Tudtam, hogy ma este valakit megfogok bántani. Ez ellen nem tudtam mit tenni. A két legfontosabb embernek volt szüksége rám. Ott volt Evelyn, aki félt az apjától és támogtásra meg biztonságra volt szüksége. Emellett ott volt a hugom, aki most olyan traumám megy keresztül, amit egyetlen nőnek sem kívántam. Ha tehettem volna, akkor egyszerre lennék két helyen, de sajnos erre nem voltam képes. Tehetetlenül álltam vele szemben és szomorúan széttártam a kezem. - Elmész? - suttogva és könnyes szemmel pillantott a kezemben található táskára. Szívesen maradtam volna, de a hugomnak most nagy szüksége volt rám. Ez nem azt jelenti, hogy őt választottam. Egyszerűen csak mellette kell lennem. Ez ennyi.

- Evelyn! - a fejemet ráztam, hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem akartam őt pont most magára hagyni, de egyszerűen nem volt más választásom. - Nekem most haza kell mennem!

- Tessék? - suttogta. - Miért pont most? - mutatott kettőnkre. - Jace! Most nem mehetsz el! Szükségem van rád! - nem akartam hinni a fülemnek. Képtelen voltam felfogni, hogy a gondterhelt arckifejezésem ellenére is csak magával foglalkozik.

- Evelny! Az imént mondtam, hogy el kell mennem! Nem mondanám, ha nem lenne fontos!

- Most nagy szükségem lenne rád! - elment a füle mellett. Lehunytam a szemem és próbáltam visszafogni a dühömet.

- Meg kell értened, hogy most egy olyan fontos dolog jött közbe ami nem várhat! - mutattam a padlóra. - Nem akarlak magadra hagyni, de most nincsen más választási lehetőségem! A hugomnak most nagy szüksége van rám!

- Ahogy nekem is! - csóválta a fejét elképedve. - Az apám egész gyerekkoromban vert! És ma este tudtam meg, hogy már rég szabadlábon van! Minden percben rettegek és arra gondolok, hogy mikor fog az ajtómon dörömbölni! - remegő kezekkel a lakás felé pillantott, miközben könnyes szemmel megráztam a fejem. - Nem fordíthatsz hátat!

- Nem fordítok hátat! De meg kell értened, hogy nem csak te vagy az életemben! - a hangomat felemeltem. Tudtam, hogy ez most rosszul hangzott és megbántottam őt. A tekintete mindent elárult. Csalódott és szomorú volt. - Nem szakadhatok két felé, sajnálom! - léptem egyet, ezért kicsit hátrált. - A szívem szerint maradnék de...

- Van ami fontosabb nálam! - biccentette oldalra a fejét. - Jól van! - pillantott indulatosan a lift felé.

- Azt hittem, hogy megérted! - suttogtam. - De úgy tűnik, hogy még nem nőttél fel hozzám!

Evelyn elkerekedett szemekkel fürkészte az arcomat. Láttam rajta, hogy túl messzire mentem. Az volt a baj, hogy nem tudtam visszafogni a dühömet. A sors áldozata lettem. Könnyek szöktek a szemembe, hiszen ebben a pillanatban megbántottuk egymást. Ez volt az első igazi veszekedésünk. Átgázoltunk az egymás iránt érzett szerelmünkön és csak bántottuk a másikat. - Mégis, hogy mondhattál ilyet nekem? - emelte fel a hangját. - Átgondoltad te rendesen, hogy mit mondtál az előbb?

- Na jó! - indultam meg a lift felé. - Holnap hívlak!

- Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha megnyugodunk! Feszültek és indulatosak vagyunk! - szólt utánam, mire váratlanul megtorpantam. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Megfordultam és mélyen Evelyn szemébe néztem, akinek arcán végig folytak a könnyei. Megtört és gyenge volt. Átéreztem a fájdalmat. Szívesen segítettem volna neki, mindent elkövettem volna, hogy a fájdalmát átvegyem, de ez egy rossz szituáció lett. - Csak annyit kértem, hogy most maradj mellettem! Csak azt szeretném, hogy legyen kire támaszkodnom! De téged ez most per pillanat hidegen hagy!

- Mert a hugom elvetélt! - kiabáltam. A hangomra az arca elé tette a kezét, és lehunyt szemmel összerezzent. Képtelen voltam most nyugodtan beszélni. - A franc vigye el! Nem lehetek csak a tiéd! Nem vagyok a tulajdonod! - néztem végig rajta. - Úgy látom, hogy te csak a saját érdekeidet nézed! - csóváltam a fejem, majd széttártam a kezem. - Neked csak az a fontos, hogy valaki melletted legyen mert a pszichopata apád visszajött! - kiabáltam, Evelny pedig némán hallgatott. A szavak csak úgy dőltek belőlem. Én mindig nagyra értékeltem az igazságot és az együttérzést. Evelyn ma este nem akart együttérezni velem.

- Ezt nem vártam volna tőled! - bólintott, mire visszafolytottam a könnyeimet és széttártam a kezem.

- Akkor nem vagyunk egymás életébe valóak! Gondolkozzunk el, hogy mégis mit akarunk egymástól! Én érett férfi vagyok, máshogy gondolom a dolgokat! De ez... - mutattam kettőnkre. - Ez most nagyon nem volt oké! - amint kimondtam, a hasára szorította a kezét, majd utolsó pillantást vetettem rá, és a lift felé sétáltam. A gomb megnyomása után beléptem, és amikor az ajtók becsukódtak, úgy a falnak támasztottam a hátam és a tenyerembe temettem az arcomat. Évek óta nem sírtam így. Nem tudtam visszafogni a könnyeimet. Fájt a szívem, sajgott a mellkasom és nem tudtam tisztán gondolkozni. Felnőtt fejjel gondolkozva, mégis úgy éreztem, hogy jól döntöttem. Zuhogott az eső. Olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. A taxi már várt rám, ezért azonnal beultem az ülésre.

Este fél tízkor landolt a repülő Franciaországban. A repülőtéren taxiba szálltam és bemondtam a kórház nevét ahol a hugomat benttartották. Miközben utaztam, mindvégig ő járt a fejemben. Még mindig láttam magam előtt a könnyes és meggyötört arcát. Olyan védtelen és szomorú volt. Minden filmként játszódott le előttem, semmit nem tudtam kitörölni. Láttam, ahogy rám néz, ahogy a fejét rázza és összetörik a szíve. Ezen az estén nem csak az ő szíve tört össze, de az én szívemmel valamiért senki nem fogllakozott. - Bekapcsolná a rádiót, kérem? - észre sem vettem azt, hogy még mindig angolul beszéltem. A fejemet ráztam, majd az anyanyelvemen bocsánatot kértem. A kórház felé tartóúton zenét hallgattam, hogy a gondolataimat eltereljem.

A kórház viszonylag üres volt. Csak az ott dolgozók sétáltak a folyosón. Azonnal a recepció felé futottam és a táskámat a lábam mellé helyezve elmondtam, hogy kihez jöttem. - Uram! Éjszaka nem lehet látogatni! - a recepciós a fejét csóválva pillantott rám. Én azonnal ellenkeztem, hiszen mindent elkövettem, hogy beengedjenek.

- Az édes testvére vagyok! Most értem haza! Kérem! Muszáj látnom őt! Most az egyszer tegyenek kivételt! - könnyes szemmel tettem össze a kezem. A recepciós felsóhajtott, majd alaposan szét nézett, megbizonyosodva aról, hogy senki nem figyel minket. Egy bólintás közben megsúgta, hogy a húgom melyik szobában van. - Nagyon köszönöm! - táskával a kezemben futottam a húgom szobája felé. A csukott ajtót halkan kinyitottam, majd levegő után kapkodva beléptem. Ekkor több dolog is történt. A sebem felszakadt, ezért éreztem, hogy a vér azonnal eláztatja a kötést. A másik dolog az volt, hogy a húgom nem aludt, hanem a halvány lámpa fénye mellett sírva a hasát simogatta. Miközben megpillantottam a karikás szemét, a meggyötört arcát, rájöttem arra, hogy jó helyen vagyok. Amikor felém pillantott nem akart hinni a szemének. Végig nézett rajtam, majd tenyerébe temette az arcát és hangosan elsírta magát. - Pauline! - sétáltam az ágy mellé, majd a földre térdeltem. - Életem! - simítottam meg az arcát. - Mondtam, hogy itt leszek!

- Istenem, Jace! - hajolt hozzám és szorosan magához ölelt. A hugom teljesen összetört. Eleve egy vékony testalkatú nő volt, de miközben öleltem, rájöttem arra, hogy nagyon sokat fogyott. - Jace, a baba... - a fejét rázta. Egyszerűen nem tudta kimondani azt, ami nyílvánvaló volt. A hugom elvetélt.

- Semmi baj! - simogattam a kezét, majd puszit nyomtam rá. - Túl leszel rajta! - bólintottam sziszegve. - Hol van Simon? - a szoba teljesen üres volt. Ez vagy jót, vagy nagyon rosszat jelentett. Pauline a fejét rázta. Láttam rajta, hogy erre ma este nem kapok választ. - Mikor engednek haza?

- Holnap reggel megírják a zárójelentést! A kórházi számlát is holnap reggel kell fizetni!

- Azt majd bízd rám!

- Nem szükséges, Jace - sóhajtotta fáradtan, majd arcomra helyezte a kezét és simogatni kezdte. - Jó téged újra látni!

A húgom nagyon hasonlított rám. Neki is barna haja és gyönyörű tekintete volt. Ő mindig nagyon okos és visszafogott nő volt. Szerette a divatot, de nem szokott illetlen és kihívó ruhákat felvenni. Pauline önzetlen, egy olyan jó, aki sokat segít az embereken. Nem ezt érdemelte. - Elnondod, hogy mi történt? - suttogtam. Pauline felvont szemöldökkel az oldalára feküdt, majd mélyen a szemembe nézett.

- Elmondom, ha jobban leszek! Azt hiszem még én sem fogtam fel! - fürkészte az arcomat. - Veled minden rendben? Remélem, hogy nem hagytál félbe semmilyen fontos dolgoz azért, hogy ide gyere!

Ekkor eszembe jutott Evelny és az, hogy a vele való kapcsolatom ma nagyon csúnyán kudarcot vallot. Próbáltam úgy csinálni, mintha semmi baj nem lenne, de ez ma összetörte a szívem. Eddig minden jó volt. A mai naptól kezdve minden a feje tetejére állt. Soha nem veszekedtem még Evelyn-el. Tudtam, hogy fogunk, arra viszont nem számítottam, hogy szakítás lesz a vége. Olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívem egy darabját. A keserű könnycseppeket nem tudtam visszafolytani. Marták a lelkemet és belűlröl teljesen összetörtek. Evelny volt a legfontosabb láncszem az életemben. Most úgy éreztem, hogy nem csak cserben hagytam, de a szerelmünkön is átgázoltam. Emmellett tudtam, hogy jól döntöttem. - Te sírsz? - suttogta könnyes szemmel, majd engedte, hogy mellkasára helyezzem a fejem. - Ó testvérem... - simogatta a homlokomat. - Úgy tünik, hogy ez nem a mi napunk! - hüppögött szomorúan.

Evelyn és én nem szakítottunk csak...csak csúnyán válltunk el. Igen! Semmiség...