- Szia! Én vagyok! Hívtalak, de sajnos nem tudtalak elérni, de úgy érzem, hogy muszáj beszélnem veled! Jace...mi ketten nem dobhatjuk el azt, ami kettőnk között van! Azért, mert szerencsések vagyunk, hogy mi ketten egymásra találtunk! Azt hiszem, hogy eddig féltem, mert nem akartalak elveszíteni! Magamat is féltettem, hiszen sok fájdalom ért már az életben! Viszont rájöttem arra, hogy a szerelem ennél több: Szerelemben bízni kell a másikban, és néha el kell engedni, hogy a másik szárnyalni tudjon! A mi szerelmünk nem csak gyönyörű, de egy olyan kincs, amit kár lenne megsemmisíteni! És mindenben igazad volt! Ahogy a virágok sem léteznek napfény nélkül, úgy a szerelem sem létezik távolság nélkül! A távolság ébresztett fel arra, hogy milyen fontos vagy a számomra! Fontos vagy és ezt nem tagadom: teljesen beléd szerettem! Visszavonhatatlanul és azt hiszem, hogy véglegesen. Okolhatnám Franciaországot, de már az első találkozásnál éreztem valamit! Mindegy! A lényeg, hogy én melletted állok és támogatlak! Vigyázz a kishugodra, legyél mellette, mert a család...a család fontos! És ha ráérsz, akkor kérlek, hogy hívj fel! Hívj fel és beszéljünk, kérlek! Vigyázz magadra!

A készüléket a fülemhez szorítottam, miközben Evelyn hangját hallottam. Legszívesebben apró darabokra törtem volna. Éreztem a fájdalmát a hangjában. A szívem szakadt meg. Ennek a fájdalomnak én vagyok az oka. És, hogy ki vagyok? Egy érzéketlen, gyáva alak. Vissza kellett volna hívnom. Gondolkoznom sem kellett volna, csak egyszerűen visszahívni ezt a nőt, akit mindennél jobban szeretek. Elcsesztem. Kibaszottul elcsesztem. A Szeptembert, az Októbert és a Novembert is legszívesebben kitörölném az életemből. Három hónap. Három hónapja tart fogva ennek a nőnek a szépsége és a szerelme. Az elején nem bántam, hiszen ragyogtam a szerelemtől. Most, november első hetében mindent elkövettem volna, hogy az emlék és ez a lány is eltűnjön az életemből. Hibáztam amikor Londonba mentem, és hibáztam, amikor beleszerettem. És, hogy miért halmoztam hibát hibákra? Mert beleszerettem egy nőbe, akibe nem lett volna szabad. Ha tudtam volna, hogy a szerelmünknek ez lesz a vége, akkor nem kezdtem volna el. Sokan azt mondják, hogy a szerelem egy döcögő hullámvasút: egyszer fent és egyszer lent. Nem lehet tudni, hogy mit fogunk ki. Hullámvölgyeken megyünk keresztül. Negatív és pozitív dolgok érnek minket. A filmekből és a regényekből mindenki megtanulta azt, hogy a szerelem nem lehet csak jó. Vannak hátulütői. Rengeteg olyan dolog és tényező van, ami tönkreteheti a szerelmet. A mi szerelmünkben ez a szerep az enyém volt.

Este hat órakor az erkélyen álltam és a kivilágított Eiffel tornyot néztem. Ez volt a második szerelmem. Franciaország. A szívem csücske, a gondjaim helyre hozója. Belekortyoltam a meleg teába, miközben a hugom lépett ki mellém. Nagy kapucnis pulcsit és fekete farmert viselt. Amikor a telefonomra pillantott, tudtam, hogy mit szeretne mondani. A fejemet ráztam, jelezve, hogy ne szólaljon meg.

- Miért nem hívod vissza? - sóhajtva a szemébe néztem, majd meg csóváltam a fejem. Így is fájt. Elrejteni és tagadni sem tudtam volna a fájdalmat. - Jace, látom, hogy szenvedsz! Szereted azt a nőt!

- De a szeretet néha nem elég! - fontam ujjaimat a bögre felületére. A hugom a szemöldökét ráncolta, hiszen nem értette, hogy mi zajlik a fejemben és a lelkemben. Én jól tudtam. Már mindent tudtam. - Emlékszel, mikor tizennégy évesen arról beszéltem neked, hogy soha nem fogom elhagyni Franciaországot? - fürkésztem az Eiffel tornyot. Ekkor hümmögöt.

- Azt mondtad, hogy Franciaország a szíved csücske! - suttogta. - Akkor még nem értettem, hogy miért szereted annyira! Mindenki szereti a szülőhazáját! És én is beleropannék abba, ha el kéne hagynom! - helyezte vállamra a kezem. - Szóval te már döntöttél!

- Ez nem döntés! Inkább csak elfogadom azt, amit a szívem akar! - néztem a telefonomat. - Nem szeretem Londont! - sütöttem le a szemem. - Azért nem szeretem, mert nekem nem ott van a helyem! Miután Londonba utaztam, csak Evelyn miatt győztem meg magam arról, hogy nem is olyan rossz!

- Ezzel azt szeretnéd mondani, hogy London nem az a hely, ahol te élni szeretnél, igaz? - suttogta.

- Nem vagyok tanárnak való! Három hónap ép elég volt ahhoz, hogy én erre rájöjjek! Hiszen nem hazudhatok magamnak! - csóváltam a fejem. - Ha hazudnék és csak győzködöm magam, akkor boldogtalan lennék! - néztem le rá. - És Londonban él a nő, akit én szeretek! Tudod, hogy ez miért szomorú? Azért mert én itthon maradok! - néztem szét a lakásban. - Ide születtem! Itt van az otthonom! Az édesapánk abba a parkba vitt játszani minket! Az anyánk itt készített nekünk reggelit! - töröltem le a szemem. - Most biztos azt mondanád, hogy ha tényleg szeretném őt, akkor vissza mennék hozzá!

- Nem ezt mondanám! - szipogta. - Én magam is tudom, hogy milyen érzés úgy szerelmesnek lenni, hogy közben a saját életünk választ el minket egymástól! Veletek is pont ez történik, bátyus! Szerelmesek vagytok, de mindketten mást akartok: Egymást, de nem ugyanazon a módon! Evelyn téged akar, hogy mellette legyél Londonban! Ami egyébként kicsit önző dolog, hiszen elszakítana az életedtől! És te is azt akarod, hogy veled legyen, de te már nem mennél vissza Londonba!

- És én sem kérhetem, hogy maradjon itt velem! - csaptam rá a korlátra. - Én csesztem el! Az elején úgy volt, hogy csak kipróbálom ezt az egész tanárosdit! Csak pár hétről volt szó! De hülye voltam, mert beleszerettem egy nőbe, miközben utáltam az életet, ami őt körül vette! És most itt vagyunk: Én itthon, és ő is otthon van! Ez jobb már nem lehet!

- A kérdés már csak az, hogy mit fogsz csinálni! - suttogta halkan. - Elengeded?

- Elengedni? Aztán úgy csinálni, mintha nem téptem volna ki a saját szívemet? - csóváltam a fejem. - Ennél fájdalmasabb dolgot nem ismerek!

- Te már döntöttél, Jace! Nem mész vissza Londonba! Viszont annyit érdemel az a lány, hogy nyíltan megmondod neki!

- És szerinted végig tudnám nézni azt, hogy összetör előttem a szíve? - suttogtam könnyes szemmel. - Nem tudnám végig nézni, hogy bántom azt a nőt, akibe szerelmes vagyok!

- Neked kell döntened! Elfelejtettem mondani, hogy az egyik barátnőmnél alszok! - sétált az ágy felé, hogy összepakolja a ruhákat.

- Te hogy döntenél, Pauline? - támaszkodtam neki a korlátnak. - Mit csinálnál akkor, ha a szerelmed és közted pontosan, 348.8 km távolság van? - ekkor szomorúan felnevetett. - Annyit repültem, hogy már megjegyeztem! - horgasztottam le a vállamat. Ekkor Pauline az ágy szélére ült.

- Ezt nehéz lenne megmondani! Ha pár hétre elutaznék egy távoli országba, hogy kipróbáljak valamit, ami nem én vagyok, biztos vagyok abban, hogy hamar megvettem volna a másik repjegyet is! - ekkor komolyra fordította a szót. - Természetesen haza utaztam volna! Elképzelhetetlen, hogy ott maradjak! Nem is beszélve arról, hogy nem állampolgár vagyok! Feladni az egész életem? Soha! - suttogta szomorúan. - Nem azt mondom, hogy jól döntöttél, de ilyen a fájdalmas igazság!

- Fájdalmas igazság! - motyogtam.

- El fog múlni, Jace! Nehezen, de hidd el, hogy idővel jobb lesz!

- Egyébként tegnap felhívtam az egyetem igazgatóját! Megmondtam, hogy felmondok! Nem tetszett neki, de ő is külön kiemelte, hogy megérti abból a szempontból, hogy Franciaországból rángatott oda! Ő is érezte, hogy számomra ez nem lehet hosszútávú munka!

- Hiszen senki nem dobhatja el az életét, igaz? - nevetett szomorúan. - Reggel jövök! Pihend ki magad, rendben?

- Kösz mindent! Nem tudom, hogy mikor fog elmúlni a fájdalom, de érzem, hogy helyesen döntöttem! Kettőnknek így nem lett volna közös jövője!

- Csak akkor, ha az egyikőtök feladja a saját életét a másik boldogságáért! Ezt pedig egyikőtök sem szeretné megtenni! És azt hiszem, hogy ez nem csak a te döntésed! Evelyn sem hagyja ott az édesanyját és az életét te érted!

- Itt a pont! - fújtam ki magam, majd lehorgasztottam a fejem

Jace Brown nem válaszolt az üzenetemre. Tudtam, hogy megkapta, de órák után sem érkezett választ. Azt hiszem, hogy ez tökéletesen aláírta azt, hogy a kapcsolatunknak itt vége. Kerestem az okát, de végül arra jöttem rá, hogy ketten rontottuk el. Csak most jöttem rá arra, hogy nem csak a távolság, de a jövőre néző céljaink is elválasztottak minket egymástól. És ez azért fáj a legjobban, mert tudtam, hogy ebből már nem lesz happy end. De nekem ez nem volt elég. Tudnom kellett a valódi okát. Látnom kellett az arcát. Látni akartam, miközben kimondja, hogy vége. Akkor fogom csak elhinni. És, ha személyesen elmondta, akkor elfogadom és elengedem őt. Kicsi bőrönddel a kezemben léptem ki az ajtón és anya szemébe néztem, aki végignézett rajtam. A zöld kabátom övét a derekamra kötöttem, a fehér sálamat a nyakamra helyeztem, miközben a vádlimon felhúztam a csizmámat. Anya a fejét csóválta. - Tudom, hogy nem jó ötlet, de látnom kell őt!

- Te tényleg ennyire szerelmes vagy? - suttogta szipogva. Ekkor a vállamat rántottam és hátra túrtam a hajam.

- Megtanultam anya, hogy a szerelemben senkit nem láncolhatunk magunkhoz! Még akkor sem, ha tudjuk azt, hogy mellettünk a helye! A szerelem akkor valódi, ha engedjük, hogy a párunk boldog legyen! Még akkor is, ha számára máshol van a boldogság! Én... - szipogtam. - Tudom, hogy Jace nem fog visszajönni! Ismerem őt ennyire! Sőt! A saját tenyeremnél is jobban ismerem! És már nem fogom őt magamhoz láncolni! De látnom kell őt! Szeretnék tőle úgy elválni, ahogy kell!

- És már megvetted a repülőjegyet?

- Elektronikusan! Kilenckor indul a gépem! - bólintottam sóhajtva. Tudtam, hogy mit csinálok. Látni akartam utoljára. Már tudtam, hogy mit akar: Jace a saját életét szeretné folytatni. Csak, hogy ebbe az életbe én nem vagyok benne. Vicces! Egy valami közös bennünk. Nem hagynánk ott a szülő hazánkat és az életünket.

Este tizenegy órakor szálltam Franciaországba taxiba és megmutattam a sofőrnek a papírlapra írt címet. Tudtam, hogy hova kell mennem, hiszen Jace régen említette, hogy hol lakik. Jó érzés volt újra Franciaországban lenni. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ok miatt fogom viszontlátni ahol egymásba szerettünk. Azt hiszem, hogy túlságosan sok emlék köt ide. Csak jó és szép emlék.

Miközben megálltam Jace bejárati ajtaja előtt, nem gondolkodtam. Nem akartam gondolkodni. Ez volt életem első olyan pillanat, amikor mindent a sorsra bíztam. Tudtam, hogy ma bármi történhet. Talán haza megyek, de az is lehet, hogy egy darabig maradok. Viszont abban biztos vagyok, hogy amikor ajtót fog nyitni, akkor meg fog lepődni. Miután az ajtón kopogtam, szinte lassított felvételben láttam, hogy kinyitja. Jace egy vékony kapucnis pulcsiban és egy futó nadrágban volt. A pulcsi nem volt össze cipzározva, ezért megpillantottam a vonzó hasát és a vékony csík szőrt, ami az alsó nadrágja felé futott. Azt hittem, hogy összetörik a szívem, hiszen ő sem volt jó passzban. Az ajtó félfát fogta, nem akart beengedni. Sűrű szempillái alatt a tekintete a fájdalomtól csillogott. Sötétséget és kilátástalanságot láttam a szemében. Erős állkapcsát összeszorította, ívelt arcélén most alig volt borosta. A hullámos, kicsit hosszabb haja kusza volt. Ő volt álmaim férfija. És az álmaim rombolója is. Ekkor bólintottam.

- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgokat! - suttogtam. - Mindegy, hogy mi lesz a vége! Tőled szeretném hallani, hogy már nem akarsz velem lenni! És ha kimondtad: Akkor hazamegyek és soha többet nem jövök vissza! - csóváltam a fejem. - Folytatni fogom az életem! Ott fogom folytatni, ahol abbahagytam!

És, miközben beszéltem, rájöttem arra, hogy Jace gondolatai máshol járnak.

- "Mindegy, hogy mi lesz a vége?" - suttogta még mindig az ajtó előtt állva. A szemöldökömet ráncoltam, amikor aprót bólintott. - Akkor gyere be, kérlek!

Remegő lábakkal léptem be Jace lakásába, miközben tökéletesen egyszerre az előttünk található francia ágy felé pillantottunk. "Mindegy, hogy mi lesz a vége."

És ha már a sors úgy akarta, hogy külön utakon folytatjuk, legyen olyan emlék, amire boldogan gondolunk majd vissza.

Fordult meg a fejemben, amikor Jace a hátam mögé lépett és levette rólam a kabátomat.