A kórházig tartó út keservesen hosszú volt. Sokszor kaptunk piros lámpát, a sofőrök türelmetlenül egymásra dudáltak. A taxi hátsó ülésén ülve, a tenyerembe temettem az arcomat és próbáltam visszafojtani a sírást, de nem sikerült. Az egész testem remegett és nem voltam önmagam. Az ápolónő aki felhívott engem, nem látott el sok információval, de nem is volt rá szükség. A váratlan hír miatt így is majdnem elájultam. Nem akartam a részletek miatt idő előtt elájulni, ezért amint megtudtam a szükséges információkat, bontottam a vonalat. Amikor újra elindultunk, a könnyeim között imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Eddig mindig minden rendben volt. Mi csúszott el ennyire? Eddig nem volt semmi baj. Nyugodt életünk volt, senki nem zavart minket. Most, egy váratlan rossz hír után úgy éreztem, hogy minden kezdődik elölről. Nem csak ettől az érzéstől, de a következményektől is rettegtem. Próbáltam felkészülni arra, hogy mindegy, hogy mi fogad engem ott, bátornak és határozottnak kell lennem. - Megérkeztünk, kisasszony! - gyorsan átnyújtottam a papírpénzt és kiugrottam a taxiból. A kórház felé vezető lépcsőn fel futottam, és remegő lábakkal léptem be a fotocellás ajtón. A földszinten sokan várakoztak, kígyózó sor állt a recepció előtt. A monitor mögött ülő fiatal férfi próbálta gyorsan és precízen végezni a munkáját, de én nem akartam végig várni a sort. Szemtelenül vágtam át az embereken és a pultra támasztottam a kezem. A férfi rám pillantott.

- Kérem várja ki a sorát!

- Én egy beteghez jöttem! Barbara Wilson! Elméletileg ma hozták be! - könnyes pillantással ajándékoztam meg, ezért sóhajtva a kezébe vette a mappát. Miután megtalálta a nevet, elmondta, hogy anya melyik szobában van. - Köszönöm! - az arcom elé lógó tincseket hátra túrtam és a lift felé futottam, de amikor láttam, hogy sokan várnak előtte, úgy döntöttem, hogy lépcsőzni fogok a harmadik emeletig. Az emeleten megkerestem anya szobáját és halkan benyitottam az ajtón. Amikor megpillantottam őt, sírva az ágya mellé térdeltem és arcára simítottam a tenyerem. - Anya! - suttogtam remegve. Az arcán lila és zöld foltok éktelenkedtek. A halántékán több sebet is ragtapasszal húzták össze, az egyik szeme olyan csúnyán megsérült, hogy nem tudta kinyitni. Azt hittem, hogy elájulok, hogy ezt nem fogom kibírni, de muszáj volt erősnek maradnom. Az ajka szélén száradt vér volt jelen. Anya békésen aludt. Ebben a pillanatban, mintha minden gondja elszállt volna. Mégsem tudtam eltekinteni a ténytől és a valóságtól, hogy valószínűleg megverték őt. - Anya! - suttogtam. Lassan nyitotta ki a szemét. Amikor felém pillantott, szomorú mosolyra húzta az ajkát.

- Szia! - helyezte kezét az arcomra. - Szia! - ismételte.

- Anya! Mégis mi történt veled?! - próbáltam nem kiabálni, de a látványa nem volt biztató. Ki tette ezt vele? Mikor? Ki volt erre képes?

- Azt hiszem, hogy lecsúsztam a lépcsőn! - kijelentésére azonnal a fejemet ráztam, hiszen mindketten tudtuk, hogy ez hazugság. Anya sebe és a lila foltok az arcán tökéletesen visszatükrözi azt, hogy bántották őt. - Ép a munkába tartottam, amikor a bakancsom megcsúszott a vizes lépcsőn! Semmiség! - a szemöldöke felé nyúlt, de amikor ujjai érintették a sebet, sziszegve elhúzta az ajkát. Hátra léptem egy lépést, majd kabátomat a székre hajtottam. Nem tudtam, hogy mi történt vele. Szinte éreztem, hogy valamit nem mondd el, hogy eltitkol előlem egy olyan dolgot, amiről nekem is tudnom kéne.

- Kimegyek a mosdóba! - sóhajtva léptem ki a folyosóra, majd nyakon csíptem az első nővért, akit megláttam. Neki elmondtam édesanyám nevét, azt, hogy ki vagyok és az állapota felől érdeklődtem. Az idős nővér az orrnyergére helyezte az olvasószemüvegét, majd megkereste anyám kórlapját.

- Az édesanyja állapota stabil! - nyugtatott meg egy mosollyal.

- Lehet tudni, hogy mi történt vele?

- Úgy véljük, hogy az édesanyja esetében testi bántalmazás történt! - helyezte a mappát a combja mellé. - Holnapi napig bent tartjuk megfigyelésen, mert fogadunk hozzá egy pszichológust! Gyors felépülést kívánok!

Én ott maradtam és szó szerint lefagytam. A fejemben zúgott a nővér hangja és a szavai. Testi bántalmazás történt. Ezt nem értem. A történtek szíven ütöttek, és nem tudtam tisztán gondolkozni. Amikor leültem a legközelebbi műanyag székre, próbáltam gondolkodni és logikus magyarázatot találni, de annyira fájt a fejem, hogy nem voltam önmagam. Nem akartam elhinni azt, ami történt. Édesanyámat a környéken mindenki szereti. Ő egy tündér. Mégi ki merne keresztbe tenni neki?

- Evelyn! - hirtelen Logan hangját hallottam meg. Logan felém futott, majd leguggolt elém és szorosan magához húzott. Abban a percben olyan jól esett az ölelése, hogy közelebb vontam magamhoz. Mélyen beszívtam az illatát és engedtem, hogy az érzelmeim a felszínre törjenek. - Minden rendben van? - emelte meg az államat, majd hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. Én szaporán a fejemet ráztam. Olyan ideges voltam, hogy a kezem megállás nélkül remegett. Pokoli volt a félelem és a bizonytalanság. Teljesen felemésztett, én pedig sodródtam az árral.

- Semmi sincsen rendben! - motyogtam. - Azt mondták, hogy anyát testi bántalmazás érte! Valaki megütötte! Az arca tele van lila bevérzett sebekkel! Szörnyű volt őt úgy látni, Logan! - tenyerembe temettem az arcomat és a vállába nyomtam a fejem.

- Semmi baj! Minden rendben lesz! - kezével a hajamat simogatta és próbált megnyugtatni. Sokat jelentett, hogy ott volt mellettem és támogatott engem. Ebben a pillanatban senki másra nem volt szükségem, csak rá és arra, hogy anya jobban legyen. - Iszunk valamit? - fürkészte az arcomat. Letöröltem a könnyeimet, majd bólintottam. A büfével szemben leültünk egy két fős asztalhoz, majd próbáltam legyűrni a sajtos rudat, amit Logan hozott nekem, de az idegességtől nem ment le a torkomon.

- Nem mondta el, hogy mi történt vele!

- És te? - fogta meg a kezem. - Tippelni sem tudsz, hogy mi történhetett?

- Nem! - mondtam határozottan. - Gondolkodtam már rajta, de nem tudom! Anyát mindenki szereti! Senki nem bántaná őt! A házban ismeri az összes bérlőt!

- Talán egy alkoholista volt - húzta össze a szemét. - A környéketeken sok van! - folytatta szomorúan.

- Köszönöm, hogy itt vagy! - fürkésztem az arcát, Logan pedig lazított a nyakára helyezett szürke sál szorításán. - Sokat jelent! - néztem a szemébe.

- Ez természetes! - rántotta meg a vállát, majd ajkához emelte a meleg teát. Kicsit megfújta, majd lassan belekortyolt. - Ne félj! Látom, hogy izgulsz!

- Csak hirtelen jött! Belegondolni sem merek, hogy min ment keresztül! Ezért utálok az alkoholt és a kocsmákat is! - Logan látta rajtam, hogy érzékeny témához értünk, ezért lesütötte a szemét. Az életemben sok olyan dolog van, ami nem publikus. Sok dologról nem szoktam beszélni, Logan pedig mindent tud.

- Bízzunk a legjobban! - suttogta.

- Hogy vagy anya? - amikor leültem anya ágya mellé, Logan is csatlakozott. Anya mosolyogva pillantott felénk, majd halkan elnevette magát.

- Örülök, hogy a lányom mellett látlak! - szólt Logan felé.

- Remélem, hogy hamar felépülsz Barbara! - bólintott Logan, mire váratlanul csörgött a telefonom. A képernyőn Jace neve jelent meg. A hasamhoz szorítottam, majd sóhajtva felvettem a telefont.

- Igen? - suttogtam.

- Evelyn? Minden rendben? Mi történt? - Jace aggódott értem, ezért szomorú mosolyra húztam az ajkam. - Az előadás miatt nem tudtam utánad menni!

- Anya kórházban van!

- Te jó ég! Jobbulást kívánok neki! Mi történt?

- Az a baj, hogy még én sem tudom - támasztottam a hátam a falnak. - Anya azt mondta, hogy megcsúszotta lépcsőn, de az orvosok mást állítanak! Szerintük testi bántalmazás történt!

- Istenem! Ez borzalmas! - hallottam, hogy gondterhelten kifújja levegőjét, én pedig egy percre elképzeltem. Ott akartam lenni mellette. - Nem laktok valami jó környéken!

- Ezt mi ketten is tudjuk, de nem tudunk mit tenni ellene!

- Hívj, ha jobban van! Vagy majd este hívlak!

- Várni fogom - suttogtam könnyes szemmel. - Puszi!

- Puszi! - válaszolta, majd bontottuk a vonalat.