Egy hónappal később

A hűvös szél csípte az arcomat, miközben szabad kezem a széldzsekibe rejtettem, a másikkal pedig a telefont tartottam a fülemhez. Fél óra futás után kipirulva és viszonylag izzadtan sétáltam a tömbház felé. A parkból kilépve jobban össze húztam magamon a dzsekit és a barna faleveleken sétálva a kopár fákat fürkésztem. Késő este múlt, ezért a fekete lámpák fényében fürkésztem a vasra tapadó pókhálót, ami a szél lökésére mindig mozgott. A közelben kutyák ugattak, néha barátságtalan kiabálásokat és tompa nevetéseket hallottam. Amikor Londonba költöztem nem számítottam arra, hogy ez a környék ennyire barátságtalan lesz, bár a neten a kedvező ár miatt választottam ezt, szóval én magam sem értem, hogy min akadtam fen. A parkból kilépve lehajoltam és a kezembe vettem egy barna gesztenyét, miközben a levegőbe dobtam és utána elkaptam. Ezt a mozdulatot többször megismételtem. - Azt hiszem, hogy vastagabb kabátot kéne húznom! - szóltam bele a készülékbe. A hugom aranyosan elnevette magát.

- Az ősz végén járunk, Jace! Az emberek csak ilyenkor veszik észre az időváltozást! - kacagott. - Képzeld el, hogy ma voltam ultrahang vizsgálaton!

- Valóban? - sétáltam át a zebrán. A hideg szél a hajamba kapott, ezért kezemmel próbáltam hátra túrni és rendre inteni az elszabadult tincseket. - És minden rendben?

- Minden a legnagyobb rendben! Én annyira boldog vagyok! Képzeld el, hogy van egy telefonos applikáció ami megmutatja, hogy a baba mérete mekkora lehet!

- Ki vele!

- A babám akkora mint egy kókuszdió! Bár szerintem ezek az appok nem pontosak, de az orvos elmondása alapján nem tévedett olyan sokat! - boldog voltam, hogy a hugom jól érezte magát. A hangjában nem hallottam aggódást vagy el nem mondott feszültséget. Olyan természetesen nevetett és kuncogott, hogy valóban elhittem azt, hogy most már boldog. - Hiányzol!

- Te is nekem, életem! Amint tudok megyek és meglátogatlak! - miután elköszöntem tőle letettem a telefont és a zsebembe csúsztattam. A sötét utcán zsebre helyezett kezekkel sétáltam, miközben megpillantottam egy hajléktalant, aki a tömbház koszos falának támaszkodva a fejét lógatta. Úgy döntöttem, hogy nem szerzek róla tudomást és gyorsan elballagok előtte. Már majdnem a bejárat előtt voltam, amikor tervemet megszakítva egy hirtelen mozdulattal utánam nyúlt és olyan erővel taszított a falnak, hogy esélyem sem volt szabadulni. A falnak nyomott testem mellé egy bicskát szorított. A szemébe nézve nagyot nyeltem és szaporán levegő után kapkodtam. - Mi a franc?! - sziszegtem. - Mi a baja, ember?! - tippelni sem tudtam hány éves lehetett, de sokkal idősebb volt mint én. Ráncok futottak össze a szeme mellett, az ősz borostáját kiegészítette a göndör, haja amire fekete kapucnit húzott. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem mertem, viszont a következő kérdésre egyáltalán nem számítottam.

- Itt lakik Evelyn Wilson? - elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát, amit a lámpa fénye csak félig világított meg. A sötét utcában a tömbház falának nyomva próbáltam nem az ablaka felé pillantani, hanem a földet nézni. Néztem, hogy a leveleket és a szemeteket egymás után fújja a hideg szél. Próbáltam a jelenbe kapaszkodni, hiszen fel sem tudtam fogni, hogy ez a férfi ki, és hogy honnan ismeri. A legfontosabb az volt, hogy tereljem a témát és minél hamarabb lezárjam ezt a vészjóslóan beteg és veszélyes találkozást.

- Nem tudom, hogy miről beszél! - láttam, hogy a bicskát a derekam felé szegezi. Egy kicsit megmozdultam, de nem volt jó döntés, ugyan is jobban szorított. - Nem ismerek semmilyen Evelyn-t!

- Nem azt kérdeztem, hogy ismeri-e! Hanem azt, hogy itt lakik-e! - sziszegte mérgesen.

- Maga biztos, hogy beteg! Mi a francot csinál?! Kinek képzeli magát?! - néztem végig rajta, mire harsány nevetés tört fel a torkából.

- Evelyn édesapja vagyok!

- Mi? - suttogtam elkerekedett szemekkel és a fejemet ráztam.

- Mondja meg, hogy melyik szobában lakik!

- Nem ismerek ilyen nevű nőt! - tártam szét a kezem. - Mégis mit nem ért ezen, bazdmeg?! - kiabáltam mérgesen. Alig akartam hinni a fülemnek. Ennek a találkozásnak semmi értelme. Ha ez a pszichopata tényleg Evelyn apja, akkor mindent el kell követnem annak érdekében, hogy a lehető legtávolabb tartsam tőle.

- Maga jól hazudik! A minap láttam magukat ketten! - ekkor lehorgasztottam a fejem és könnyes szemmel kifújtam magam. - Napok óta figyelem a lányomat bízva abban, hogy egyszer alkalmam lesz vele beszélni! - a fejét csóválta, miközben elnevette magát. Ez a férfi beteg volt. Egy elmebeteg. - Viszont maga nagyon csúnyán hazudott nekem! És tudja mit csinálok azokkal, akik hazudnak vagy átvernek engem?!

- Nem! De el tudom képzelni! - sziszegtem mérgesen. - Belőlem semmit nem fog kihúzni! Nem tudom, hogy kivel látott, de az biztos, hogy nem az volt, akit az imént említett! - minden olyan gyorsan történt. Az idő gyorsan telt, nekem pedig nem volt alkalmam felmérni a helyzet súlyosságát. Nem éreztem semmit, csak azt láttam, hogy a kezét erősen meglendíti. A következő percben éles, és fájdalmas szúrást éreztem a derekamon. Azt hittem, hogy a földre zuhanok, miközben éreztem, hogy a meleg elterjed a bőrömön. Fájt. Nem éreztem még ilyen pokolian kínzó érzést. Mintha egy tűvel teli gödörben sétáltam volna. Egyszerre szúrt, égetett és bénítóan fájt. Éreztem, hogy a vér az alsónadrágom felé folyik. Ekkor a férfi a fülemhez hajolt.

- Egy kis búcsú ajándék, hogy mindig emlékezzen rám! - mielőtt tovább állt volna a kést kihúzta belőlem. Izzadt homlokkal és kicsit pislogva láttam, hogy a járdára pár csepp vér csöpög. A férfi hátat fordított nekem, majd az ellenkező irányba sétált. - Puszilom a lányomat!

- Ah! - minden erőmet összeszedtem, hogy ne görnyedjek össze. A hűvös szélben lassan felemeltem a dzsekimet és akkor pillantottam meg, hogy a mély sebemből folyt a vér. - Ah! - szorítottam össze az ajkam és próbáltam minél kevesebb levegőt beszívni, mert a fájdalom súlyossága miatt szédülni kezdtem. - Evelyn! Figyelmeztetnem kell őt! - a sebemre szorítottam a kezem és bicegve sétáltam az ajtó felé. Lassan tudtam kinyitni, hiszen a fájdalom az egész oldalamra szétterjedt. Azonnal a régi liftet választottam és megnyomtam a hívó gombot.

Evelyn lakása előtt lassan kopogtam. A testem előre és hátra hajolt. Láttam, hogy a tenyerem véres lett, zsebre helyeztem, hogy senki ne lássa meg. Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy most lássam őt. Látni akartam, hogy biztonságban van. Nem akartam megijeszteni a bajommal, ezért elkövettem mindent, hogy ne tudja meg. - Jace! - csillogó szemekkel nyitott nekem ajtót és a kilincsre csúsztatta a kezét. Az arcomat nézve a szemöldökét ráncolta. Éreztem, hogy ez másik fázisba léptem. Az ajkam remegett. Nem tudtam abbahagyni. - Minden rendben? Ilyen kimerítő volt a futás?

- Az! - erőltettem magamra egy mosolyt. - Jól vagy?!

- Igen!

- És az édesanyád? - a hirtelen jött kérdéseim miatt, Evelyn a vállamra helyezte a kezét. A fájdalom miatt folytonos nyomást éreztem a derekamon, ezért halkan felnyögtem. - Csak látni akartalak! - préseltem ki magamból.

- Nem jössz be?! - mosolygott. - Anya finom teát készített!

- Én most inkább lezuhanyoznék! - ekkor a földre pillantottam. Minden elhomályosult előttem, és éreztem, hogy az erőm elhagy. Nem éreztem még ehhez fogható érzést. Mintha minden erőt kiszívtak volna belőlem. Nem tehettem róla. A kezemet kihúztam a zsebemből és megtámasztottam magam a fal felületén. Evelyn ekkor pillantotta meg a vért, ami a tenyeremről a falra folyt. Abban a pillanatban hátra lépett, az ajtónak ütközött és fal fehér lett.

- Jace! Jace! - lépett közelebb, miközben a derekamra pillantottam. - Ez vér?! Ez a te véred?! - annyira fehér lett, hogy rá sem ismertem. A keze gyorsan remegett. Attól féltem, hogy helyettem ő fog elájulni.

- Nincsen semmi baj!

- Anya! Hívd a mentőket! Uramatyám! - egy lassú mozdulattal felemelte a széldzsekimet és ekkor pillantotta meg a sebet, de azzal a lendülettel eltakarta a szemét. - Oké! Anya! Jace vérzik! - futott be konyhába. - Hívd már azt a rohadt mentőt! - miközben hallottam, hogy az anyja telefonál, addig Evelyn kabátot húzott, mellém lépett és az arcomat puszilta. - Semmi baj! Rendbe jössz! Minden rendben lesz! - puszilgatás közben simogatta az arcom. - Vigyázni fogok rád!

- Menjünk! A mentősök már úton vannak! - Barbara elkerekedett szemekkel csukta be az ajtón, de amikor megpillantotta a lányát, miközben engem puszilt, a fejét rázta.

- Istenem! Bírod még, hm? - karolt át Evelyn. Én csak bólintottam. Ezt az estét nem így képzeltem el. A filmben a szereplők szúrt sebet csak leragasztják és ennyi. Ez is aláírja azt, hogy a valóság nem összeköthető a filmekkel. - Bírd ki, kicsim! - úgy puszilt, mintha attól félne, hogy elveszít. Barbara szemébe néztem, aki csak minket nézett.

- Ez magyarázatra szórul, igaz? - motyogtam. Ekkor Barbara végignézett rajtam.

- Kibaszottul! - mondta, majd a lift felé sétáltunk.

A kórházban azonnal összevarrták és elláták a sebem. Nem éreztem még ekkora fájdalmat, de azt hiszem, hogy megmaradok. A történtek nem csak engem, hanem Evelyn-t is nagyon felkavarták. A szúrt seb összevarrása után kötöttek rá egy fehér orvosi kötszert, majd azzal informáltak, hogy huszonnégy órás megfigyelés miatt bent tartanak. A késszúrás nem ért belső szerveket, viszont eléggé mélyre ment, úgyhogy öt óránként fogják cserélni a kötszert. Miután kaptam egy szobát, az ágyon feküdtem és erőltettem magamra egy mosolyt, miközben Evelyn a szobámba futott. Mellém húzott egy széket, majd az arcomra helyezte a kezét. - Nagyon megijedtem, Jace! - a könnyeit letöröltem a szeméről, majd a fejemet ráztam.

- Pont ezt akartam elkerülni! - suttogtam óvatosan. Bármit csináltam, azt éreztem a sebem nyomásán, ezért próbáltam a lehető leg óvatosabban beszélni és levegőt venni. - Nem volt okos dolog eltitkolni, de nem akartam, hogy aggódj, hogy félj!

- Te hülye vagy! - simogatta a hajam. - Jobban vagy, igaz? - úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha mindent elmondok neki. Azt akartam, hogy fel tudjon készülni arra, hogy az apja a városban van. Ez azért volt jó döntés, mert azt akartam, hogy tőlem tudja meg, ahelyett, hogy olyan találkozás érje, mint engem. Féltettem őt attól az elmebeteg állattól, de tudnia kell. Ha tudja, akkor feldolgozza és felkészül rá. Óvatosabb lesz, ajtót sem fog nyitni. Igen! Evelyn-ek tudnia kell a veszélyről. - Ki tette ezt veled? - fürkészte az arcomat.

- Elmondom! - suttogtam óvatosan. - De amit hallani fogsz, az nem fog tetszeni, bébi! - emeltem meg a kezem és füle mögé tűrtem egy tincset. Ő mérgesen a fejét rázta. - Azért fogom elmondani, mert az lesz a legjobb, ha te is tudsz róla! - láttam rajta, hogy nem akar végig hallgatni, de muszáj lesz. - Muszáj elmondanom, hogy felkészült legyél!

- Jace! Ebből semmit nem értek! - motyogta. Ekkor a fejemet ráztam.

- Az apád itt van! - láttam rajta, hogy először a szemöldökét ráncolja, majd hátra hajol és fehér arccal a hajába túr. Láttam, hogy sűrű könnycseppek keletkeznek a gyönyörű szemében, hogy remegő kezekkel a combját simogatja. A feje is remegett, az ajkát erősen összeszorította. - De én melletted leszek és nem fog a közeledbe kerülni!

- Nem! Ez... - felállt, azzal a lendülettel a szék hátra zuhant. - Nem tudod, hogy miről beszélsz! Az lehetetlen! Nem! - nem láttam még ennyire zaklatottnak. Utáltam emiatt magam, de egyszerűen tudnia kellett. - Az a rohadék börtönben van!

- Ma este a lakás előtt volt! Kapucnit és pufis kabátot viselt! Azt mondta, hogy ő az apád! - Evelyn-ek beugrott egy emlék. A szájára helyezte a kezét, majd végig szántotta az arcát. - Ő az?

- Istenem! - ült vissza a székre. - Istenem! Miért?! - motyogta sírva. - Napok óta valaki az utcáról szokott figyelni engem, Jace! - remegő kezekkel felém nyúlt. - Akkor lehetséges, hogy...

- Gyere ide! - tarkójánál fogva a mellkasomhoz húztam és puszit nyomtam a fejére. - Én melletted leszek! Nem kell félned!

- Te nem tudod, hogy mire képes! Nem tudod... - és miközben sírt, rájöttem arra, hogy ez még csak a kezdet.

Késő este Barbara lépett be a szobába. Barátságtalan tekintettel ajándékozott meg, miközben a kanapé alvó Evelyn felé pillantott. Én nem aludtam. Nem tudtam. A gondolatok össze vissza cikáztak és nem hagytak nyugodni. Tíz perccel ezelőtt kértem egy nyugtatót. Annak már éreztem a hatását, de álom még nem jött a szememre. - Jobbulást! - suttogta alig hallhatóan.

- Köszönöm! - az arcát fürkésztem, miközben leült a műanyag székre. - Sajnálom, hogy így kellett megtudnia! - húztam össze a szemem.

- Őszintén nem tudom, hogy ezt a kapcsolatot támogassam vagy inkább ellenezzem! - dühös pillantásokkal nézett rám. Megértettem, hiszen nem a lánya korosztályába tartozom.

- Ezt megértem! - suttogtam.

- Hetek óta azon gondolkozok, hogy ki az, aki miatt a lányom ennyire boldog és a fellegekben jár! Mindenkire gondoltam, csak magára nem! - fonta keresztbe a lábát. - Szereti a lányomat? - ekkor az alvó Evelyn felé pillantottam. Szomorúan elmosolyodtam, majd bólintottam.

- A saját életemnél is jobban! - néztem Barbara szemébe.

- De Jace! Maga az egyetemen tanít! Ez a kapcsolat erkölcsileg...

- Számít ki vagyok? - kérdeztem. - A nevem Jace Brown! Franciaországban nőttem fel! Az édesanyám Susan, az édesapám pedig Henri! Művész és festő vagyok, de emellett elvállaltam egy tanári munkát is! Rengeteg hallgatót készítek fel a diploma megszerzésére, beleértve a lányát is! Az egyetemen belül szigorúan szakmai kapcsolat van köztünk, de a magán életemet nem kötöm az egyetem falai közé! A magán életben csak egy férfi vagyok! Számít, hogy mi a státuszom?

- Számít, Jace! - suttogta.

- Barbara, ezzel azt akartam mondani, hogy nem az számít, hogy hol dolgozom! Az számít, hogy megfelelő legyek a lánya számára!

- Még a korkülönbség is nagy! - sziszegte, majd fejét rázva felállt. - Nagyon sajnálom, de ezt most nem tudom elfogadni! Időre van szükségem! - motyogta, majd sóhajtva kilépett a szobából.

Két nappal később a szobámból sétáltam a konyhába, mert a konyhapulton rezgett a telefonom. Sajnos az életemben most sok rossz dolog összejött, ezért boldog voltam, amikor megpillantottam a hugom nevét. A sebem miatt sok mozgás még korlátozva van, de szerencsére szépen gyógyulok. Ez alatt a két nap alatt sokszor átmentem Evelyn-hez, de csak a konyhában beszélgettünk. Akkor Barbara mindig a szobájában tartózkodott. Megértettem, hogy időre van szüksége. Amikor fogadtam a hugom hívását, könnyes szemmel beleszóltam. - Szia! Annyira jó, hogy hívtál!

- Jace! Jace! - a szemem elkerekedett, amikor a hugomat sírni hallottam. A testem megfeszült és lehunyt szemmel megráztam a fejem. Még csak ez hiányzott.

- Mi a baj? Miért sírsz?

- Jace! - hüppögött. - Kórházban vagyok!

- Mi?! - motyogtam az ájulás szélén. - Miért vagy kórházban?!

- Jace! A baba...a baba... - fájdalmasan lehunytam a szemem és abban a pillanatban a szobámba indultam. Egy nagyobb táskát húztam ki a szekrényből és minden ruhát bepakoltam ami a kezem ügyébe került. - Én! Nem fogom fel! Vért láttam utána pedig...

- Ssss! Most azonnal oda megyek! Nyugodj meg életem! Megyek, rendben?

- Nem fontos! Én csak...

- Mondom megyek! Istenem, kicsim! - helyeztem számra a kezem. - Legfeljebb két órán belül ott leszek! Ne sírj, jó?

- Jó! - motyogta.

Miután felöltöztem, a táskát és a kulcsokat a kezembe vettem, majd kiléptem az ajtón, de akkor pillantottam meg Evelyn-t, aki lassan végig nézett rajtam, majd amikor megpillantotta a kezemben található táskát, a szemébe könnyek gyűltek.

- Jace? - suttogta sápadtan.

Az életben eljön az a pont, amikor választani kell. Lehet, hogy nem tehetünk ellene semmit, de egyszer muszáj dönteni. Én nem akartam, de ebben a pillanatban muszáj voltam. Vagy a szívemre, vagy az eszemre hallgatok. És, miközben tehetetlenül összetört a szívem, rájöttem arra, hogy ma este valakit visszavonhatatlanul megfogok bántani.