Életem legnehezebb és legmeghatározóbb időszaka ismét a felszínre tört. Rettegtem, akárhányszor belegondoltam abba, hogy az apám, aki megkeserítette a gyerekkoromat, a környéken van. Nem csak magamat, de anyukámat is féltettem, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy akkor apa bántotta őt. Hirtelen minden értelmét nyerte: anya titkolózása, a nyugtalansága és a félelem, amit azóta a nap óta ki tudtam olvasni a szeméből. Úgy éreztem, hogy zárt ajtó mögött sem vagyunk biztonságban, hiszen az apám bármire képes. Az egész nem most történt, de bármit megtettem volna azért, hogy újra rácsok mögött lássam őt. Kislány voltam, mikor az apám rászokott az alkoholra. Az elején csak hétvégente ivott, aztán egyre sűrűbben előfordult. Az alkohol agressziót és gyűlöletet váltott ki belőle. A családnak nem volt sok pénze, ezért sem jártunk hosszú nyaralásokra, vagy különleges programokra. Apát nem csak az alkohol, hanem a pénztelenség is kifordította önmagából. Egy szörnyeteg lett belőle. Észre sem vette, hogy a munkából minden nap részegen ért haza. A legrosszabb az volt, hogy nem aludt, hanem káromkodott, tört, zúzott mindent. Anya és én rettegtünk, mégsem tudtunk szabadulni. Amikor józan volt mindig bocsánatot kért, de valahogy már nem az apámat láttam benne. A szemében nem láttam mást, csak gyűlöletet és veszélyt. Amikor ajándékokkal lepett meg, sokszor nem fogadtam el. Emlékszem, hogy a takaró alá rejtőztem és a Barbie babákkal játszottam. Egyszerűen csak nem tudtam rá apaként tekinteni. Sok ideig így ment. Aztán egy hétvégén, amikor részegen jött haza, kezet emelt anyára és kezet emelt rám is. Emlékszem, hogy a földön térdeltem, amikor az asztal alá menekültem. Akkor szereztem az apró hegeket, hiszen átmásztam a földön heverő szilánkokon és csúnyán megkarcolták a combomat. Az egész gyerekkoromat pokollá tette. A legnagyobb baj az volt, hogy nem állt le. Miután az alkohol teljesen elvette az egész, és nem volt olyan nap, amikor józanul tért haza, kijelentette, hogy nélküle és a pénze nélkül senkik vagyunk. Az nap éjszaka szedtük össze a cuccainkat és szó szerint elmenekültünk. Anyával egy ütött, kopott régi hotelszobában szálltunk meg. Heteken keresztül ott voltunk. Pontosan egy hónappal később, apámat gyilkosságért börtönbe zárták és rácsok mögé dugták. Azt nem tudtuk, hogy kit akart megölni, nekünk elég volt az, hogy minket már nem bánthat. Azon a napon visszatértünk a lakásba, összeszedtük a maradék pénzt és új házba költöztünk. Nehéz volt új életet kezdeni, hiszen pénz nélkül minden sokkal nehezebb. De miután anya munkát kapott, egy kis fejlődés után elindította saját vállalkozását. Csak kislány voltam, amikor megváltozott az életem, viszont most úgy érzem, hogy minden kezdődik elölről.

Az ágyam közepén ültem, miközben a fényképezőgépen a Franciaországban készült közös képeket néztem. Jace akkor azt mondta, hogy jól tegyem el a gépet, de én sokszor a kezembe szoktam venni. A képeken látni lehetett, hogy boldogok vagyunk. A kapcsolatunk itt kezdődött, itt találtunk önmagunkra és Franciaországban jöttünk rá arra, hogy mit jelent számunkra a másik. A mi kapcsolatunk nem lépésről lépésre épült fel, hanem tornádóként éledt fel és azóta nem tudtuk csillapítani az egymás iránt érzett vágyainkat és szerelmünket. Viszont most a távolságnak köszönhetően úgy érzem, hogy magamra maradtam. A szívem mélyén átéreztem Jace fájdalmát, hiszen tudtam, hogy szíve szerint mindkét helyen maradt volna, de azt nem tehette. Fájt, hogy nem engem választott, hiszen most nagyobb szükségem lenne rá, mint bármi máskor. Amikor hátat fordÍtott és elsétált, úgy éreztem, hogy magamra hagyott a nagy problémákkal. Próbáltam megnyugodni és érett nőként gondolkodni, de kicsit úgy éreztem, hogy ez bizony szakítás volt.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor nyílt az ajtó és anya dugta be rajta a fejét. Vörös haját kövér kontyban hordta, pár vörös tincse a tarkójára és a halántékára lógott. Virágmintás blúzon kívül egy zöld kapucnis felsőt és púder színű farmert viselt. Az arca megvolt viselve, a tekintete szomorú volt, az ajkát lebiggyesztette. Közel sem volt boldog. Ettől a szívem szakadt meg.

- Hogy vagy kicsim? - anya az ágy szélére ült, miközben könnyes szemmel megráztam a fejem. - Tudom, hogy ez most nehéz neked, de nem kell félned! Nem juthat be!

- Azt hiszem, hogy most minden összejött - sütöttem le a szemem. - És ez fáj! - bólintottam, majd átkaroltam a térdem. - Hogy talált ránk?

- Nem tudom - suttogva a fejét rázta, majd vékony kezével letörölte az apró könnyeit. - Megfordult a fejemben, hogy a börtönnek köszönhetően talán észhez tért, de amit Jace-el csinált az... - a neve hallatán könnyek szöktem a szemembe, és összeszorítottam az ajkam. Amikor anya a szemembe nézett, tudta, hogy nem vagyunk együtt.

- Szakítottatok?

- Nem tudom! Nagyon úgy tűnik! - erőltettem magamra egy mosolyt.

- Tudom, hogy nem támogattam a kapcsolatotokat, de Jace nagyon jó ember! Láttam a szemedben a csillogást! Éreztem, hogy fülig szerelmes vagy abba a férfiba!

- Az a férfi az egyik tanár az egyetemen! - a kezemet széttártam. - Ez a fájó igazság! Már az elején tudtam, hogy miatta még fájni fog a fejem - túrtam hátra a hosszú hajam. Ekkor hallottuk, hogy valaki kopog a bejárati ajtón. Annyira meglepődtem, hogy ijedten összehúztam magam, de anya mosolya közben éreztem, hogy nem kell félnem.

- Jött hozzád valaki! - kacsintott, miközben szemöldökömet ráncoltam és kicsit kihúztam magam, hogy jobban lássak. Amikor anya ajtót nyitott, Logan lépett be rajta. Amikor megpillantottam az arcát, enyhe csalódottságot éreztem a szívemben. Miért lettem csalódott? Talán azt akartam, hogy valaki más legyen? Talán még mindig Jace-re várok? Logan mosolyogva köszönt anyaának, majd lehúzta a lakk bakancsát, a fekete sálat a fogasra helyezte, a bőrdzsekit levette és felvont szemöldökkel az ajtófélfának támaszkodott. A fekete haját hátra túrta, miközben az ívelt szemöldökét felhúzta.

- Nem nézel ki túl jól! - suttogva belépett a szobámba, majd behajtotta az ajtót és az ágy szélére ült. A csillogó tekintetébe néztem, majd egyszerűen széttártam a kezem. - Anyukád mesélte, hogy mi történt!

- Meglepett volna, ha nem mondja el neked! Te vagy az egyetlen olyan barátom, akiben megbízik!

- Mert én mindig ott voltam melletted! - végignézett rajtam, mire szomorúan kifújtam magam. Logan igazat mondott. Ettől az igazságtól kicsit úgy éreztem, hogy hálátlan vagyok. Amióta Jace a képbe került, Logan és én mérföldekre eltávolodtunk egymástól. Hiába tanulunk egy egyetemen, úgy éreztem, hogy nem csak megbántottam, de szépen szólva leszartam az érzéseit. Hirtelen egy dögnek éreztem magam, aki csak a saját boldogságával foglalkozott és nem törődött azzal, hogy a fiú, aki szerelmes belé, mit érez, hogy van, hogy telnek a napjai. Miközben Logan arcát néztem, rájöttem arra, hogy sokat változott. A z ívelt arcélén és a szája körül alig látható, sötét borosta kezdett növekedni. Ez a stílus egy kicsit olaszos megjelenést kedvezett neki. Ehhez kapcsolódott az ívelt szemöldöke. Az egyik szemöldökébe egy vékony, stílusos csík volt vágva, ez a csík a hajában is jelen volt. Logan olyan fajta férfi, akiért minden lány oda van, de ő csak kevés nőre figyel fel igazán.

- És ez miatt hálás is vagyok! - piszkáltam a zöld zoknimat. - Bocsánatkéréssel tartozok! - néztem az üveges tekintetébe. - Csak a saját életemre koncentráltam és kizártam belőle mindent! Azt hiszem, hogy ez nagyon önző dolog volt tőlem!

Ekkor bólintott.

- Az volt!

- Mindig is értékeltem az őszinteséged! - fürkésztem a nyakán megjelenő vonzó ádámcsutkát.

- De én nem haragszom rád! Soha nem haragudtam! Akkor sem, amikor Franciaországba utaztál! - ekkor fájdalmasan oldalra pillantottam és feszülten kifújtam magam. Nem tudtam, hogy erre mit mondjak, ezért csak széttártam a kezem. - Nem kérdezem meg, hogy kivel utaztál el! Semmi közöm hozzá! - ekkor a hátára feküdt, majd kezét a homlokára tette. Én is így tettem. Amikor Logan mellé feküdtem, az arcát fürkésztem, végül elmosolyodtam.

- Itt alszol?

- Ezer éve nem aludtam itt! - kuncogott. - Egyébként, aha! - húzta fel a szemöldökét, majd egymással szembe fordultunk. Hosszú másodpercekig csak némán néztük egymást. Nem beszéltünk, hiszen nem volt rá szükség. Hálát adtam azért, mert Logan mindig mellettem van, amikor szükségem van rá. Őt soha senki nem pótolhatja. Azért mert Logan olyan láncszem, aki talán még Jace Brownnál is különlegesebb.

- Akkor nézhetnénk majd sorozatot! - motyogtam. - Valami jót!

- Akkor majd eldöntjük! - söpörte ki a hajam a szememből, majd szemöldökét felvonta és így szólt: - Hiányoztál!

- Te is hiányoztál nekem! - mondtam őszintén, majd váratlanul hozzá bújtam és mellkasához hajtottam a fejem. Az illata és a teste melege miatt újra biztonságban éreztem magam, miközben ismeretlen és furcsa érzést éreztem a gyomromban.