A festményeim a repülőtér logójával ellátott dobozokban megérkeztek a galériába. Ezért is szerettem a szállítókat, mert elsődleges csomagokat, mindig időben szokták kiszállítani. Különös és nem megszokott érzést éreztem a gyomromban. Valamiért izgultam és kifejezetten feszült voltam. A kiállítástól csak órák választottak el. Számtalan kiállításon vettem már részt, megszoktam, hogy az emberek körbe állják a falra rögzített festményeimet, de ez valamiért mégis más volt. Egy súly nehezedett rám azzal, hogy Evelyn is jelen lesz. Örültem neki, de tudtam, hogy ő egy plusz dolog amire oda kell figyelnem. Kiállításokon és bemutatókon szokásommá vált csak magamra koncentrálni és mindent elkövetni annak érdekében, hogy a dúsgazdag érdeklődök ne csak megértsék a festményeim történetét, hanem bemutatásom után a licit közben minél nagyobb összeget adjanak értük. Most, hogy Evelyn is jelen lesz, figyelnem kell arra, hogy jól érezze magát, hogy mindent megértsen és tanuljon. Kifejezetten fontosnak tartottam, hogy a kiállításon ne legyen egyedül, ezért eldöntöttem, hogy a közelében szeretnék lenni. Megigazítottam a kék öltönyömet és egy utolsó pillantást vetettem a nyakkendőmre is. Újra sikerült egy szigorú, híres festőt csinálnom magamból. Idejét sem tudom annak, hogy mikor volt utoljára kiállításon. Talán tavaly decemberben.

Hevesen dobogó szívvel kopogtam Evelyn ajtaján. Képzeletben sokszor lejátszottam magamban, hogy megpillantom abban a tökéletes ruhában, és eldobom az agyam. Kétség sem fér hozzá, hogy a kiállításon ő lesz a legszebb nő. Kis milliószor elmondtam magamban, hogy ha bárki rá mer nézni, azt egyszerűen kidobatom a kiállításról. Evelyn az enyém. Jogomban áll vigyázni rá és likdvidálni azokat a pasikat, akik azt hiszik, hogy szingli és megdughatják ma éjszaka. Néha utálom a gazdag francia pasik logikáját.

Amikor Evelyn ajtót nyitott, a lábam a földbe gyökerezett, a szemöldökömet felvontam és csak néztem. Azt hittem, hogy elájulok. A világ legszebb nője állt velem szemben. Sötétkék csillogós ruhája elképesztően kiemelte az arcát, telt ajkát, és különleges zöld szemét. A derekát ívesen keskenyítette, és egészen a térdéig ért. Magas tűsarkút viselt, ami szépen kiemelte a fenekét. Visszafogott, szolid sminket viselt, barna és arany árnyalattal. Vékony fekete tusvonallal emelte ki a vonzó tekintetét. Hosszú, vörös haját szorosan a feje tetejére fogta, a tükörfényes tincsek közül egy kósza hajtincs sem szabadult ki. A hajgumi nem látszott, mert köré tekerte a vörös tincsét. Ettől a frizurától nem csak idősebbnek nézett ki, hanem elképesztően gyönyörűnek. Mint egy modell, vagy mint egy színész. Nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért csak a fejemet ráztam. - Evelyn... - végig néztem rajta, egy szót sem tudtam kibökni a számon. 

- Túl sok? - megemelte karját, a csuklóján egy ezüst lánc csillogott. A nyakamat merném rátenni, hogy ő lesz a legszebb nő ezen a rendezvényen. A szigorú összefogott hajviselet és a kék ruha, ami követte teste formáját, emlékeztetett arra, hogy mennyire szerencsés férfi vagyok.

- Egyszerűen tökéletes vagy! - bólintottam. 

- Maga sem panaszkodhat, Jace Brown! - fürkészte az arcomat. Egyszerűen nem tudtam betelni a kisugárzásával. Evelyn szigorúan ütötte azt a mércét, amire sok férfi azt mondaná, hogy "Ez már veszélyesen gyönyörű". - Akkor mehetünk? - suttogta, én pedig bólintottam. 

Miután a taxi kidobott minket a D'Art Joel Gupuis galéria előtt, megfogtam Evelyn kezét és segítettem kiszállni. Illedelmesen megköszönte és csillogó szemekkel pillantott az épület felé. Kintről lehetett látni, hogy már sokan összegyűltek és pezsgőkkel a kezükben sétáltak a csillogó parkettával ellátott beltérben. Az erős fénnyel kivilágított helyszín felé sétáltunk, éreztem, hogy Evelyn kicsit erősen karol a karomban. - Minden rendben van? - megtorpantam és az arcát fürkésztem. Evelyn felsóhajtott. A mozdulat közben a szív alakú ruhája megfeszült a kerek mellén és kiemelte a nyaka vonalát.

- Azok a nők is itt lesznek, akiket lefestettél? - a kérdés váratlanul ért, hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Nagyot nyeltem, hiszen jól tudtam, hogy a válasz erre igen lenne. A feje fölött a kivilágított galéria felé pillantottam. Középen volt egy nagy kerek asztal, az asztalon le volt takarva egy festmény. Jól tudtam, hogy az én festményem az, hiszen a különlegességeket mindig a legutoljára hagyják. Csak én tudom, hogy mit rejt a vászon. Én tudom, hogy milyen színek vannak rajta, hogy mit akar mondani a mű. - Sőt! Eszembe jutott egy jobb kérdés is... - összeráncoltam a szemöldökömet, amikor ujjaival megszorította a táskáját. Tudtam, hogy csak az izgalom beszél belőle, hiszen egész életében erre a pillanatra várt. Evelyn nagy álma volt részt venni egy igazi kiállításon. Most, hogy csak lépések választják el élete legkülönlegesebb estéjétől, megijedt. - Nem feküdtél le velük, igaz?

Legszívesebben elmenekültem volna, hogy erre a kérdésre ne keljen válaszolnom. Mégis, hogy jutott ez az eszébe? Miért gondol erre? Miért pont most? Miért nyomja rá bélyegét a hangulatra és az este további részére is? Az emberek néha hajlamosak hazudni, hogy a másikat megvédjék az igazságtól. Kénytelen voltam Evelyn-t megvédeni valamitől, ami darabokká tőrné a szívét. - Dehogyis! - ráztam a fejem. Amikor megpillantottam a szemében a megkönnyebbülést, egyszerre utáltam és imádtam magam. - Ilyenről szó sincs! - tettem fel a kezem. 

- Jól van! Ne haragudj én... - remegő kezével a homlokához kapott, majd a kiállítás felé bökött. - Egész életemben erre vártam! És most, hogy itt állok, egy kicsit megijedtem! Nagyon sok gondolat kavargott a fejemben és ne haragudj, hogy pont most tettem fel! - láttam, hogy megbánta kérdését.

- Figyelj rám! - a sötétben a kezeim közé fogtam a gyönyörű arcát és mélyen a szemébe néztem. Evelyn nagyot nyelt és csendben engem nézett. - Tökéletes vagy ide! Te leszel a legszebb! Emlékszel, hogy mit mondtam Londonban, igaz? - húztam mosolyra az arcom, mire megkönnyebbülten bólintott. 

Büszkeséggel töltött el a pillanat, amikor bevezettem Evelyn a kiállítás galériájába. Nem csak engem, de őt is lenyűgözte a hatalmas, hosszú tér és a fehér díszes oszlopok, amik a mennyezetet tartották. A falak jobb és bal oldalon húzódtak, a színes és különleges festmények minden oldalról vissza néztek ránk. Az emberek között sétálva, Evelyn hirtelen megállt és nagy szemekkel nézett körbe a helyiségben. Én mellette álltam, egyszer sem akartam magára hagyni. A kiállítás és a gyönyörű festmények engem is lenyűgöztek, de Evelyn szépsége minden képzeletemet felülmúlta. A díszes, vastag oszlopok mellett fehér, letisztult padok foglaltak helyett. A padok mellette, kicsi táblákon időpontok és résztvevők nevei voltak összefoglalva. Szerettem kiállításokra járni. Ez tökéletes alkalom arra, hogy az ember megmutassa legdrágább ékszerét és vagyonát. A hölgyek többsége pezsgőt kortyoltak és gazdag férjük mellett beszélgettek és a magasra emelt falak előtt a nagy, és különleges festményeket nézték. Két perc sem telt el, hogy Evelyn belépett a kiállításra, de rengeteg férfi felénk fordult és alaposan végig nézett a vörös hajú nőn, aki lassú léptekkel előre sétált és mindent alaposan megnézett. Én csak zsebre helyezett kezekkel biccentettem pár ismertebb és befolyásos embernek. Nem csak a férfiak, de a nők is észre vették az idegen arcú nőt. Fél füllel hallottam, hogy sokan Evelyn-ről beszélnek, hogy nem tudják, hogy ki. Igyekeztem a párom mellé sétálni, de Evelyn-t annyira lenyűgözte a festmények és a kiállítás helyszíne, hogy észre sem vette azt, hogy a festmények helyett, őt nézték az emberek. - Ez egy álom! - suttogta és megállt. Mellé léptem és kihúztam magam, miközben álltam a tekinteteket. Akkor nyugodtam meg, amikor Jake robogott felénk. Fejemmel biccentettem, hogy azonnal jöjjön ide, mert nekem köszönnöm kell pár személynek, de Evelyn-t nem hagyhatom magamra.

- A híres festő, Jace Brown! - Jake két puszival köszöntött, majd felvont szemöldökkel Evelyn-re pillantott. A többi férfihoz hasonlóan, Jake-t is elrabolta Evelyn kisugárzása és szépsége. - Csak nem? - suttogta, majd meglökte a vállam. - Mutass be neki!

- Kösz, hogy itt vagy! - sziszegtem az emberek között állva. Engem is sokan felismertek, sokan mutogattak és intettek. Az évek alatt kifejlesztettem egy pókerarcot, ami az ilyen jellegű rendezvényekre tökéletes. - Evelyn! - a párom vállára simítottam a kezem és elmosolyodtam, amikor felénk fordult. - Ő itt Jake, a legjobb barátom! - Evelyn mosolyogva üdvözölte, Jake pedig mondott valamit. Azt hiszem, hogy angolul akart neki köszönni és bemutatkozni, de valamiért nem értettem, hogy mit is akar kihozni a dologból. 

- Örülök, Jake! Elképesztő ez a hely!

- Ezzel egyetértek! - motyogta Evelyn arcát nézve. A szememet forgattam, miközben váratlanul fotósok álltak elénk. A másodperc töredéke alatt láttam, hogy mindenki Evelyn-t fényképezi. A folytonos vakuk megvilágították az arcát, szegény nem értette, hogy mi történik. Ez olyan pillanat volt, mikor mindenki nézte, hogy őt fényképezik, és senki nem tett ellenne. A kezét azonnal megfogtam és elhúztam őt onnan. Egy fehér oszlop mögé invitáltam és kigomboltam az öltönyömet.

- Miért fényképeztek le?! - kérdezte ijedten. - Ugye ez sehova nem kerül fel?! - bökött a fotósok felé, akik a falra rögzített műveket kapták le. 

- Minden rendben van! - fújtam ki magam. - Most magadra foglak hagyni! - tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, hiszen azonnal a fejét rázta.

- Miért?

- Köszönnöm kell a tulajdonosnak és beszélnem kell pár ismerőssel! Ez így működik! - miközben Evelyn szét nézett, láttam rajta, hogy nem örül annak, hogy magára hagyom. Ekkor intettem Jake-nek. - Jake melletted lesz!

- Jake nem is beszél angolul!

- Akkor majd mutogattok egymásnak, oké? - puszit nyomtam a homlokára, majd hátra léptem és elmentem köszönni pár embernek. 

A kiállítás első pillanattól kezdte magával ragadott. Imádtam minden percét és hangulatát. Lenyűgöztek az emberek, az elegáns ruhák, a világítások és a művek, amik a falakról néztek vissza rám. Próbáltam egy oszlop mellett elrejtőzni, de figyelmemet elrabolta egy hatalmas festmény. A kép óriási volt, ezért közelebbről is meg kellett néznem. Csendben osontam el Jake mellől, aki egy hölggyel szemezgetett. Sétálás közben kivettem a jegyzettömböt a táskámból és minden fontos dolgot leírtam. A festmény sárga, narancs sárga és barna, kusza színekből állt. Nem ábrázolt semmit, de mégis. Szinte éreztem a káoszt és a kétségbeesést, amit a művész is, amikor ezt ábrázolta. Nem csak szenvedélyes volt, de egyedi és fájdalommal teli. A sárga árnyalatok, az enyhe barna ara utal, hogy küzdött az elméjében létező démonok ellen. Miközben a második és a harmadik művet néztem, fél szemmel figyeltem Jace-re, aki szó szerint le sem vette rólam a szemét. Még akkor is figyelt, amikor beszélt valakivel. Amikor egy felszolgáló megállt mellettem, mosolyogva elfogadtam egy pohár pezsgőt és az emberek mellett egy másik kép felé sétáltam, de ekkor valaki csuklón ragadott. Azonnal megfordultam és egy ismeretlen, idősebb férfivel találtam szembe magam. A szemöldökömet ráncoltam és Jace felé pillantottam, aki háttal állt nekem és négy emberrel beszélgetett. - Megbocsát?! - próbáltam szabadulni, de a férfi erősebben fogta a csuklómat.

- Milyen szép! Nem de? - az angol kiejtése nem volt rossz, annyira jó volt, hogy megértettem amit kérdezett. Csak egy bólintással mentem bele a kommunikációba, hiszen nem volt szimpatikus. - Talán külföldi? - nézett végig rajtam. Csak bólintottam.

- További szép estét! - amikor ismételten nem tudtam szabadulni, kétségbeesetten pillantottam Jace felé, viszont akkor lepődtem meg igazán, amikor a férfi a derekam köré helyezte a kezét.

- Mit kell tennem, hogy felhívj ma estére magadhoz? - egy pillanat választott el attól, hogy kiabáljak. Az oroszlán olyan szinten bekerített, hogy nem tudtam mozdulni. Éreztem, hogy könnyek szöktek a szemembe, hogy undorodtam az idegen érintésétől. Akkor könnyebbültem meg, amikor Jace az embereket enyhén félre lökve felém sétált. Ekkor felvontam a szemöldökömet. 

- A hölgy nem egyedül érkezett! - Jace erőteljesen lökte el a férfi kezét, engem pedig azonnal a teste mögé húzott. Végre enyhítettem a fogaim összeszorításán és fellégeztem. Ne láttam őt még ilyennek. A puszta jelenléte és a tekintete is arról árulkodik, hogy senki nem érhet hozzám, hogy én az övé vagyok. A közelében újra biztonságban éreztem magam.

- Ugyan, Mr. Brown! A hölgytől csak megkérdeztem, hogy tetszik neki a kiállítás!

- Ez igaz? - Jace rám pillantott. Tudtam, hogy még nagy baj lehet, ha az igazat mondom. Éreztem, hogy fel is képelné a férfit, ha elmondanám, hogy mit kérdezett tőlem. Ezért az okos fejemre hallgatva, csak bólintottam, Jace pedig elhúzott a férfitól. - Csak tíz percre hagytalak magadra! - már elkezdődött a kiállítás, a galéria tulajdonosa beszédet tartott. Sajnos semmit nem értettem belőle, nekem csak az számított, hogy részese lehettem ennek. Ekkor a letakart kép felé pillantottam. 

- Az a tiéd? - Jace csak bólintott, és továbbra is farkasszemet nézett az idegen férfival. - Miért van letakarva?

- Mert az lesz az este zárása! - suttogta, majd felsóhajtott. - Nem hagylak magadra! - enyhe fél kört alkottunk, hiszen mindenki körbe állta a férfit, aki egyesével kihívta a művészeket, hogy bemutatkozzanak és felsorolják a műveiket és a nevüket. - Engem is ki fognak hívni! Szeretném ha nem mozdulnál el innen!

- Miért tenném? Már ne haragudj, de nem én tehetek arról, hogy rám másztak! Én csak megnéztem egy festményt! - böktem a sárga kép felé. Jace is oda pillantott.

- Tetszik neked? - suttogta mélyen a szemembe nézve. Őszintén bólintottam.

- Az a mű elképesztő! Mintha átéreztem volna a kínt, amit az alkotója érzett! Láttad az árát?! - suttogtam elkerekedett szemekkel. - Fél év alatt sem tudnék ennyi pénzt összegyűjteni! - nevettem, miközben az este további részében kihívták a művészeket. Mindenki bemutatkozott, megmutatták a falra akasztott műveiket és eljött a pillanat, amikor az utolsó személy, Jace Brown következett, bár az este további része máshogy telt és olyan dolgok történtek, amikre nem számítottam.