az ajtó elé lépett, hirtelen megtorpantam. A tűsarkú elejét fürkésztem. Valamiért nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy belépjek a cukrászda ajtaján. Tudtam, hogy a nagyi mellett jobb életem lesz, de nem tudtam könnyen magam mögött hagyni a múltat. Babát vártam. Egy olyan férfinak a gyereke növekedett a hasamban, aki valószínűleg látni sem akar engem. Ehhez képest, mégis próbáltam pozitívan a dolgokhoz állni. Hátra pillantottam és jobban szemügyre vettem az Eiffel tornyot, miközben tudatosult bennem, hogy valójában Párizsban vagyok.

Amikor beléptem a cukrászda ajtaján, mosolyogva elnevettem magam. Pontosan olyan, mint az emlékeimben volt. A rózsaszín kör asztalok mellett lila székek foglaltak helyett. Az asztalok közepén fekete étlap és kancsó volt található. A padló fehér volt, amit kiegészített a mennyezetbe épített kör alakú lámpák. A cukrászda fehér falára az Eiffel tornyot ábrázoló fekete falmatrica volt ragasztva. Fekete pillangók és kicsi madarak is repültek a műemléket ábrázoló matrica fölött. Szemben a kassza és az mellett egy lépcső vezetett egy hátsó ajtóhoz. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor az ajtó mögött lakik a nagyi, aki ebben a pillanatban felém pillantott. Azt hittem, hogy nem fogok sírni, de amikor a szemébe néztem, könnyek szöktek a szemembe. Szürke, pamacs szerű haján a szemüvegét viselte. A szemhéja szolid sminkkel ki volt emelve. Lila színű rúzs keretezte a vékony ajkát, ami illet a lila blúzhoz és a fehér térdig érő szoknyájához. Nagyi nem foglalkozott azzal, hogy a családok jókedvűen sütiztek, hiszen a kassza mögül így szólt: - Gyere csak közelebb! Ez a gyönyörű, hosszú hajú nő lenne az én unokám?! - a szemüvegét az orrára nyomta, ezért mosolyogva felé sétáltam. Megálltam a pénztár előtt, hogy jobban szemügyre vegyen. Ekkor pillantott Oscar felé. - Oscar! Szerintem te rosszul teljesítetted a rád bízott feladatot! Ez a gyönyörű nő nem lehet az én unokám! - a fejét csóválta, közben elpirult. - Gyere ide! - kikerülte a kasszát, majd elém lépett és gyorsan megölelt. A meghitt pillanatnak hamar vége szakadt, hiszen nagyi gyorsan elhajolt tőlem. - Mi ez a cipő? - pillantott a fekete tűsarkú felé. - Hozzám jöttél és nem egy divatbemutatóra!

- Én csak szeretem az elegáns ruhákat, nagyi! - mosolyogtam, majd az ajtó felé pillantottam. - Akkor én...

- Nem! Ácsi, szép hölgy! Most szépen leülsz én mindent elmesélsz nekem! - nagyi kihúzta nekem a széket, ezért is tudtam, hogy még nem szabadulhatok tőle. Amikor a szabad asztalhoz ültünk, a mamám kényelmesen hátradőlt és széttárta a kezét. - Olyan, amilyenre emlékszel?

- Olyan! - suttogtam a meleg cukrászdában ülve. - Emlékszem, hogy amikor megnyitottad, a városból mindenki ide jött sütit enni!

- Azért mert szeretettből készül! - hajolt hozzám, majd a nyelvével csettintet egyet. Nem is tudom, hogy milyen kategóriába sorolhatnám a nagyanyámat. A nagyi flúgos és sokszor lobbanékony. Mindig megmondja az igazat és szeret feladatokat osztani. Nemes és kifinomult nő, de a szíve mindig is a helyén van. - Mi történt a jóképű lovagoddal?

- Anya azért küldött hozzád, hogy pihenjek, és nem azért, hogy a történtekről beszéljünk! - húztam fel a szemöldökömet. Nagyi a fejét rázta.

- Nem, nem! Tudni akarom!

- Egyezzünk meg abban, hogy én most bemegyek és megkeresem a szobámat, és este mindent átbeszélünk!

Nehéz feladatom volt, de nagyi belement.

- Ajh! Jól van! - csapott az asztalra. - Oscar megmutatja, hogy melyik lesz a te szobád!

Oscar után mentem, aki kinyitotta előttem az ajtót, majd szembe találtam magam egy lépcsővel. - Jöjjön csak! Bizonyára emlékszik, de a nagyanyja lakása az emeletem van! - a lépcsőház visszhangzott Oscar mély hangjától. Miután a férfi benyitott a nagyi lakására, mosolyogva megráztam a fejem. Kislány voltam, amikor utoljára a nagyinál jártam. A nappali nem változott. A néni mindig is szerette a fehér és a púder színeket. A parkettán fehér szőnyeg volt. Elegáns kanapé, halvány lila puha párnákkal. Fehér fal és díszes falióra. A tágas, tiszta ablak és a fehér függöny átengedte a természetes fényt. Szemben volt nagyi szobája, és a nappali másik oldalán, az ablak melletti ajtóból nyílt az én szobám.

- Köszönöm, Oscar! Azt hiszem, hogy innen már menni fog! - gyorsan lehúztam a tűsarkúmat, majd mezítláb végig sétáltam a puha szőnyegen és az ablak mellett beléptem az üres szobámba. - Ez gyönyörű! - letisztult francia ágy, hófehér díszes gardrób, és kényelmes kanapé fogadott engem. Az ágy elején egy fésülködő asztalra tettem a kabátomat, az ágyra pedig a bőröndömet. Mosolyogva az ablak elé álltam és amikor félre húztam a lila selyem függönyt, akkor az Eiffel torony nézett vissza rám. A látvány nem csak lehengerlő, hanem gyönyörű is volt. Szomorúan a hasamra helyeztem a kezem és megsimítottam a köldökömnél. - Istenem! - suttogtam. - Mit szólsz ehhez, pici? - motyogtam. - Vajon jó lesz itt nekünk?