Milyen ironikus! A szerelem városában boldogtalan voltam! Azt hiszem, hogy nem így képzeltem el az új életemet. Önfeledten boldog sem akartam lenni, de abban reménykedtem, hogy az új életem jobb lesz, mint amit a hátam mögött hagytam. Sok fájdalmat és kint hagytam magam mögött. Viszont ez a fájdalom és a kétségbeesés újra beköszöntött az életembe. A szívem ő hozzá húzott, de tudtam, hogy vannak dolgok, amiket nem tehetek meg. Erwan kalitkában tart. Úgy tart fogva, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem szabadulhatok a kezei közül. Ő ezt biztonságnak tartotta, viszont én börtönnek. Ezért az egyik őszi reggelen, amikor a Champ- de -Mars teret sárga és rozsda színű falevelek borították, kihúztam a nappaliba a babakocsit. Úgy gondoltam, hogy Elinának jót tenne a környezetváltozás. Nem terveztem sok időre levinni őt, de szerettem volna, hogy ha saját szemével látja a világot, az embereket, a természetet. A rövid vörös hajamat egy csattal feltűztem, majd felvettem egy fekete szűk farmert, sárga felsőt és bokáig érő, homok színű kabátot. A fekete gombokat összegomboltam a kabáton, majd a vádlimra húztam a magassarkú csizmámat. Mivel egyedül voltam, így lekapcsoltam a villanyt és Elina kiságyához sétáltam. - Az én gyönyörű hercegnőm! Milyen szép ruha van rajtad! És ez az apró rózsaszín kabátka... - puszikkal halmoztam el a homlokát és védelmezően a mellkasomhoz helyeztem őt. - Megyünk sétálni?

Reggel tíz óra is elmúlt, amikor a baba kocsival megálltam az Eiffel torony előtt és összehúzott szemekkel pillantottam fel a hatalmas látnivalóság felé. - Valóságban teljesen más, igaz? - suttogtam, miközben előre és hátra toltam a szürke babakocsit. Elinat szépen és gondoskodóan felöltöztöttem. Rózsaszín kabátja nem volt vastag, ezért egy hófehér puha takarót is terítettem a pici testére. Olyan volt mint egy apró tündér. - Jaj de csillog a szemed! - hajoltam közel hozzá, majd ujjaimmal megsimítottam a pici, összeszorított kezecskéjét. - Azt hittem, hogy itt boldog élet vár ránk! - mondtam. - Vagy legalábbis bíztam abban, hogy jobb lesz! - sóhajtottam, miközben előre és hátra húztam a baba kocsit. A ringatás közben láttam, hogy Elina szeme lecsukódik. Furcsa. Arra számítottam, hogy sokat fog sírni, de leginkább este szokott nyűgös lenni. Éjszaka többszőr sírni szokott, ezért három vagy négy alkalommal biztos, hogy fel szoktam kelni rá. A pici oldalt táskámból kivettem az egyik lila cumiját és óvatosan a szájába csúsztattam. Abban a pillanatban a cumi mozogni kezdett a szájában. Annyira aranyos volt, hogy kuncogva felvontam a szemöldökömet. - Nem számít a boldogtalanság, ha te itt vagy velem!

- És mit számít a boldogság, mikor te is tudod, hogy csak a színjáték része? - elkerekedett szemekkel megpördültem a tengelyem körül és akkor szembe találtam magam vele. Basszus! Basszus! Ez nem történhet meg! Jace Brown zsebre helyezett kezekkel állt meg előttem. Amikor megpillantottam őt, azt hittem, hogy bármelyik percben elájulhatok. A fekete keretes szemüvege mögött üveges tekintettel fürkészte az arcomat. Az idő múlása jól látható volt az arcán, hiszen a borotvát minden bizonnyal ritkábban használja. Mégis a világ legjóképűbb férfija ált előttem. Nem számítottam arra, hogy Jace pont itt lesz. Ezért fél szemmel a baba kocsi felé pillantottam. Jace követte a tekintetem, miközben közelebb lépett, de ekkor óvatosan megfordítottam a kocsit és egyenesen szembe álltam vele. - Szia Evi! - szigorúan biccentett. Ettől a tekintettől az alhasam is megremegett. Istenem! Jace Brown annyira jóképű!

- Jace! - nyeltem egyet. - Mit keresel itt? - kérdeztem, miközben összehúzott szemekkel a babakocsit fürkészte. Furcsa volt a szituáció. Előttem állt életem szerelme, a férfi akivel megannyi közös emlékünk és közös történetünk van. Ott állt és csak engem nézett. Jace pont válaszra nyitotta puha ajkát, de ekkor Elina sírni kezdett. Pici kezét görcsösen tartotta és nedves ajkai közül a cumi a ruhájára esett. Abban a pillanatban, Jace pupillája kitágult és nyakát nyújtogatva nézte, hogy takaróval együtt magamhoz veszem a kisbabát. Ekkor megköszörülte torkát, majd fél testtel hátat fordított nekem.

Az Eiffel torony előtt álló vörös hajú nő egy babakocsit tologatott. Ezért a nyakamat is rá mertem volna tenni arra, hogy ő nem Evelyn. Viszont amikor közelebb sétáltam hozzá és megpillantottam az arcát, a szívem újra apró darabokra tört. Anya lett! Mármint...egy újszülött baba édesanyja lett! Mégis hogy a francba történhetett ez?! Mikor lépett túl? Mikor döntötte el, hogy családot alapít? Miért?

Utáltam.

Gyűlöltem.

Haragudtam rá.

- Gratulálok! Igazán szép baba! - mondtam ki, miközben a gyerek arcát fürkésztem. Evelyn, a baba rózsaszín sapkába rejtett kicsi fejét simogatta. Nem válaszolt, csak apró puszikkal hintette be a baba pici homlokát. Alapjáraton nem szeretem a gyerekeket, viszont ez a baba...ez a baba gyönyörű volt! Az arca, a csillogó szeme és a tökéletes pufó arca felolvasztotta a jégszívemet. A kislány felém pillantott. Azonnal elfordítottam a fejem. Nem akartam a szemébe nézni. Ha a szemébe nézek, akkor eszembe jut, hogy nem az enyém!

- Köszönöm! - suttogta Evi, miközben a baba lassan, de abbahagyta a sírást. A pici baba szeme még mindig a könnyektől csillogott, ezért szomorúan oldalra biccentettem a fejem. A padlóra zuhantam, amikor megtudtam, hogy édesanya lett. Fájt. És utáltam, hogy nem az enyém! - Nem válaszoltál a kérdésemre! - pillantott felém a zöld szemeivel. - Mit keresel itt?

- Azt amit te! Próbálom megtalálni az élet értelmét! - mondtam, miközben a babát ringatta. - Talán fázik! - mondtam végül.

- Nem fázik! - válaszolta nevetve..

- Akkor rosszul fogod!

- Tudom, hogy kell fogni egy babát! Születése előtt külön órákra is jártam! - felszegte az állát és kihúzta magát. Édes istenem! Hogy mennyire imádom és szeretem ezt a vörös hajú nőt!

- Akkor talán...

- Jace! - szólt azonnal. - Van valami fontosabb mondanivalója is?! - furcsa feszültség és dühös tekintet váratlanul sújtott le rám. Mi ez a hirtelen jött hangulatingadozás? Az egyik percben nyugodt volt, a másik pillanatban szinte megöl a szemével.

- Mitől lettél ilyen feszült? Attól, hogy itt vagyok? - közelebb léptem, miközben az üres babakocsit néztem. A baba fekvőhelyén pici plüss játék és lila cumi volt. Amikor felém áradt az ismeretlen, kellemes baba illat, mélyen szippantottam be. Aranyos. Kifejezetten szép baba volt. Tökéletes és imádnivaló. A franc vigye el!

- Nem vagyok feszült! - erőltetett magára egy mosolyt, miközben felém pillantott. Most először láttam őket együtt. Gyönyörűek voltak. Volt valami meghitt összetartás a kapcsolatukban. Evi úgy ragaszkodott a babához, mintha élete múlna rajta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem varázsol ez a védelmező ösztöne. - Miért nézel így? - súgta a szemöldökét ráncolva. Ekkor hátra túrtam a hajam és beletúrtam a rövid tincsekbe.

- Csak annyi, hogy nagyon szépek vagytok együtt! - suttogtam őszintén. Evlyn mosolyogva a babája arcát fürkészte, majd lesütötte a szemét.

- Köszönjük!

- Szívesen - súgtam, miközben végig néztem az Eiffel tornyon. - Azt hiszem, hogy nekem mennem kell! - mutattam a hátam mögé. Evi hirtelen összehúzta a szemét, miközben a baba hátát simogatta.

- Jace! Lehet, hogy nekünk már nem lehet közös jövőnk, de szeretném elmondani, hogy azóta a nap óta a szívem nem forrt össze! Mindennap utáltam magam a történtek miatt! És nagyon sajnálom azt, ami történt! - ekkor akaratlanul is eszembe jutott az éjszaka, amikor hajnal három órakor a hívást kaptam. Lehunytam a szemem, hiszen nem tudtam mit hozzáfűzni a dolgokhoz. Mondjam azt, hogy semmi baj? Hogy már elfelejtettem a történteket? Hazudni sem akartam, ezért hátráltam. Aztán feltettem a kérdést, hogy mi értelme a múlton rágódni? Mi értelme, ha egyszerűbben is elintézhetjük a dolgokat? Mi értelme a múltban élni, ha a jelenben van valami, ami jobban éltet? - Az az éjszaka...életem legrosszabb éjszakája volt! - akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, ezért lesütöttem a szemem. - A hónapoknak köszönhetően megtanultam tovább lépni, de a fájdalom még bennem van! - helyeztem mellkasomra a kezem. Ekkor Evi sírva megrázta a fejét.

- Annyira sajnálom! - motyogta sápadt arccal. - Bármit megtennék azért, hogy azt az estét meg nem történtté tegyem! - ajkát összeszorította, szemét lehunyta. A szívem szakadt meg, miközben könnyei a szeméből hullottak. Olyan megtört és bánatos volt. Mintha egy virág szél lenne, akit többször eltapostak. Szívesen lennék a férfi, aki helyrehozza a dolgokat. Szívesen lennék az ember, aki megbocsát és elfelejt, de a kishugom halálát semmi nem teheti jóvá.

- Most már kár lenne a múlton rágódni!

- Nem, Jace! - lépett közelebb. - Elveszítettelek! Elvesztettem a férfit, akit a világon a legjobban szerettem!

Fájdalmasan hunytam le a szemem és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa rajtam azt, hogy sírok. Tényleg ez vár ránk? Ezt érdemeljük? A kín és a fájdalom mindig jelen lesz akkor, amikor összefutunk vagy véletlenül találkozunk? Terelni akartam a témát. Menekülni akartam az emlékek elől. Ezért vettem a bátorságot, hogy közelebb lépjek hozzájuk. Evelyn tekintete kikerekedett, amikor megfogtam a baba pici kezét. Köztem és a baba közt kapkodta a tekintetét. Az apró emberke csak gőgicsélt és nedves ajkát kuncogásra tartotta. Olyan volt mint egy angyal. - Rád hasonlít, Evi! - suttogtam könnyes szemmel. Ő csak sírva bólintott.

- Gyönyörű, igaz? - fürkészte az arcomat. Én csak szorult mellkassal bólintottam. Valóban az volt. Ekkor szipogtam és megcsóváltam a fejem.

- Legyen szép napod, Evelyn! - váratlanul mellé léptem. Ő annyira meglepődött, hogy lába a földbe gyökerezett. Hozzá hajoltam és gyenge puszit nyomtam az arcára. Evi elkerekedett szemekkel pillantottam a szemembe, miközben a baba felé pillantottam. - Vigyáz, az anyádra, hm? - súgtam, majd hátra léptem és megfordultam, Amikor zsebre tettem a kezem, nem tudtam visszafojtani a sírást. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy könnyeim szabad úton távozzanak.

Másnap délután öt órakor váratlan látogató lépett a galéria üveg ajtaján. Amikor megpillantottam Erwan viharos tekintetét, hátat fordítottam és égnek emeltem a tekintetem. Nem tudtam, hogy mit keres itt. Csak az számított, hogy ez az alak, Evelyn férje. Ettől akaratlanul is megfordult a fejemben a kérdés, hogy talán tud kettőnkről? Tudja, hogy van egy közös múltunk? Ha tudná, akkor már szóba hozta volna, nemde?

Próbáltam mosolyt erőltetni magamra és illedelmesen fogadni. A fekete hajú férfi, levette fekete bőrkesztyűjét és kezet nyújtott nekem. Azonnal elfogadtam. Mégis mi van benne, ami Evinek tetszik? Nagyobb a farka? Jobb az ágyban? Ezt határozottan kétlem! De miért ment hozzá?

- Mr. Brown! Annyira tetszett a festménye, hogy amikor erre felé jártam, úgy gondoltam, hogy egy másodikkal is meglepem a feleségem! Várom az ajánlatát! - hátra helyezte a kezét és összehúzott szemekkel engem fürkészett. Itt valami bűzlik! Biztos vagyok abban, hogy valami forog a fejében. Csak tudnám, hogy mi!

- Erwan! Nagyon örülök magának! Mi az elképzelése?

- Egy természet képre gondoltam! De maga biztos megtudja mondani: tetszene a feleségemnek?

Baszki! Ez sejt valamit! Ekkor megköszörültem a torkomat. - A természetkép minden nő szívét elrabolja! Jó választás! Erre jöjjön! - udvariasan invitáltam a képek felé, miközben Erwan mellettem sétált. - Legújabb festményeim!

- Lenyűgöző! - vakarta meg a borostáját. - A hálószobánkba szeretnék egyet!

Ó te jó ég! Istenre mondom, hogy leütöm! Közös a hálószobájuk? Hát hogyne lenne az! Ekkor lehunytam a szemem. - Tessék! - egy magányos kutat ábrázoló festmény felé pillantottam. A kopár erdő előtti szénné égett tisztáson egy régi gémeskút volt. A kút mögött egy idős hölgy vödörbe cipelte a vizet. Ekkor Erwan elnevette magát.

- Értékelem a humorát, Mr. Brown! De úgy gondolom, hogy ez a kép nem egy boldog házaspár hálószobájába illik!

Boldog, mi?

- Akkor kollégáimra segítő kezei közé bízom magát! Ne haragudjon, de vár a papírmunka!

- Jace Brown mindig olyan sokat dolgozik! - tárta szét a kezét. - Remélem, hogy a közeljövőben jobban megismerhetem magát és a munkásságát!

- A wikipédián megtalál, Erwan!

- Humoros! - sziszegte összehúzott szemekkel. Ekkor megfordultam és kikötöttem a nyakkendőmet. Itt valami nem stimmel! Evelyn!!