- Micsoda harmónia! Milyen egyedi és magasan kiemelkedő alkotás! Hölgyeim és uraim, Jace Brown ma este is megmutatta, hogy mit is jelent egy híres, festőnek lenni! - szinte lassított felvételben láttam, hogy a férfi egy mozdulattal lehúzta a takaró ponyvát és szembe találtam magam Jace utolsó alkotásával. Amint megpillantottam a lélegzetem elállt a lábam pedig földbe gyökerezett. Úgy éreztem, hogy a szívem bármelyik percben kiugrik a helyéről. Miközben a vendégek mosolyogva és elismerősen bólogatva tanulmányozták az alkotását, én addig felismertem benne, magamat. A festmény kevés színből állt. A vörös színű élénk háttér, színe egybeolvadt a zöld szemű nő, tökéletesen ábrázolt arcával. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a festmény nem csak gyönyörű, de egyenesen beleszerettek az emberek. A vörös szín, a nő tekintete és az arca vonalai a szenvedélyről, egyediségről, a szépségről és a gyengédségről szólt. Nem tartalmazott durva vagy erős vonalakat. Az egész festmény, mintha egybeolvadt volna, mintha egy álomkép lett volna az egész. Miközben Jace a kép mellett állt és találkozott a tekintetünk, én halványan elmosolyodtam és a fejemet ráztam. Hihetetlen, hogy engem festett le. A képen nem volt tabu, vagy nem kívánatos dolog. Egyszerűen egy női arcot festett le, az arcot pedig körbe ölelte a vörös szín. Erre a festményre tökéletesen illet az álom kifejezés. Nem csak az emberek, de én is beleszerettem a képbe. Sokan pillantottak felém, néha még mutogattak is, innen tudtam, hogy felismertek. Én csak feszengve elmosolyodtam és kihúztam magam, bár legszívesebben elmenekültem volna. Miközben a lesifotósok Jace-t és a festményt fényképezték azért imádkoztam, hogy ezek a képek ne kerüljenek fel az internetre. Hiszen egy belső hang azt súgta, hogy abból semmi jó nem sülne ki. Az utolsó festmény bemutatása után, Jace az emberek között hozzám lépett és mosolyogva megállt mellettem.

- Mit gondolsz? - barátságos mosollyal ajándékozta meg azokat, akik illedelmesen gratuláltak neki. Mindenkivel kezet fogott és franciául beszélgettek. Éreztem, hogy sokszor én is szóba kerültem, de kifejezetten nem foglalkoztam vele, hiszen még mindig alig hittem el, hogy lefestette az arcomat.

- Engem festettél le - suttogtam elpirulva.

- Miből gondolod?- annyira meglepődtem, hogy felvont szemöldökkel felé pillantottam. Láttam rajta, hogy jót szórakozik rajtam, hiszen szemüvegét is megigazította. - Lehet egy másik vörös hajú nőt!

- Jace! - karoltam bele a kezébe. - Én vagyok! - pillantottam a festmény felé. Az emberek mosolyogva körbe állták és elismerősen bólogattak. Miközben a képben gyönyörködtem, láttam, hogy Jace figyelmét elrabolta valami. Amikor megpillantottam, hogy mit néz, elhúztam az ajkam és feszülten felsóhajtottam. Az idős férfi összehúzott szemekkel nézte a rólam készült festményt. Ekkor Jace a fülemhez hajolt.

- Ő mászott rád?

- Mondjuk azt, hogy nem...de igen - sziszegtem és megszorítottam a táskámat. - Mi következik most?! - miközben mindketten tudtuk, hogy ez a férfi valószínűleg nem fog haza menni üres kézzel, Jace puszit nyomott a kézfejemre és így szólt:

- Vásárolni fogunk! Gyere velem! - és miközben az emberek után magával húzott a nagy terembe, addig én próbáltam felfogni, hogy ez mit is jelent.

Felfogni nem tudtam, hogy mi történik. Mindenki franciául beszélt. Csak annyit értettem, hogy összegeket mondtak és aki a legtöbbet ad egy képért, az viheti. Volt olyan festmény, ami nagyon nehezen kelt el, ugyanis az emberek mindig magasabb és magasabb összeget ajánlottak érte. A szívem akkor ugrott ki a helyéről, amikor bemondták Jace nevét. - Jace Brown, Látomás című festménye! A licitet ezennel megnyitom! - és ekkor történt, hogy az emberek egymás után nagyobb és még nagyobb összegeket mondtak. Én nagyot nyeltem és próbáltam felszívódni. Szinte éreztem, hogy ez a licit két ember között fog zajlani. Miután az idős férfi elegánsan feltette a kezét és mondott egy összeget, Jace dühös pillantásokkal ajándékozta meg, az emberek pedig elismerően bólogattak. Te jó ég...nem akarom, hogy ez az öreg férfi vegye meg a rólam készült képet. Ekkor olyat tettem, amire nem számítottam, de elkezdtem feltenni a kezem, de Jace Brown lefogta és azonnal megelőzött.

- 16590.17 franc! - amikor Jace hangja betöltötte a helyiséget, mindenki egyszerre pillantott felénk.

- Ezt nem hiszem el! Jace Brown, a híres művész a saját festményére licitál?! - hallottam a mikrofonból a férfi hangját, csak tippelni tudtam, hogy Jace viselkedését említették meg benne.

- Jace! Mit csinálsz?! - ekkor mosolyogva a fülemhez hajolt.

- Azt akarod, hogy ez a vén fasz esténként a képedet nézve verje ki magának?! - elég meggyőző volt, ugyan is hátra tett kezekkel hátra léptem egy lépést és visszafojtott lélegzettel néztem, hogy Jace és a férfi egymást felülmúló összegeket ajánl a festményért cserébe. Jace Brown biztos, hogy megörült. Kétszer, majd háromszor duplázta meg az összeget, aminek az lett az eredménye, hogy a licit lezárult, Jace Brown pedig megkapta a...a saját képét. Miután a verseny lezárult, sokan a kijárat felé sétáltak, de többen a helyszínen maradtak, hogy átvegyék a vásárolt festményeket. Jace képei közül az összes elkelt, kivéve egyetlen egyet.

- Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál ennyi összeget kiadni érte! - sziszegtem, miközben sorba álltunk, hogy átvegyük a festményt. Jace először nem válaszolt, csak begombolta öltönyét, majd közelebb hajolt hozzám. Az ajka érintette a fülemet, az illata pedig az orromba szökött.

- Ennek a festménynek kizárólag nálam van a helye! Egy embernek sem adtam volna át! - miközben rájöttem arra, hogy Jace ma hatalmas és lovagias dolgot tett értem, rájöttem arra, hogy a mi kapcsolatunk valóban több a szerelemnél. Azzal, hogy Jace ma megvásárolta a saját festményét, aláírta azt, hogy szerelmes belém. Hiszen csak rá kell nézni. Ma este, Jace Brown tekintete csillogott, mindig mosolygott és akárhányszor szóba kerültem, ő ott volt, hogy biztonságban legyek. Rengeteg dolgot köszönhetek neki, de leginkább azt, hogy olyan, amilyen.

- Jace... - a sorban állva mosolyogva megráztam a fejem, majd könnyes szemmel megérintettem a mellkasát. - Köszönöm szépen! - suttogtam és szétnéztem a galériában. - Köszönöm, hogy mellettem vagy! - amikor lesütöttem a szemem, éreztem, hogy korai lenne szerelmet vallani, ezért csak széttártam a kezem. - Szerencsés vagyok, hogy te vagy nekem! - ő mosolyra húzta az ajkát és lehunyt szemmel puszit nyomott a homlokomra.

- Az anyám mindig panaszkodott, hogy engem nem érdekel más, csak a rajz, a színek és a festés! Itt már tudtuk, hogy felnőttként még nagy sikereket érhetek el! - amikor azt hittem, hogy Jace Brown már nem tud jobban lenyűgözni, rájöttem arra, hogy tévedtem. A kiállítás után egy olyan romantikus vacsorára vitt el, amiről eddig csak álmodni mertem. Az elegáns étterem egyik elkerített erkélyéről lehetett látni az Eiffel Tornyot. A gyönyörű és magas épület ki volt világítva, nekem pedig elrabolta a szívemet. Miközben Jace-t hallgattam, nem tudtam betelni vele. A romantikus zene, az enyhe fények és a sötétben világító Eiffel Torony emlékeztetett arra, hogy a romantikus filmek és a valóság között is vannak hasonlóságok.

- Ez nagyon aranyos történet, Jace! - suttogtam és ajkamhoz emeltem a poharat. - Én már kislány koromban tudtam, hogy művész szeretnék lenni! Tudod... - piszkáltam a karkötőmet. - Akkor, amikor abban a reklámban megpillantottam azt a fiút! Meséltem neked róla! - ekkor Jace a torkát köszörülte, majd mosolyogva megfogta a kezem.

- Ha azt mondom neked, hogy abban a reklámban, én voltam az a fiú, akkor elhiszed nekem? - a szemébe nézve annyira meglepődtem, hogy a poharat az asztalra csúsztattam és összeráncolt szemöldökkel az arcát fürkésztem.

- Mi?! - suttogtam könnyes szemmel.

- Én voltam az a kisfiú! - sütötte le a szemét. - Egy stúdió keresett fel egy remek ajánlattal! Arra voltak kíváncsiak, hogy a színjátszószakkör mellett nem lenne-e kedvem részt venni egy reklám forgatásban! Azért találtak meg könnyen, mert az iskola igazgatójának a párja dolgozott a csapatban! - könnyes szemmel néztem, hogy mosolyog, majd szemét összehúzva folytatta. - Mikor meséltél erről a reklámról és a kisfiúról, én tudtam, hogy engem láttál!

- Jace! Ez...elképesztő! - boldogan felnevettem és ajkam elé helyeztem a kezem. - Miattad kezdtem el festeni! A kisfiú miatt! - mutattam rá büszkén. - Még mindig alig hiszem el! - suttogtam, de amikor Jace váratlanul felállt és a kezét nyújtotta, hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak.

- Igen Evelyn! Én vagyok a fiú a reklámból! - amikor elfogadtam, ő felhúzott és az elegáns étteremben az asztalok között egyenesen egy fekete zongorához invitált. Biztos sokan ismerik az érzést, mikor az izgalomtól pillangók repkednek a gyomorban. Én annyira izgultam, hogy lépni alig tudtam. A lábam minden lépéskor remegett, úgy éreztem magam, mintha egy robot lennék. Elérzékenyültem, amikor Jace leült a zongora elé, én pedig mellé. Lassan felhajtotta, majd ujjait a billentyűzetre helyezte.

- Nem is tudtam, hogy tudsz zongorázni! - a fény enyhén megvilágította az arcát és a szemüvegét. Jace felvonta a szemöldökét, majd enyhén bólintott.

- Minden francia pasi tud zongorázni! - amikor elkezdte, nem tudtam abba hagyni a mosolygást. Annyira érzéki és kifinomult volt, hogy nem csak én, de sokan hallgatták és felénk pillantottak. Az étteremben Jace zongora dallama elhozta a békét és a nyugodt hangulatot. Hol az arcát, hol az ujjait néztem. Tudta, hogy mit csinál, egyszer sem rontotta el. Azt hittem, hogy jobban nem lehetek szerelmes, de rájöttem arra, hogy tévedtem. Az étteremben senki nem beszélt, mindenki Jace-t hallgatta. Sokan elismerően bólintottak és mosolyogtak. Ma este Jace Brown valóban megmutatta azt, hogy az álmok valóra vállnak. Ott Franciaországban, a világ legszebb városában zongorázott nekem egy férfi, aki örök időkre elrabolta a szívemet. Jace türelmes volt. Nem volt lámpaláza, az ujjait ügyesen használta. Kifinomultan vette át a zongora irányítását, tekintetével a billentyűket nézte.

Miután megtapsolták őt, megmutatta nekem, hogy kell zongorázni.

Késő este, miután kiléptem Jace zuhanyzójából, végig fésültem a hajam és mosolyogva mellé feküdtem. Jace egy fekete pólót és szürke nadrágot viselt. Szemüveg nem volt rajta, a haja is kusza volt. - Olyan izgalmas! Most először fogunk egymás mellett aludni! - amikor megemeltem a takarót, szorosan Jace mellkasához hajoltam, aki átkarolt engem és a hajamat simogatta.

- Csak óvatosan! Szeretek középen aludni! - puszit nyomott a fejemre, én pedig a szíve dobogását hallgatva elmosolyodtam.

- Ma többet tettél értem, mint bárki más! - suttogtam a félhomályban. - Amit értem tettél, azt nem lehet egyszerűen meghálálni! - éreztem, hogy felsóhajt, ezért az illatát szimatolva folytattam. - Mit fogsz kezdeni a festménnyel?!

- A lakásomba küldetem! Ott Jake majd átveszi és beviszi szobába!

- Mármint a francia lakásodba? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Londonba nem vihetem! Kockázatos mert bárki megláthatja!

- Szóval mégis csak én vagyok rajta! - a takarót megemeltem, majd egyenesen az ölébe ültem. Jace azonnal felült, kicsit előre húzott, majd kezével határozottan a fenekembe markolt.

- Ma este rengeteg férfi nézte meg ezt a popsit! - fejét oldalra biccentve túrta hátra a hajam és csókért hajolt, de én játékosan elhajoltam.

- Mr. Brown! Maga nem mondhat nekem ilyeneket, hiszen a tanárom!

- És kezdődik! - hátra hajolt, majd homlokára helyezte a kezét. - Akkor miért ülsz a farkamon? - amikor végig nézett rajtam, én a köldöke felé pillantottam. Idő közben észre sem vettem azt, hogy nem a csípőjén, hanem sokkal lejjebb ültem. Ekkor a fülem mögé tűrtem egy tincsemet, majd megrántottam a vállamat. Rájöttem arra, hogy őszinte leszek hozzá, hiszen ez az utolsó esténk.

- Mert jó téged érezni! - ujjammal a pólóját piszkáltam, miközben felült és arcomra helyezte kezét. - Mindketten tudjuk, hogy Londonban minden más lesz! Sok dolgot nem tehetünk meg! - sóhajtottam fel. Jace szomorúan bólintott. - A kapcsolatunk ki fogja bírni?

- Miért ne bírná? Minden nap találkozni fogunk!

- Akkor máshogy kérdezem! - elvettem a kezét, majd a fejemet ráztam. - Te ki fogod bírni? - láttam a tekintetében, hogy megtaláltam a lényeget, ugyan is Jace, sóhajtva oldalra pillantott. - És ezt most komolyan kérdezem! Azt akarom, hogy ne hazudj! Jól tudod, hogy nekem az igazság mindennél többet ér! - bólintottam határozottan. Ekkor Jace a szemembe nézve a fejét rázta.

- Nem vagyok biztos abban, hogy ki fogom bírni! - helyezte csípőmre a kezét. - Mert nem tehetem ezt! - ekkor hátra túrta a hajam és nyomott egy puszit a nyakamra. - Ezt sem! - puszilta meg az arcomat. - Nem érhetek hozzád! - markolt bele a fenekembe. - Egyszerűen csak nem tudom!

- Akkor hagyjuk? - suttogtam könnyes szemmel.

- Próbáljuk meg, hogy milyen lesz! És ha nem bírjuk ki akkor...

- Akkor hagyjuk - biccentettem oldalra a fejem. - Ez most nagyon fáj, ugye tudod? - próbáltam visszafogni a könnyeimet. - Ha te tudod, hogy úgy nem akarsz velem lenni, akkor szólj nyugodtan! Nem fogok megsértődni!

- Veled akarok lenni! De mégis, hogy tudnék szeretni valakit, akihez nem érhetek hozzá? Akinek nem foghatom meg a kezét? Nem csókolhatom? - csóválta a fejét.

- Feladod, mielőtt kipróbálnánk, hogy milyen lenne? - sápadtam le teljesen. Ekkor a fejét rázta. - Mit akarsz, Jace Brown?

- Téged! Téged akarlak!

- Akkor gyere ide, az Isten verje meg! - tarkójánál fogva szorosan magamhoz húztam, átkaroltam és az ölelésembe próbáltam mindent belesűríteni, mert tudtuk, hogy holnap már Londonban leszünk.