(Azért, mert sokan kértétek, hogy legyen ma folyti!)

- Engedj el! Jace! - ott a sötét helyiségben sírva próbáltam ellökni magamtól Erwant, aki véletlenül leejtette a fegyvert, ami a poros földön távol csúszott tőle, majd a hugára pillantott, aki remegő kezekkel a fegyvert a padlóra ejtette. - Mit csináltatok?! Nem! - üvöltöttem. Az ájulás szélén voltam, miközben a saját poklomat éltem át. Még mindig nem fogtam fel azt, ami történt. Egymás után játszódott le fejemben a jelent, hogy Jace teste két darab lövés után székkel együtt a padlóra zuhan. Abban a pillanatban a saját szívem is megszűnt dobogni. Nem így kellett volna végződnie! Nem így!

- Meg...megöltem! - pillantott felénk a nő, Erwan pedig a padlóra köpött.

- El kell mennünk innen! Most! - a vállamra szorított, miközben magával húzott. Ebben a pillanatban láttam őt. Ott feküdt, miközben a szék félig takarta a testét. A teste nem mozdult. A sűrű könnycseppek miatt homályosan láttam és a fejemet ráztam. Foggal és körömmel ragaszkodtam a testéért. Nem akartam itt hagyni. Akkor inkább én is vele halok. Mert nélküle nem akartam élni!

- Engedj el te rohadék! Engedj el! - üvöltöttem, miközben a függöny felé húztak. - Nem akarok menni! Öljetek meg engem is!

- Minden pénzt összepakoltam! - az egyik testőr egy nagy bőröndöt dobott az asztalra. - Mit csináljunk a fickó testével?! Ássuk el? Muszáj minden nyomot eltüntetni! A rendőrök nem találhatják meg, különben mehetsz vissza a sittre! - pillantottak Erwan felé, aki megragadott.

- Látod?! Én megmondtam! Így jár az, aki összetöri a hugom szívét! - fürkészte az arcomat. - Csak azt nem tudom, hogy veled mit kezdjek! - nem tudtam levenni a szemem Jace testéről. - Vigyétek hátra és égessétek el! Nem hagyunk magunk mögött nyomot!

Nem hittem el, hogy mi történt. Akkora sokkot kaptam, hogy bármelyik percben elájulhatok. Jace...ott feküdt...mozdulatlanul!

A testőrök a két fegyvert a táskába dobták, miközben a nő fél szemmel a hátam mögé pillantott. A szeméből folyt a könny, miközben szemöldökét ráncolta, majd így szólt:

- Az a kibaszott golyóálló mellény!

- Evelyn le! - váratlan hang szólított meg, a szívem a torkomban dobogott és alig láttam a könnyeim miatt. Próbáltam összekapni magam és megállni a remegő lábamon, majd amikor le hajoltam, szinte lassított felvételben láttam, hogy golyó éri Becky és Erwan mellkasát. Amikor a töltény a testükbe fúródott, akkor a vér cseppek azonnal a levegőbe repültek. Még mindig a földön feküdtem, amikor hátra pillantottam. Jace még mindig felénk tartotta a fegyvert és újra lőni kezdett, de ekkor váratlanul piros és kék fények cikáztak a sötétségben. Mindketten a rendőrök felé pillantottunk, akik betörtek a Casino területére. A két testőr azonnal menekülni próbált, de a rendőrök hátra futottak és fegyvert tartottak rájuk. Nem hittem a szememnek! Erwan, a saját fegyvere által a helyszínen életét vesztette, Becky állapotáról pedig semmit nem tudni. A sírás közben csak azt láttam, hogy az egyik rendőr Erwan ütőerét kitapogatva a fejét rázta.

- A két gyanúsított a helyszínen tartózkodik! A férfi életét vesztette, a nőnek pedig súlyosabb sérülései vannak! Golyót kapott a vállába, ami átfúródott a kulcscsonton!

Megpördültem a tengelyem körül és Jace felé pillantottam, aki a rendőrök érkezése közben térdre ereszkedett és Erwan fegyverét elengedte, ami csattanva a padlóra esett.

- Jace! - kiabáltam, majd hozzá futottam és elé térdeltem. Az inget félre húztam és csak ekkor pillantottam meg, hogy golyóálló mellényt viselt. - Uramatyám! Kedvesem! Édesem! Egyetlenem! - tarkójánál fogva magamhoz húztam, miközben rám nehezedett és vért köpött. - Úristen! Golyóálló mellény? Jake adta neked?!

- Mentőt... - nyöszörögte. - Evi, nem vagyok jól! - motyogta a fülembe.

- Mentőt! Hívjanak egy mentőt! - ordítottam, miközben egy rendőr felénk futott és azonnal mentőautót hívtak. - Bírd ki! Ne add fel a harcot! - vettem el a kezem, amin Jace Brown vére fénylett. - Otthon vár Elina! Nem adhatod fel!

- Nem fogom... - ismételten vért köpött, ezért a testét tartva elsírtam magam. - Mikor adtam én fel, kicsim? - lógatta arcom mellett a fejét.

- Hol van már az a kurva mentő?! - kérdeztem remegve, miközben a tarkóját simogattam.

Este tíz órakor betolták Jacet a kórházba és azonnal kinyílt előtte a műtő ajtaja. Három darab orvos befutott a fotocellás ajtón, miközben vállamra terített takaróval a padlót fürkésztem. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Nem tudtam, hogy mit csináljak, hogy sírjak, vagy inkább kiabáljak. A pokolból születtünk újjá. A történtek után kisebb rohamot kaptam, ezért a környezetemből semmit nem érzékeltem. Fél füllel hallottam, hogy Jake a folyosón felém fut. Láttam, hogy kiabálva letérdel elém, de nem értettem, hogy mit kérdez, vagy mond. A kezem még mindig remegett, amit a hasamon tartottam. Amikor anya és a nagyi futott a folyosón, ugyanez történt. Semmit nem értettem abból, amit mondtak nekem. Azt tudtam, hogy az orvosok Jace életéért küzdöttek. Azt tudtam, hogy mindent elborít a vér.

Most számít az idő...

Most számít a remény...

Számít...számít az élethez való akarata!

A műtét kezdete óta öt óra telt el. Öt lassú és keserves óra. Ez alatt az öt óra alatt próbáltam összekaparni magam, de még mindig a történtek hatása alatt voltam. Fejben még mindig ott feküdtem a poros földön, miközben Jace csupa véresen a székhez van kötözve. Még mindig magam előtt láttam Becyk és Erwan ördögi mosolyát. Ma este mi voltunk a prédák. De túléltük! Túléltük, igaz?

A homlokomat egy ápoló fertőtlenítette le, miközben fél szemmel láttam, hogy az orvos kilép a műtőből. Nem mertem oda pillantani. Féltem, hiszen megvolt rá az esély: az esély arra, hogy talán nem éli túl. Tompa hangokat és zajokat hallottam, miközben lassított felvételben láttam, hogy a maszkot leveszi, majd mosolyogva bólint. A bólintás mindig jó jel. Hallottam, hogy nagyi és Jake is hálás köszönetet mond, miközben magukhoz öleltek. Azt hiszem, hogy most jött le minden rólam. Minden fájdalom, kín és emlék elhagyott. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem tudtam tartani a testemet. Csak sírtam és átkaroltam Jake nyakát, aki a hátamat simogatta, miközben a padlón ültem.

Másnap délután Jace ágya mellett ültem. Jace magánál volt, de nagyon gyenge és színtelen volt. A fejét egy -két helyen bekötötték és összevarrták a halántékát. Azt hiszem, hogy végre kimondhatom azt, hogy vége. Vége a pokolnak, vége a szenvedésnek. - Szükséged van valamire? - suttogtam, miközben megigazítottam a takaróját. - Szeretnél valamit? Akármit?

- Egy csókra - suttogta, miközben a történtekhez képest, apró mosolyra húzta az ajkát. - Kaphatok egy...csókot? - fürkészte az arcomat.

- Százat is, Jace! - hajoltam hozzá, miközben óvatosan megcsókoltam, hiszen még fájdalmai voltak. Amikor elhajoltam tőle, az arcát simogattam és folyamatosan sírtam. - Ami történt az csak az én hibám volt!

- Ez nem igaz! - suttogtam remegve. - Kettőnk hibája! - bólintottam és megfogtam a kezét, majd puszit nyomtam a kézfejére. - Ez az egész kettőnk hibája volt! - fürkésztem a sebes, és lila foltokkal ellepett arcát. Olyan törékeny és gyenge volt. Attól féltem, hogy pusztán az érintésem is fájdalmat okoz neki.

- El kellett volna mondanom azt, hogy mi történt akkor, mielőtt megkaptam a londoni állást! - köhögte erőtlenül. - Sok mindent bánok és sajnálok! - ekkor könnyezni kezdett. - Nagyon sok hibám van! Ezeket a hibákat már nem tudom helyre hozni, viszont egy dolgot nem bánok!

- Mit? - suttogtam.

- Nem bánom, hogy a tanárod lettem - fürkészte az arcomat, majd kezét lassan megemelte és az arcomra simította. Ujjai óvatosan érintették az arcomat, ezért számra szorítottam a kezem. Ez kész! Nem tudtam abbahagyni a sírást! - Te jól vagy? Minden oké veled?

- Igen! - helyeztem a kézfejére a tenyerem. - És most minden rendben lesz! - csóváltam a fejem. Amikor puszit nyomtam a homlokára, megsimogatta a hajam és így szólt:

- Londonban szeretnék élni!

- Én is! - nevettem. - Én is!

Egy héttel később

Jace és én a sok színes szív alakú lakat előtt álltunk, miközben a tó előtt kicsit lehajoltunk és ujjaink közé vettük a saját, szürke lakatunkat. A hónapok alatt egy kicsit megkopott és a színe sem volt már olyan élénk, de mégis volt benne valami, ami a jelenlegi helyzetünket ábrázolta. Jace és én sok rossz dolgon és traumán mentünk keresztül. Még mindig nem tudom, hogy másztunk ki a feneketlen gödörből. Egy héttel ezelőtt azt hittem, hogy elveszítem, hogy a szívem másik fele megszűn dobogni. Akkor jöttem rá arra, hogy nélküle képtelen vagyok élni. Ő számomra olyan mint az oxigén, mint a víz és a levegő. Hozzám tartozik. Miközben a mellkasához hajtottam a fejem és a sebes arcát fürkésztem, rájöttem arra, hogy Franciaország számunkra egy olyan történet lesz, amire nem csak boldogan, de szomorúan is emlékezni fogunk. A hideg szél a hajamba kapott, miközben gyenge karjai között tartott, hiszen még fájdalmai voltak. - Megérte ennyi fájdalom a szerelmünkért? - suttogtam a borostáját fürkészve. Jace, a fekete keretes szemüvege mögül rám pillantott, miközben a hideg szél, a homlokába fújta hullámos, rövid tincseit.

- Én azt mondom, hogy fájdalom és áldozat nélkül nincsen szerelem! - még mindig rosszul nézett ki, hiszen a műtét után még nem gyógyultak be a sebei. Viszont valami mégis csak változott: készen álltunk a jövőre. Végre azt mondhatom, hogy készen állunk. - És a mi szerelmünk nem mindennapi! - súgta, majd velem szembe fordult és arcomra simította a kezét. - Emlékszem, mikor ide tettük ezt a lakatot! - suttogta, miközben kezét a zsebébe csúsztatta. Én csak elmosolyodtam. - Akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk!

- De most úgy érzem, hogy minden rendben lesz - léptem kicsit hátra, hiszen Jace mozgolódni kezdett. - Mi az? - suttogtam, miközben a járda felé, majd mélyen a szemembe pillantott.

- Szerintem ez a helyszín számunkra nem csak tökéletes, de örökké emlékezni fogunk rá! - húzta össze a szemét, miközben elkerekedett szemekkel néztem, hogy a zsebéből egy bordó gyűrűs dobozt húzott ki. - Ezt a gyűrűt tavaly óta magamnál tartottam! - piszkálta a hüvelykujjával, majd könnyek szöktek a szemébe. - Gyakran a kezembe vettem és arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha akkor megkérem a kezed!

- Jace... - suttogtam könnyeim között.

- Gondolom, hogy egy térdre ereszkedtem volna! - szemét összehúzva letérdelt, majd kinyitotta a pici dobozt. - Elmondtam volna, hogy mennyire szeretlek és tisztellek téged! Hogy mennyire fontos vagy nekem! Hogy neked köszönhetően az egész életem megváltozott! Megköszöntem volna, hogy azon a reggelen belém futottál! És minden együtt töltött percet megemlítettem volna: a szeretkezést, a nevetést, a sírást és az együtt töltött időket! És azt is kiemelném, hogy neked köszönhetően nem csak egy tanár lettem, hanem egy férfi, aki megtanult küzdeni és élni! Mikor még nem ismertelek csak a művészetnek éltem és más dolog nem érdekelt! Viszont az életem fenekestül felfordult, amikor te a része lettél! Neked köszönhetően lettem az, aki most vagyok! Neked köszönhetem a sok szép emléket és az éjszakákat! Nem tudom, hogy az élet mit szán nekünk, de azt tudom, hogy nélküled elképzelni sem tudom a jövőmet! - csóválta a fejét. - Azért mert fontos vagy! Mert hozzám tartozol! Mert együtt kiegészítjük egymást! Szóval, Evelyn Wilson...nem tudom, hogy mi lesz két, öt, vagy tíz év múlva! - pillantott oldalra könnyes szemmel. - De azt akarom, hogy melletted öregedjek meg! Ezt nagyon szeretném!

- Jace... - térdeltem le hozzá és letöröltem a könnyeimet.

- Hozzám jössz feleségül? - suttogta. - Szeretnéd összekötni velem az életed? - fürkészte az arcomat. - Tudom, hogy igent mondasz, de azért megkérdezem! - nevetett könnyes szemmel.

- Igen! Igen! - suttogtam, majd előre helyeztem a kezem és mosolyogva végig néztem, hogy a gyűrűt az ujjamra húzza.

- És pont tökéletes! - suttogta sírva.

- Mert rám várt, igaz? - súgtam és átkaroltam a nyakát. - Ez a gyűrű rám várt? Ahogy mi ketten egymásra!

- Igen, rád várt, ahogy én is! - simogatta a hajam, majd így szólt: - Nem vagyok tökéletes férfi, de melletted annak érzem magam, Evi! - simította meg az arcomat és térdelve elnevette magát. - Szóval...akkor haza megyünk Londonba?

- Hazamegyünk! - pillantottam a gyűrűre. - Egyébként is szerettél ott tanár lenni, igaz?

- De csak akkor, ha téged is taníthatlak! - válaszolta mosolyogva. - Csak akkor élvezem, ha te is a része vagy, Evelyn Wilson! Na húzzunk haza!

VÉGE

Bízok abban, hogy szerettétek ezt a történetet! Sajnálom, hogy ezt is be kell fejeznem, szívesen írtam volna örökké, de sajnos egyszer minden véget ér. Remélem, hogy nem csalódtatok benne! Remélem, hogy meg vagytok elégedve az egész történettel. Ezután érkezik egy utószó és végleg elengedem a történetet.

Hamarosan hozni fogom az új történetemet és remélem, hogy annyira fogjátok szeretni, mint ezt!