Amire eddig azt hittem, hogy fájdalmas, az közel sem volt akkora méretű kín, mint amit most éreztem. Életem során sok fájdalommal találkoztam, de mindig lábra álltam. Ez volt az első ami annyira padlóra kényszerített, hogy képtelen voltam felállni. Nem csak a szívem, de a lelkem is fájt. Éreztem, hogy véglegesen összetörök. A kín, és Jace hiánya teljesen megsemmisített. Még mindig emlékszem az éjszakára, amikor kidobott engem. Ott elszakadt bennem valami. Ez a szakadás törte szét a szívem. Képtelen voltam boldog vagy jó pillanatokra gondolni. A napjaim azzal teltek, hogy az ágyam közepén ültem és itattam az egereket. A filmekben jól mutatott szenvedés és folytonos sírás olyan oldalát ismertem meg, ami belül teljesen tönkretett. Rohamosan lefogytam, az ételt nem kívántam. Minden percben arra gondoltam, hogy bárcsak halott ember lennék. Jól tudtam és elfogadtam, hogy hosszú még az út. Ez még csak a kezdet. Lesznek álmatlan éjszakáim.

És hiába próbáltam megnyugodni, anya hiába akart vigyázni rám: nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy elvesztettem a férfit, akit teljes szívemből szerettem. Ezért éreztem magam rosszul. A távozásával kitépte a szívemet. Elvitte a lelkemet és a boldogságomat is. Nem maradt más, csak a keserű fájdalom. Ez már nem arról szólt, hogy megbeszéljük. Ez pont volt a történetünk végére. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mikor fogok meggyógyulni? A választ nem tudtam. Azért nem tudtam, mert egyszerűen csőd tömeg voltam. Sápadt arccal és üveges tekintettel töltöttem a szünetet. És nem sajnáltattam magam, hiszen tudtam, hogy hibás voltam. Akaratomon és tudtomon kívül ártottam a férfinak, akit szeretek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen hibát vétek, és amikor megtörtént: csak sodródtam az árral. Hibáztam. És ennek most Jace Brown itta meg a levét.

Karácsony napja, a szeretet ünnepe nem pont úgy telt, ahogy azt vártam. Azt hittem, hogy a napok múlásával könnyebb lesz, de minden csak rosszabb lett. Amikor megpillantottam anya kezében a kulcsot, tudtam, hogy Jace hazaköltözött. Tudtam és láttam, hogy a mi közös történetünknek vége. Emlékszem, hogy könnyek szöktek a szemembe és imádkoztam, hogy haljak meg. A közös múltunk minden emléke lepergett előttem. Istenem! Akkor bármit megadtam volna azért, hogy visszamenjek az időbe és mindent másképp csináljak. Fájdalom. Kín. Hiány. A testem hiányolta az érintését, az illatát és a hangját. Olyan volt számomra, mint a drog. Most, hogy elment és a történetünknek vége lett, ott maradtam egyedül az emlékekkel és a hiányával. És utáltam magam. Gyűlöltem magam ezért, mert úgy okoztam neki fájdalmat, hogy arról még csak nem is tudtam.

Szent este a szobámban ültem. Az ágy közepén a takarót néztem. A mintás takarón városok neve voltak jelen. Körmömmel a takarót csíptem és próbáltam visszafogni a sírást. A szobában sötét volt, csak a nappaliból beszűrődő fény törte meg a sötétet. Megfordult a fejemben, hogy tovább? Képtelen vagyok úgy tenni, mintha nem tört volna össze a szívem. Hiszen lélegezni is fájt. Pislogni sem akartam. A fájdalom közben automatikusan pillantottam a falra szögelt rajzok felé. Az összes rajzot ő ihlette. Minden ő rá emlékeztetett. A pillanat hevében nem gondolkoztam, csak a rajzok elé léptem és gyorsan letéptem őket. A lapokat úgy téptem szét, mintha semmit nem jelentettek volna. A szívem mégis fájt. Minden tépés és szakítás közben a szívem újra és újra megsemmisült. A falnak támasztottam a hátam. A padlóra ültem, a térdemet a mellkasomhoz húztam. Nem akartam én mást, csak meghalni. Nélküle nem akartam létezni. Ő olyan volt számomra, mint az oxigén. Istenem! Miért hibáztam ekkorát? Miért törtem őt apró darabokká?

- Szia! Ne haragudj, tudom, hogy rossz az időeltolódás miatt telefonálni, de beszélnünk kell! - könnyes szemmel pillantottam az ajtó felé, miközben anya halk hangját hallottam meg. Tudtam, hogy telefonál, csak azt nem, hogy kivel. A kicsi fény csíkban szökött be szobámba, az ajtó rése miatt csak jobban hallottam a hangját. - Tudom, hogy régóta nem beszéltünk, de nem hívtalak volna, ha nem lenne fontos! Sürgősen a segítségedre van szükségem! - egy kis szünet után folytatta. - Evelyn nagyon nincsen jól! Clementine! Kérlek, hívd fel őt!

A szemöldökömet ráncoltam, hiszen nem értettem, hogy anya miért beszélt az apám anyjával. Clementine nagyi azt sem tudja, hogy létezek. Kilenc évesen látott engem utoljára. Azóta nem kerestük egymást. Clementine nagyi születése óta Franciaországban, Párizs városában él. Apám anyja egy híres, rózsaszín, álom cukrászdát vezet, pontosan az Eiffel Torony tér közelében. Ez alá írja azt, hogy miért rajongok annyira a szerelem városáért. Clementine nagyi, egy gazdag és befolyásos hölgy. Férje halála óta ő maga vezeti a cukrászdát, ami az életét jelentette. Azt is jól tudtam, hogy minden boldogsága és emléke a cukrászdához vezet. Számára az a hely, olyan mint egy darabka mennyország. Pontosan az is volt. A rózsaszín fal, a halvány lila székek és a különböző torták nem csak tiszta szívből, de különleges alapanyagokból készülnek. Kicsi gyerek voltam, mikor utoljára a cukrászdájában ettem. Emlékszem, hogy egy rózsaszín, unikornis pitét ettem. Még a tálca is színes volt. Hirtelen korogni kezdett a hasam. Amikor a családom még igazi család volt, apa mindig mondta, hogy egyszer én fogom átvenni nagyi cukrászdáját. Azóta persze a családom tönkrement, én beleszerettem a művészetbe és más felé haladt az életem. Most viszont bármit megadtam volna azért, hogy elmeneküljek és elbujjak Clementine nagyi rózsaszín tortái között.

Miután anya letette a telefont, az én telefonom elkezdett rezegni. A szívem a torkomban dobogott, hiszen tudtam, hogy nagyi hív. Te jó ég! Ezer éve nem hallottam a gőgös hangját. Viszont a nő szíve aranyat ér. Az ágy szélén ültem és süllyedő mellkassal fogadtam a nagyim hívását. Azonnal beleszólt. - Evelyn!

Semmi köszönés, se egy kedves szó. A plafon felé pillantottam, hiszen pont ilyennek ismertem meg. Ő egy igazi francia származású úrinő volt, és csak azokkal volt kedves, akiket valójában szeret.

- Clementine?

- A nagyanyád vagyok, nem Clementine! A nagyi! - sikította, mire mellkasomhoz húztam a lábam. Egy kis hatásszünet után folytatta. - Anyád az imént hívott engem! Elég nyugtalanító dolgokat tudtam meg tőle! - a nagyi nem jól beszélt angolul. A szavakat nehezen ejtette ki, hiszen évek óta nem láttuk egymást. Viszont az angol világnyelv, ezért a franciák többsége is beszéli a nyelvet. - Az elmondása alapján nagyon rossz dolog történt! Nem vagyok bébicsősz, de hajlandó vagyok egy ajánlatot tenni! - összeráncoltam a szemöldökömet, hiszen fel sem fogtam, hogy ez minek a kezdete.

- Ajánlatot adni? A világ másik végén vagy!

- Ne legyél szemtelen! Nos! - köszörülte meg a torkát. - Anyád ötlete volt, ezért ne rajtam csattanjon az ostor! - a beszéde egyre jobb lett, hiszen lassan, de visszaszokott az angol nyelvhez. - Mivel depresszióba estél, anyád azt tanácsolta, hogy egy időre költöz hozzám! - elkerekedett szemekkel a homlokomra helyeztem a kezem és azonnal megráztam a fejem. - Természetesen nem vagyok szoba kiadó, ezért a cukrászdában fogsz dolgozni, cserébe pedig szobát biztosítok neked!

- Nagyi! Én...

- Ide figyelj, vöröske! Én magam is ismerem Jace Brownt!

- Hűha! Anya mesélt róla?

- Még szép! Az a férfi Franciaország másik végén él! Ha pontosítanom kéne, akkor azt mondanám, hogy vagy száz kilométerre az én kis aranyos világomtól! Ezért az esélye annak, hogy találkozz vele, az egyenlő a nullával!

A hallotak miatt mosolyra húztam az ajkam. Megszólalnom sem kellett, hiszen a nagyi azonnal megértette, hogy mivel van a bajom. - Nagyi! Nagyon kedves, hogy segíteni szeretnél nekem, de nem hagyhatom félbe az egyetemet! Bevallom, hogy igaza van anyának, nagyon nem vagyok jól! Én... - hunytam le a szemem. - Nem tudom, hogy bírkózhatnék meg ezzel, és őszintén mindent megadnék, hogy most a karjaid között legyek, de nem hagyhatom itt a tanulmányaimat!

- A fene vigyen el! Most sírni kezdtem! - motyogta, miközben mosolyogva lesütöttem a szemem. - Ide figyelj, Evi! Kislány voltam, mikor utoljára láttalak! Miután az apád bekattant, eltiltott tőled! De azt tudom, hogy kislányként szeretted a cukrászdámat! Emlékszem, hogy mindig színes nyalókákat loptál és kifutottál vele az utcára! Nem gondolod, hogy itt megnyugodhatna a lelked?

- Nem gondolom, hanem tudom, hogy ott megnyugodnék! Nagyi! Te szó szerint egy álomvilágban élsz! Mindenki szereti a híres cukrászdádat! De az a baj, hogy nem adhatom fel az egyetemet! Csak ezért nem mehetek el hozzád! Nagyon sajnálom, mama!

- Megértem, Evi! - mondta szigorúan. - Esetleg ha meggondolod magad, akkor a rózsaszín cukrászda ajtaja mindig nyitva áll előttem.

- Köszönöm!

- Na csáó! - miután bontotta a vonalat, könnyes szemmel lehunytam a szemem. Valóban bármit megtettem volna azért, hogy most nagyi mellett legyek. Nagyi élete nem csak gondtalan, de nyugodt. Viszont nem adhatom fel az egyetemet. Nem tehetem. Itt kell maradnom. Még akkor is, ha ez maga a szenvedés.

- Jace! Csak egy kicsit próbálj segíteni nekünk, kérlek! Ezt nem hiszem el! - két oldalt fogtak, miközben próbálták kinyitni a háztömb ajtaját. Emlékszem, hogy a fejemet lógattam. Sötét volt. Üveges tekintettel és halványan láttam, hogy vörös cseppek jelennek meg alattam. - Ezt azonnal le kell kezelnünk neki! - éreztem, hogy a halántékomon végig folyik valami. Sikerült kinyitni az ajtót. Ketten tartottak és a lift felé cipeltek.

- Mennyi alkoholt ivott? - Jake haverja tartott a másik oldalt, és lábbal megnyomta a lift gombját. Nem csak a könnyeim, de a vér is az arcomra folyt. Nem voltam a dolgok magaslatán. Elbuktam. Összetörtem. Szenvedtem. Kínlódtam. - Most nehéz időszakon megy keresztül! Csak tegnap volt a huga temetése! - amikor kiejtette a nevét, én próbáltam a lábamra állni és ellökni magam tőlük.

- Ki ne ejtsd a nevét... - kezemmel támaszkodtam a lift szélére. Jake a fejét rázta.

- Jace, haver... - suttogta, majd a vállamnál megfogott. - Azt hiszem, hogy ez nem mehet így tovább! - besegítettek a liftbe és megnyomták a gombot. Utáltam magam. Utáltam mindenkit és őt is gyűlöltem. Többször gondolkodtam azon, hogy megölöm magam. A hugom halála óta másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy nem akarok a kishugom nélkül élni. A lakásom ajtaja előtt a kék farmer mellényem zsebét elkezdték tapogatni.

- Nem kérdezem meg, hol hagytad a kabátodat! Biztos ott hagytad a bárpulton! - a kulcsot az ujjai közé vette, majd kinyitotta a lakásom ajtaját. Eszembe jutott, hogy mennyi alkoholt ittam. Biztos amiatt voltam ennyire kiütve. - Jó nehéz vagy, baszki! - a kanapéra dobtak, miközben elnyúltam rajta. A fejemre helyeztem a kezem. Ujjaimon megcsillant a vér. Az alkohol megsemmisített. Egy fájdalmas dolog után, valaki a halálba vagy az alkoholba menekül. Én sem akartam máshogy dönteni, de Jake mindig mellettem volt, hogy megakadályozza a hülyeségeimet.

- Hozok kötszert! Egyébként tudjuk hol esett el?

- Aha! A bár lépcsőjében! Szó szerint lefejelte az aszfaltot! - válaszolta Bryan.

- Tűnés! Takarodjatok! - kezemmel legyeztem és kicsiket pislogva sírni kezdtem. Soha nem voltam még ennyire a padlón. Vallottam már kudarcot, szenvedtem és sírtam is. Viszont a kishugom elvesztése után minden megváltozott. Magával vitte a szívemet. Amikor végignéztem, hogy a föld mélyére emelték a koporsót én... megsemmisültem. Magával vitte a lelkemet és az élethez való kedvemet is. - Hol van a kishugom? - sírtam. - Hozzátok ide!

- Jace! Sss! Semmi baj! - Jake mellém ült, majd átkarolta a tarkómat. - Erősnek kell lenned, jól tudod! Nem adhatod fel a harcot! - hiába biztatott, hiába volt mellettem.

A kishúgom, a vérem, a testvérem nincsen többé. Számomra ez akkora fájdalom, mintha saját testemből tépték volna ki a még dobogó szívemet. A hideg is kirázott, amikor ketten lekezelték a sebemet, de tudták, hogy ebből kórház lesz, hiszen össze kell varni. Nem számít. Számomra már semmi nem számítottam. Egyszerűen csak próbáltam tovább létezni a fájdalomban amit annak a nőnek köszönhetek.