Kifejezetten dühösen csaptam be magam után az ajtót, hogy utána a szobámban elhordjam mindennek a tanáromat. Még mindig nem hittem el, hogy képes volt lejáratni az egész osztály előtt. Egyáltalán nem említettem neki, hogy rajzoljunk üveggömböt. Nem értem, hogy mivel idegesített fel engem ennyire, de valamivel biztos. Néha a puszta jelenléte is irritál, de logikus magyarázatot nem találtam rá. Sokszor eszembe jut, hogy ilyen fiatalon nem tanítania kéne, hanem az életet élveznie. Talán zavar, hogy fiatal, hogy számomra nem hétköznapi? Nem engedhetem meg magamnak, hogy rá gondoljak, próbáltam csak arra gondolni, hogy ő a tanárom. De akkor is tudom az igazságot, a tényt ami mindent összezavar. Érezhetően van köztünk valami, amit még mi sem tudunk megmagyarázni. Mintha szándékosan szeretnénk a másik orra alá borsot törni és mindig azon gondolkodni, hogy keseríthetnénk meg a másik életét. Mintha elkezdtünk volna egy versenyt, ami a másik idegeivel játszik. Bíztam abban, hogy a hallgatók közül senki nem vette észre, hogy egyfajta feszültség van köztünk. A legjobb az lesz, ha mindig természetesen viselkedem a közelében. Ez azért nehéz, mert rám nem úgy néz, mint a többi hallgatóra. Még mindig emlékszem a tekintetére és a borosta alatt található, szigorú arcvonásaira. A szuper szexi és vonzó kisugárzását kiemeli a szemüvege ami valóban pontot tesz Mr. Brown tökéletes külsejére. - Ne gondolj rá! - sziszegve figyelmeztettem magam, majd az órámra pillantottam, hiszen anya bármelyik percben megérkezhet. Miközben vártam, úgy gondoltam, hogy elmosogatok és kitakaritok a konyhában, addig sem gondolok Mr. Brown elképesztően gyönyörű tekintetére és perverz mosolyára.

- És eddig milyen az egyetem? - anya a pulra helyezte a vászon táskát és kipakolta belőle a zöldségeket. Segítettem neki, ezért próbáltam terelni a témát.

- Mi lesz a vacsora? - derekamat a konyhapult szélének támasztottam, de amikor anya összeráncolta szemöldökét, a fejemet rázva elmosolyodtam. - Hát nagyon jó! Nagyon jól tanítanak és tényleg mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megszerezzük a tudást, amit kell!

- És Jace Brown? - meglepett, hogy azonnal rá kérdezett, ezért elpirultan lesütöttem a szemem. - Ő hogy tanít?

- Szigorúan - válaszoltam alig hallhatóan. - De emellett vonzó és magával ragadó! - suttogtam a körmömet fürkészve. - Szereti ha a kezében van az irányítás, de mindig diszkrét marad! Segítőkész, olykor pedig...ellenállhatatlanul...

- A pultra csöpög a nyálad! - nevetett anya, miközben megfogalmazódott bennem, hogy az előbb említetteket a kelleténél hangosabban kimondtam. - Segíthetsz nekem a vacsorában! - váltott témát. - Ma este is futni mész?

- Csak a szokásos! - húztam magamhoz vigyorogva. - De a kérdésedre válaszolva, Jace Brown profi! Ért a művészethez és az alkotáshoz! - szögeztem le.

- Ezt most csak azért mondod, hogy elfelejtsem azt, amit róla mondtál! - piszkált kuncogva.

- Miért, mit mondtam?! - vettem a kezembe egy körtét, majd sóhajtva a szobámba sétáltam. Az utolsó előadáson készült rajzomat kihúztam a barna mappámból, majd az állványra helyeztem. A szénceruzával rajzolt üveggömb nagyon csúnya és szabálytalan volt. Egy szobrot vagy egy vázát könnyű rajzolni, viszont egy üveggömb azért számít nagy kihívásnak, mert szabályos, és nem különböző vonalakból épül fel. Miközben a félig elkészült rajzomat néztem, rájöttem arra, hogy sok időm lesz a javítására. Mivel délután öt óra volt és már sötétedett, úgy döntöttem, hogy hamar le tudom a futást. Zöld sportmelltartót és egy térdig érő fekete nadrágot húztam. A melltartóra rádobtam egy szürke Nike cipzáras felsőt, a hajamat pedig szorosan összefogtam. Telefon és fülhallgató nélkül nem megyek futni, ezért miután a kezembe vettem, kiléptem a szobámból.

- Vigyázz magadra! - pillantott felém anya, miközben krumplit pucolt. - A sport fontos! De este te mosogatsz! - figyelmeztetett, miközben nevetve bekötöttem a cipőmet.

- Rendben anya! Ennyit megtehetek! - tettem fel a kezem. - Sietek! - intettem és becsuktam magam után az ajtót. Ekkor találtam szembe magam Jace Brown csukott lakás ajtajával. Legszívesebben bekopognék és amikor ajtót nyit, akkor egy tepsi pitét nyomnék az arcába, hogy érezze a törődésem és azt, hogy velem nem szórakozhat az előadásokon. Bár lehetséges, hogy túl reagáltam, de láttam rajta, hogy jót szórakozott rajtam. Na ez nem mindegy. A tömbház ajtaját kinyitottam, majd a szemben található park felé futottam. A fülemben már rég szólt a zene, ezért figyelmesen kocogtam át a zebrán. Próbáltam nem az egyetemre, hanem saját magamra gondolni. Nem érdekelt Logan és a lány, akivel beszélni kezdett. Igazából sok minden nyomja a lelkem, de mindig olyan ember voltam, aki elnyomja, ha valami baj van. A zenét maximum hangerőre tekertem, miközben befutottam a park vas ajtaján és a kavicsos úton, a padok mellett futni kezdtem. Még nem volt sötét, csak lement a nap. Az idő nyirkos és gödös volt. Ezért nem szerettem az őszt, de ez a természet rendje. Futás közben kicsit sétáltam, mert a levegő kellemetlenül beszorult. Sétálás közben bekapcsoltam a messengert, és szomorúan vettem tudomásul, hogy Logan nem írt. Az egyik pad mellett megtorpantam, a cipőmről leszedtem egy nyirkos falevelet, majd úgy gondoltam, hogy írok Logannek.

17:42 Evelyn:

Szia! Csak annyit szeretnék mondani, hogy rosszul esik az, hogy nem beszélünk annyit. A szemem láttára kezdtél el ismerkedni egy másik lánnyal. Tudom, hogy nincsen beleszólásom, de az igazság az, hogy zavar. Nem féltékeny vagyok, de rossz látni, hogy ez a picsa átveszi a helyem! És nem, nem kérek bocsánatot, mert neked mindig én voltam az első. Na jó! Ez hülyeség! Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy hiányzol, Logan! Nagyon hiányzol!

Az üzenetet nézve a szám szélét rágcsáltam, hiszen nem tudtam, hogy mit csináljak. Végül mindent átgondoltam és a legjobb barátjaként jogom volt ilyet írni, ezért elküldtem neki az üzenetet. Logan azonnal látta. - Baszki! Na ne! Gyorsan! - szempillantás alatt kapcsoltam ki a netet és léptem ki a messengerből. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megnézi - suttogtam, miközben váratlanul egy ismeretlen hang törte meg a csendet.

- Helló! Egyedül? - két férfi sétált felém. Annyira megijedtem, hogy a telefonom képernyőjét világítva hagytam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket és elsétálni a lámpa oszlop mellett, de ők úgy döntöttek, hogy követnek. Baszki! Ez nem lehet igaz! - Hova sietsz ennyire?! - az egyik hirtelen utánam futott, majd nevetve megállt előttem. A szívem a torkomban dobogott. Okos döntésnek láttam, ha hátra sétálok, de a másik férfi a hátam mögé állt. És bekerítettek.

- Innen fullos! - kiabálta a másik.

- Innen is! - küldött puszit a kopasz férfi.

- Figyeljetek! Mi lenne, ha inkább békén hagynátok?! - kérdeztem mérgesen. Már sötét volt, csak a lámpa fénye világította meg a vörös járdát. Sok rossz dologra gondoltam, a rémisztő dolgok, amik történhetnek velem, arra késztettek, hogy sírjak. A nők és a lányok legnagyobb rémálmát kezdtem átélni. Annyira féltem, hogy minden lépésen nehéz volt, mintha egy nehéz súly lehúzott volna, Nem tudtam irányítani az indulataimat és kész voltam. Azonnal sírni kezdtem.

- Miért tennénk? Elég piát ittunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat! - a kezében tartott felest a járdára dobta ami apró szilánkokban robbant szét. Annyira megijedtem, hogy a combom is remegni kezdett, a szívem pedig gyorsan dobogott. A félelem felülkerekedett rajtam, ezért sírva a fejemet ráztam.

- Most azonnal hívom a rendőrséget! - gyorshívásra akartam nyomni, de ekkor erőszakkal kivették a telefont a kezemből. A közelben található tóba dobták, majd egy gyors mozdulattal lehúzták rólam a kapucnis pulcsimat. - Ne! Engedjetek el! Takarodjatok! - egy erős mozdulattal megrúgtam őt, a másik pedig elvesztette az egyensúlyát. Ez volt az egyetlen esélyem a menekülésre. Kihasználtam. A kijárat felé futottam, de a sötétben annyira nem láttam, hogy erősen nekiütközött valakinek. - Engedj el! Ne! - a félelemtől sírva kiabáltam, de ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy a lámpa fényére Jace Brown kihúz, majd egyenesen a számra tapasztotta a tenyerét. Minden lassan történt, felfogni sem tudtam, hogy ott állt előttem. Annyira megkönnyebbültem, hogy a sírás határárn egy határozott mozdulattal a karjai közé futottam. Jace a fejemre vezette a tenyerét, és rátámasztotta az állát. A meleg ölelésében már nem féltem, de nem tudtam elfelejteni az előbb történteket. Szorosan ölelt. A karjai közt kicsit megnyugodtam de még mindig remegtem az adrenalin miatt.

- Mi történt magával? - eltolt, hogy a szemembe tudjon nézni. Én csak szipogva és remegve fordultam hátra, de ekkor a két férfi mellénk futott. Jace azonnal a háta mögé húzott, már tudta, hogy miért futottam. - Valami probléma van, uraim? - miközben a háta mögött álltam, kihasználtam az alkalmat és a sebezhetőségemet, hogy közel férkőzzek hozzá. A homlokomat a hátának támasztottam és beszívtam az illatát. Hm! Nagyon jó illata volt.

- Már csak ez hiányzott! Tudod az előbb volt itt egy vöröske, aki nagyon szívesen szórakozott volna velünk! - Jace háta mögül oldalra pillantottam, majd a derekára...igen, A derekára helyeztem a kezem és dühösen közbe szóltam.

- Ez nem igaz! Perverz disznók vagytok! A telefonomat is elvettétek! - kiabáltam könnyes szemmel, de ekkor Jace a homlokomra tette a kezét és hátra tolt engem. - Ne toljon már! - sziszegtem.

- Maradjon már csendben! Adjátok vissza a ruháját! - a fejét felemelte, láttam, hogy kezét ökölbe szorítja. Mondanám, hogy boldog voltam amiatt, hogy megvédett, de ezzel földbe tiporta a becsületem. Két férfival nem bírtam volna el, de most, hogy a háta mögött vagyok, kinyithatom a számat.

- Undorító rohadékok! - kiabáltam.

- Na majd adok én neked, kisanyám! - váratlanul megindult az egyik, mire kiabálva a mozdulatait néztem, de ekkor Jace ökölbe szorította a kezét, oldalra hajolt és bemosott a férfinak, aki az ütés miatt eszméletét vesztve oldalra hajolt.

- Igen! Ezaz! Egy - null! - kiabáltam.

- Ez most komoly?! - pillantott hátra Jace. A figyelmetlensége miatt nem vette észre hogy a második férfi, felé tartott.

- Vigyázzon! - és ekkor történt, hogy a férfi erővel megütötte Jace arcát, aki nagyokat pislogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A káosz közben megpillantottam a pulcsimat a járdán, ezért az ütések közben, én négykézlábra álltam és a pulcsim felé igyekeztem. - Jaj! megfagytam! - dörzsöltem a vállamat, miközben Jace a két férfival verekedett. - Segítsek?! - kiabáltam és összehúztam a pulcsit. Jace nem válaszolt, csak lefejelte az egyik férfit. A kopasz, vérző orral sétált hátra, és miközben a másik a földről állt fel, addig Jace hirtelen felém futott, váratlanul megfogta a kezem és magával rántott.

- Jöjjön gyorsan! - szó szerint kifutottunk a parkból, és gyorsan megindultunk a zebra felé. - Azt hiszem, hogy vérzik a szám! - a zebrán megtorpantunk, mert hüvelykujjával megvizsgálta a szája szélét. A mozdulatot végig néztem, de azt is láttam, hogy egy gyorsan haladó jármű vakító lámpája araszolt felénk.

- Úristen! Autó! - kiabáltam a kezét fogva.

- Autó?! Hol?! - jobbra pillantott, de amikor hosszasan dudált az autó, gyorsan lefutottuk a zebráról, nem törődve azzal, hogy az előbb majdnem elütöttek minket. Izzadtan, ijedten és nevetve futottunk a háztömb felé. - Tessék! - Jace ajtót nyitott nekem.

- Köszöntem! - futottam be rajta, majd miután tudtuk, hogy elmúlt a veszély, leültünk a második lépcsőfokra és zihálva pillantottunk egymásra. Jace ajka széle valóban vérzett, a szeme mellett is volt egy lila seb. Szegény! Ez mind miattam történt. Ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy jól van, ő váratlanul a combomra csapott, majd így szól:

- Tanulás helyett csavargunk, Evelyn Wilson? - takarta le a vérző sebét. - Milyen példamutató magatartás, kérem szépen!

Miközben próbáltam feldolgozni a történteket, rájöttem arra, hogy ma este tökéletesen átléptünk az "ő a tanár, én pedig a diák" kapcsolatot.