Miközben reggel beléptem az egyetem boltíves ajtaján, hirtelen megtorpantam. Egy percre engedtem, hogy beszívjam az épület enyhén dohos, de mégis új illatát. Sokan kikerültek engem, de én meg sem mozdultam. Tanultam. Tanultam az élettől. Végre értem, hogy mit akarok, hogy mit szabad és mit kell csinálnom. Megváltoztam. Érzem, hogy más lettem. Megtanultam örülni mindennek és elfogadni azt, ami van. A szívem szakadt meg, amikor azt hittem, hogy elveszítem őt. Emlékszem, hogy a fájdalom lassan elfogadássá változott, de most már tudom. A hétvége arra volt jó, hogy tanuljunk. Most már tudjuk, hogy éljünk a szerelemben. Valóban nem voltunk jók a szerelemre, de megtanulhatunk azzá válni. Halk nevetés hagyta el az ajkamat, amikor azt hittem, hogy tegnap valóban egyedül térek haza. És most már elfogadtam azt, hogy a szerelem nem puszta csókból, érintésből vagy ölelésből áll. Szerelemben és kapcsolatban meg kell tanulnunk élni. Ezt Jace is jól tudja, aki lassan kikerült, majd oldalt táskájával a vállán vissza pillantott rám. - Evelyn Wilson! Nagyon bízom abban, hogy nem szeretné kihúzni nálam a gyufát!

Önkéntelenül is elkalandoztak a gondolataim, és egyenesen a slicce felé pillantottam. Tagadni sem tudtam, hogy teljesen máshol járok. Már nem voltam szűz. Ez a férfi mindent elvett tőlem. Szó szerint mindent. Nem fogom ecsetelni, hogy a nyelve hol barangolt azon az éjszakán, hiszen éreztem, hogy megremeg az alhasam. Ekkor szigorúan a hátam mögé helyeztem a kezem.

- Elnézést kérek, Mr. Brown!

- Ne késsen! - láttam rajta, hogy majdnem elneveti magát, de kifújta a levegőt és szigorú tekintettel ajándékozott meg. A fekete keretes szemüvegét megigazította, majd végig néztem, ahogy a folyosón végig sétál és belöki maga előtt a tanári ajtót. Ekkor felsóhajtottam.

- Hú! Valaki nagyon szerelmes! - lépett mellém Christian, majd megigazította a csíkos pulcsiját. - Mit csináltál a hétvégén? - szemöldökét összeráncolta, innen tudtam, hogy sejt valamit. - Csillog a szemed, nyuszifül! - átkarolt engem, majd a piros lépcső felé indultunk. - Szóval? Khm? - köszörülte a torkát.

- Mit szeretnél tudni, Christian?

- Azt, hogy a maci járt-e a málnásba! - ekkor a számra szorítottam a kezem és hangosan felnevettem. - Látszik rajtad, hogy majd kicsattansz! - bólintott, majd közelebb hajolt hozzám. - Titkodat én örökké megőrzöm! - folytatta, miközben beléptünk a nagy előadó terembe. - Amíg ketten vagyunk elmeséled, hogy mi volt? - támaszkodott neki a falnak.

- A hétvége tanulságos volt mindkettőnk számára! A lényeg az, hogy a távkapcsolat nem működött volna, ezért közös megegyezéssel szakítottunk! Ő nem akart ide vissza utazni, és számomra is csak ez az élet létezik! Nem hangzik jól, tudom! Viszont nem akartunk haragban elválni! - ekkor elpirultam és megköszörültem a torkomat. - Viszont másnap reggel amikor haza utaztam, meglepett engem és azt mondta, hogy add még egy esélyt az itteni életének, aminek én kibaszottul hálás vagyok!

- Úúú! Anyukám! - ugrált. - Ez olyan romantikus - kacagott. - Istenem! És milyen volt a...hmm?! - kacsintott. - Olyan, mint a filmekben?! - ekkor elpirulva visszaemlékeztem arra az éjszakára. Még én magam sem tudom, hogy milyen szavakkal jellemezhetném. Talán erotikus? Durva? Minden volt? Vagy inkább csak úgy mondanám, hogy tökéletes volt?

- Na azt nem fogod megtudni! - nevettem, miközben a hallgatók egymás után léptek be a terembe. - Mindegy! Most úgy vagyunk, hogy megpróbáljuk még egyszer! - suttogtam.

- Egyébként jól döntött a faszi! - bólintott határozottan. - Hiba lett volna elengednie! Basszus, csajszi! Ezek szerint tényleg nagyon szeret téged! Feladta az életét csak azért, hogy itt legyen veled! Na beszélek majd én a sógorommal!

- Mi?! - motyogtam, de gyorsan a helyemre sétáltam, hiszen Mr. Brown szigorúan belépett a terembe. Szokás szerint, a lányok köszöntek először. Szúrós pillantásokkal ajándékoztam meg őket. Már vártam, hogy mikor kezdenek flörtölni vele. Nem kellett sokat várnom, hiszen amikor a tarkómon összekötöttem a vörös hajam, a harmadik sorból az egyik lány megszólalt:

- Jó viszontlátni a professzor urat! - Jace letett valamit az asztalra, majd a fogashoz sétált és felakasztotta a kabátját. Az asztalt néztem, miközben a gondolataim elkalandoztak. Te jó ég! Elképzeltem, hogy az asztalra fektetett, a meztelen testemet végig nyalja és a lábam közé hajol. Mi?! Dehogyis! Ilyenre tilos gondolni! A fejemet ráztam és a fehér vászonra összpontosítottam. Csak egy kicsit hajoltam ki a vászon mögül. Ekkor Jace az asztal szélére támaszkodott és aprót biccentett. Ma elképesztően jól nézett ki. Világoskék inget viselt. A kék ingen egy sötétkék volt. Azt hiszem, hogy a mai nap ilyen fura lesz, hiszen megint olyan dologra gondolok, amire nem kéne. Valóban ez a férfi az enyém?! Ő?

- De jó látni magukat! - biccentett apró mosollyal az arcán. - Kinek hogy telt a hétvége? Vagy kérdezzem úgy, hogy ki az, aki tanulással töltötte? - természetesen mindenki nevetett és egy kéz sem volt a levegőben. - Az előadás előtt úgy gondoltam, hogy kicsit beszélhetnénk az életről! Kinek mi a legfontosabb az életben?

- Szerintem sikeresnek lenni! - válaszolta egy srác a hátsó sorból. - Hiszen az élet akkor a legjobb, ha sikereket halmozunk fel! - magyarázta.

- Ez igaz, de szerintem nem ez a legfontosabb az életben! - suttogta egy szemüveges lány. - Most lehet, hogy sablonos leszek, de szerintem a szerelem a legfontosabb!

- Nem igaz! - ekkor több srác nevetve kigúnyolta őt. A lány akkor sem hagyta magát. Elpirulva felállt és megigazította a fekete haját.

- Szerintem igenis igaz! - nézett körbe, miközben Jace rám pillantott és találkozott a tekintetünk. - Hiszen milyen lenne az élet szerelem nélkül? Képzeljétek el, hogy valaki úgy éli le az életét, hogy nincsen mellette senki! Magányosan! Egyedül! - ekkor már a fiúk is csendben hallgatták őt. - Szerintem a legfontosabb dolog az életben, hogy legyen mellettünk valaki, akiért olyan dolgokat csinálhatunk, amit később megbánunk! - láttam Jace arcán, hogy rám gondol, de nem nézett rám. - Például sírni a másik miatt! Nevetni, vagy akár szomorúnak lenni! Rossz döntéseket hozni, majd jóvá tenni! Hiszen ha jelen van a szerelem, akkor jelen van a vele együtt járó dolgok: Balhé, könny, nevetés, boldogság és minden olyan dolog, ami a legfontosabb az életben!

Jace mélyen a szemembe nézett. Csak egy szempillantás volt az egész, mégis többet jelentett minden szónál. Ekkor nevetve bólintott.

- Én nem pontosan erre céloztam, de ígérem, hogy Februárban, mikor jön a Valentin nap, észben fogom tartani ezt az elméletét! - elmosolyodtam, hiszen Jace Brown jól bevett szokása, hogy olyan témáról beszél, amiről később alkotni fogunk. Én imádtam, hogy mindig így alakítja az előadásait. - A legfontosabb dolog az életben, például az idő! - fonta keresztbe a karját. - Csak képzeljük el, hogy milyen lenne az életünk idő nélkül! Szerintem csak állnánk egy helyben és semmit sem tudnánk elkezdeni, vagy befejezni. A mai előadás témája az idő! - nyomtatott betűkkel írta a táblára a szót, majd visszafordult felénk. - Szeretnék olyan alkotásokat látni, amik tökéletesen tükrözik az idő fogalmát! Mondok egy példát: Én rajzolnék egy csinos nőt, aki fut a gőzmozdony után!

- Értem én! - kiabálta az egyik srác. - De az a nő, jó nő? Mondjuk szőke?

- Ugyan! Mr. Brown a vörös hajú nőkért rajong!

Ekkor szó szerint kiejtettem a ceruzát a kezemből. Nem mertem hátra fordulni, hiszen úgy éreztem, hogy minden szempár engem figyel. Amióta megismertem Jacet, ettől a pillanattól féltem. Ez mégis mit jelentett? Ezt mégis, hogy értette? Égett az arcom és úgy éreztem, majdnem elsüllyedek szégyenemben. És ha nem rám értette? Talán rám értette! De lehet, hogy nem! Nem számít! A helyzet akkor is komoly! Fél szemmel láttam, hogy Jace Brown kicsit kizökken. Istenem! Az én hibám, hogy ilyen helyzetbe került! Én magam is tudtam, hogy neki ez nem való! De mégis küzd és próbál pozitívan hozzáállni ehhez az élethez.

- Kezdjük már profi bácsi! - kiabált Christian.

Tíz perc múlva mindenki elkezdte a munkáját. Én csak sok perc után tudtam rávenni magam arra, hogy elkezdjem a rajzot. Már az elején eldöntöttem, hogy egy nénit és egy bácsit fogok ábrázolni. - Oké! - suttogtam magam elé.

Egész előadáson dolgoztam és csak magamra figyeltem. A furcsa az volt, hogy Jace Brown a mai előadáson nem járt körbe, hanem az asztala mögött ülve szigorúan a naplóját nézte. Azt hiszem, hogy minden ilyen kellemetlen dolgot magamra fogok venni. Csak saját magamnak köszönhetem, hogy kellemetlen dolgok érik. Miattam jött vissza. Nem ezt érdemli. Pár méterre elöttem ül, mégis annyira hiányzik, hogy abba belehalok. Ma éjszaka át fogok menni hozzá. Szeretném újra és újra átélni a pillanatot. Csak erre vágytam.

Az előadás végén mindenki Jace Brown asztalára helyezte a munkát. Én az utolsók között voltam. Úgy döntöttem, hogy bent maradok, de azzal talán magamra hívnám a figyelmet, ezért utolsóként sétáltam a kétszárnyú ajtó felé. Amikor kiléptem volna, Jace gyorsan visszahúzott, az ajtó mögé léptünk, majd a falnak nyomta a testem ás úgy megcsókolt, hogy abba beleszédültem. Két kézzel a hajamba túrt, én kezemmel végigsimítottam a tarkóját és a haját. Két perc múlva kócos hajjal sétált az asztal felé, én pedig a kijárat felé.

A lépcső előtt megvárt Christian, aki így szólt: - Milyen madár fészkelt a hajadba, mókuskám?