Szitkozódva próbáltam az elegáns cipőmről letörölni a zöld festéket, de a vizes törlőkendővel nem jártam sikerrel. A tanári mosdóban a tükör előtt állva a mosdókagylónak támaszkodtam, miközben öltönyöm zsebéből kivettem a cigaretta dobozt. Még csak ez hiányzott! A lélegzetem is elállt, amikor a terembe belépve megpillantottam a hosszú, vörös haját, mert tudtam, hogy ő lesz az. A naplemente színű haja páratlan volt, szinte tündökölt a többiek között. Alig vártam, hogy a mahagóni asztal mögé sétáljak, hogy szembe állhassak vele, erre fogja magát és egyenesen nekem rúgja a festékes vödröt. Tudtam, hogy ennek a nőnek a szépsége páratlan, hogy nem fogok hozzá hasonlóval találkozni, de arról nem volt szó, hogy páratlanul ügyetlen is. - Ezt jól megcsinálta, Evelyn Wilson! De nem baj! Lesz ennek következménye! - megigazítottam a szemüvegemet, a cigit eloltottam majd a kukába dobtam. Pajzán vigyorra húztam az ajkam, hiszen érezhető, hogy az első perctől kezdve van köztünk egy feszültség, egy játékosság amit nem tudunk leplezni. Most, hogy a diákom lesz sokkal jobban fogom élvezni az oktatást és az előadás vezetését. - Szigorú tanár legyek vagy engedékeny? - kuncogtam és becsaptam magam mögött a férfi mosdó ajtaját.

Izgalmas szemeszter vár rám, ebben biztos vagyok!

- Úgy értem, hogy a régi Star Wars sokkal jobb volt mint a mostani! Az új részek már nem is arról szólnak, amiről kéne! - fültanúja lettem egy beszélgetésnek, miközben beléptem a művészeti terem kétszárnyú ajtaján. Érkezésemre mindenki csendben lett, kíváncsi tekintettel figyelték minden mozdulatomat. A tegnapi napon amikor felvettek tanárnak sok dolgot megbeszéltünk. Beszéltünk a tantervről, az anyagról amit nekem is meg kell tanulnom. Az is szóba jött, hogy kifejezetten fontos a precíz oktatás, a példamutató magatartás és a szigor minden hallgató felé. De mivel fiatal vagyok, szeretnék egy jó fej professzor lenni, aki vevő minden olyan témára ami nem csak a tanulást, az oktatást és a festészetet vagy a szobrászatot érinti. Ezért sétáltam zsebre tett kezekkel a nagy mahagóni asztal felé, kezemet a párnázott székre csúsztattam, majd óvatosan bólintottam.

- A Star Wars rendezője Rian Johnson kicsit túlzásba eset, amikor eldöntötte, hogy tovább szeretné vinni a filmsorozat forgatását! Nekem erről az a személyes véleményem, hogy az új Star Wars filmek bonyolultak és unalmasak! - sokan meglepődtek, hogy a témába szálltam, ezért a fehér vászon mögött vigyorogva pillantottak felém.

- A professzor úr is Star Wars rajongó vagy inkább a focit szereti? - kérdezte egy srác, aki vigyorogva várta a választ.

- Ha már így a Star Wars szóba jött, akkor meg is van az előadás témája! Külön kérték, hogy mérjem fel a tudásukat, az egyéniségüket, a fantáziájukat és azt, hogy valóban alkalmasak-e arra, hogy itt legyenek! - végignéztem a megszeppent arcokon és ijedt tekinteteken. A lányok többsége le sem vette rólam a szemét, a fiúk inkább határozottan figyeltek. Egy embernek nem láttam a tekintetét, a vörös hajú Evelynnek, aki a vászon mögé rejtette a gyönyörű arcát. Mivel bosszantott, hogy nem figyelt rám, úgy gondoltam kicsit folytatom a játékot. Zsebre helyezett kezekkel és nyugodt léptekkel sétáltam Evelyn felé. - Szeretném kiemelni azt is, hogy az én előadásomon nem szeretnék meglátni több felborított festékes vödröt! - felvont szemöldökkel támasztottam alkaromat a lány álványára, aki vörös arccal a szemembe nézett. Aranyos! Kifejezetten izgatott!

- Ugyan, Mr. Brown! Ha már egyediek és kreatívak szeretnénk lenni, akkor szerintem az ön cipője valóban gratulációt érdemel! - a beszólásán én nem mosolyogtam, helyette csak szigorú pillantásokkal ajándékoztam meg. - Elnézést! - sütötte le a szemét, ajkát beharapta.

- Máskor ne forduljon elő, Evelyn! - mondtam szigorúan, majd felvont szemöldökkel a táblához sétáltam és felírtam az előadás címét. - Sötétség - tártam szét a kezem. - Szeretném, hogy ma a sötétségről festenének! - biccentettem oldalra a fejem, majd fellapoztam a tankönyvet, hogy ötletet vegyek belőle. Sikeres és híres festőművészként tudom, hogy ebben a témában határok nincsenek, de milyen professzor lennék, ha nem nehezítem meg a hallgatóim dolgát? - Fekete színt tilos használni! Aki fekete festékkel fest annak a mai napon véget vetek a szemeszterének! - ekkor mindenki félbehagyta a munkát és elkerekedett szemekkel pillantottak felém. Mindenki felém nézett, kivéve Evelyn, aki nagy valószínűséggel megértette, hogy mit szeretnék.

- Akkor, hogy fessünk a sötétségről?! - kérdezte egy lány az utolsó sorból. Ekkor egy srác fél testtel hátrafordult. Nevét nem tudtam, viszont arcát megjegyeztem mert minden percben Evelyn hátát nézte.

- Nem olyat kell festeni ami sötét, hanem a sötétségről! Ezt mondta a professzor úr! Ez a dolog lehet bármi...bármi olyan ami a sötétséget, színtelenséget, gyászt, szomorúságot, esetleg depressziót juttassa az eszünkbe!

- Így van! A sötétség tág fogalom, határ pedig a csillagos ég! - léptem a tábla elé. - Olyan munkákat várok az óra végére amiken látszik, hogy mit éreznek a témával kapcsolatban! Ez az első napjuk, tudom megnehezítettem, de elmondom, hogy én mit festenék! Ehhez a témához én nagyon szívesen festenék egy kopár erdőt és egy tavat, régi híddal! A hidat úgy rajzolnám meg, hogy látszódjon rajta, hogy régi! Szürke és sötétbarna színt használnék hozzá. A háttérbe a fák közé egy kislányt rajzolnék akinek arcát nem lehet látni! Stim? - néztem végig a társaságon, mire mindenki bólintott és eltűntek a vászon mögött. - Aki az előbb elmondottakat lefesti az szedheti a sátorfáját! - amint kimondtam sokan felsóhajottak és szitkozódtak.

Az előadás maradék negyven percében nem csináltam sok mindent. Az asztalom mögött ültem és a tankönyvet lapozgattam. Fél szemmel mindig figyeltem a hallgatóimra akik teljes gőzerővel festettek. Még nem jártam körbe, de valakinek a munkájára nagyon kíváncsi voltam, ezért úgy gondoltam, hogy felállok és megnézem a munkákat. Szeretnék olyan professzor lenni, akinek tanításába nem lehet belekötni, ezért ha láttam valaki olyat, aki nagyon elveszett, odaléptem és segítettem. - Hol van segítségre szüksége? - egy lány mellé hajoltam, aki vörös arccal fürkészte az arcomat, majd ujjával egy pontra mutatott.

- A t...tanárúrnak mindig ilyen jó illata van? - suttogta, mire kivettem az ecsetet a kezéből és sóhajtva megráztam a fejem.

- Az elképzelés nem rossz, viszont túl erős és tömör színeket használ! Ez egy akvarell festmény lesz, ezért tilos ilyen színeket használni! - kezemmel végig szántottam a borostámat, majd kicseréltem egy üres vászonra. - Ceruzát kérek! - remegő kezekkel nyújtott át egy ceruzát, miközben próbáltam lemásolni az elképzelését. - Egy szakadt esernyőt tartó öreg ember tökéletes elképzelés! Láttam, hogy az eső cseppeket is jól csinálta, de a túl erős háttér szín miatt felismerhetetlen az egész! Használjon több vizet, és szürke színeket! Az öreg ember ruháját ne ábrázolja részletesen! Nézzen ki úgy mintha majdnem átlátszó lenne! Meg vagyunk? - miután lerajzoltam az ember és az esernyő körvonalait visszaadtam a ceruzát.

- Igen! K...köszönöm, Mr. Brown! - suttogta, miközben a többi munkát is alaposan megnéztem. Volt ami szemet szúrt, de az elképzelés jó volt. Azt tapasztaltam, hogy megértették, hogy a sötétséget nem szó szerint kell értelmezni, hanem egy olyan világot kértem tőlük, ami tökéletesen szimbolizálja a sötétséget. A következő hallgató akinél megálltam az Logan volt, akinek nevét kinéztem a mappából. Összehúzott szemekkel figyeltem meg alkotását és a keze mozdulatát. Nem volt rossz, de nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretne ábrázolni. Ő is akvarell festéket használt, ami egy régi, ütött kopott kalózhajót tökéletesen ábrázolt. A régi hajó mögött fehér és szürke színnel ábrázolta a sűrű letelepedett ködöt.

- Szép munka, Logan! - álltam meg mellette.

- Kösz, Mr. Brown! - láttam, hogy fél szemmel a vörös hajú nő felé pillant, majd sóhajtva folytatta a munkáját. - Mit gondol, jó lesz?

- Vannak benne hibák, de azt mondom, hogy csak így tovább! A bánatot szeretné szimbolizálni?

- Áh, valami olyasmit - suttogta mély hangon. - Vagy a magányt! A professzor szerint egy régi kalózhajó nem magányos? Nem utazhat a sötétség felé? Mintha minden remény elhagyta volna! Mintha már nem lenne több oka az életre - sóhajtotta, miközben felvont szemöldökkel tovább sétáltam. Teljes mértékben igaza volt. Jól megfigyelte az úriember.

A következő hallgatónál már baj volt.

- Ez mi? - pillantottam a munkájára. - Azt kértem, hogy a sötétséget szimbolizálják és ne morbid vagy pszichopata dolgokat fessenek nekem! Most azonnal tüntesse el a szemem elől! - néztem a levágott fejű kecskét amit egy szürke, kietlen mezőre rajzolt. - Egyedi de nem áll szándékomban elfogadni! Ha majd lesz olyan előadásunk ahol a túlvilág lesz a téma, akkor talán előveheti! De ezt most tüntesse el! - zsebre csúsztatott kezekkel álltam meg Evelyn háta mögött, aki vörös haját egy zöld kendővel hátra fogta. Megrészegülve figyeltem, hogy vörös tincsei az arca mellett lógnak, hogy telt ajkát résnyire nyitva hagyta. Annyira koncentrált, hogy pislogni is elfelejtett. Vonzónak találtam az ujjain található szép ékszereket. Egyszerűen kiemelték a kezét. - Végre egy munka amibe nem kell belekötnöm - az arca mellé hajoltam, csak pár centi választott el minket egymástól. Amint észre vett engem, Evelyn keze annyira remegett, hogy az ecsetet a padlóra ejtette. - Felveszem! - a kedvességemnek köszönhetően egyszerre hajoltunk az ecset felé, de nem számoltunk azzal, hogy feltűnően közel kerültünk egymáshoz, ezért amikor észbe kaptunk, a mozdulat közben az ajkam érintette a homlokát. Szóval adtam egy puszit a homlokára. Remélem, hogy ezt rajtunk kívül senki nem látta.

- Köszönöm! - az ecsetet kivette a kezemből, majd egy tiszta ecsettel folytatta a munkáját. A torkát köszörülte, az arca piros lett. Fél szemmel figyelt engem, a munkáját zavartan folytatta. - Így nem tudom folytatni a munkámat!

- Miért? - suttogtam még mindig közel hajolva hozzá. Evelyn képzelete és kreatívitása valóban lenyűgözött. Szürke és fehér színeket használt. Egy elhagyatott vasútállomáson egy régi gőzmozdony előtt egy űrhajós ült. A mozdonyból tömény füst jött ki. Összehúztam a szemem, hiszen arra lettem figyelmes, hogy bizony itt sok a fekete. - Említettem, hogy fekete színt tilos használni! - ekkor vigyorra húzta az ajkát.

- Nem feketét használtam, hanem barnát kevertem a feketével! Az nem teljesen fekete szín, de a cél érdekében sötét! - mivel nem tudtam több dolgot hozzáfűzni, csak mosolyogtam, mint egy idióta, felegyenesedtem és tovább sétáltam volna, de mivel élveztem a beszélgetést, ravasz vigyorra húztam az ajkam.

- Jut eszembe! - suttogtam a kezét nézve. - A lakásban esténként nincsen meleg víz és mondta, hogy nyugodtan jelezzem, ha valami nem működik! - a szokatlan téma miatt elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Se az idő, se a hely nem volt megfelelő ennek a témának a megbeszélésére.

- Az édesanyám felé jelezze, kérem! - nézett körbe, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nem néz minket.

- Én csak azt akartam kérdezni, hogy átugorhatok-e zuhanyozni addig, amíg nem lesz orvosolva a probléma? - ekkor az ecsetet kiejtette a kezéből, és miközben én mosolyogva a helyemre sétáltam, ő vörös arccal a fejét csóválta. - Hiszen szomszédok vagyunk, Evelyn Wilson! - morogtam.

Egy pont nekem!