Az orvosok azt tanácsolták, hogy éjszakára nyugodtan menjek haza, mert az édesanyámnak pihenésre van szüksége. Én természetesen ellenkeztem, nem akartam magamra hagyni, de anya ragaszkodott ahhoz, hogy nekem is pihenésre van szükségem, hiszen másnap egyetemre kell mennem. Eldöntöttem, hogy holnap nem megyek be az órákra, hiszen anya mellett szeretnék lenni amikor kiengedik őt. Mivel fáradt voltam, beleegyeztem és hazamentem. Amikor a konyhában felkapcsoltam a villanyt, olyan üres volt a lakás, hogy elkapott a szorongás. Soha nem szerettem egyedül lenni. Egyszerűen csak azért, mert féltem. Este tíz órakor sem tudtam elaludni, ezért írtam egy üzenetet Jace-nek, aki természetesen öt perccel később a bejárati ajtón kopogott. Megkönnyebbültem, amikor ajtót nyitottam és ő állt velem szemben. Tegnap óta ez volt az első alkalom, amikor szükségem volt a pasimra. - Pasidra vagy a tanárodra van szükséged? - a kérdést nem szánta komolyan, ezt az arcán megjenelő szomorú mosoly alá is írta.

- Rád! - könnyes szemmel hozzá bújtam, ő pedig becsukta, majd bezárta az ajtót. Éreztem, hogy puszit nyom a hajamra. - Féltem anyát! - suttogtam a mellkasához közel. - Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett vele! - pillantottam fel Jace-re, és csak ekkor vettem észre, hogy laza fehér pólóban és fekete kényelmes nadrágban volt. A hullámos haja kicsit kusza volt, ezért kezével mindig hátra túrta. Elképesztően jóképű és vonzó volt. Szükségem volt a támogatására és a közelségére. - És most szükségem van a támogatásodra! - amikor hátra léptem, ő az arcomat fürkészte és a vörös tincseimet igazgatta.

- Remélem, hogy anyukád minél hamarabb felépül! - a fejét csóválta, majd a konyhában helyet foglalt. - Te hogy érzed magad? - az asztalon összefonta kezét, majd a vállánál a póló alá vezette és megmasszírozta a széles vállát. Jól esett, hogy a puszta tekintetével és a mosolyával is támogat. Sokat jelentett, hogy alvás helyett, mellettem van és próbál megnyugtatni. Jace Brown ezzel is belopta magát a szívembe.

- Egy kicsit már jobban, de még mindig félek! - remegve ültem le vele szembe, miközben a hideg is kirázott. Miközben az arcát fürkésztem, akkor pillantottam meg, hogy valamit nagyon figyel. A trikóm alatt nem viseltem melltartót, ezért biztos voltam abban, hogy ezt észre vette. - Neked hogy telt ma a napod?

- Hiányoztál! - vonta fel a szemöldökét, mire felálltam, ő hátra tolta a széket és engedte, hogy vele szemben az ölébe üljek. Fejemet oldalra biccentve átkaroltam a tarkóját, majd a puha ajkát fürkésztem. - Egyébként jól telt! Úgy ahogy szokott! Előadás, cigiszünet, előadás aztán ebédszünet... - túrta hátra a hajam. - Gyönyörű vagy, Evelyn! - csóválta a fejét.

- Te pedig jóképű! - simogattam a tarkóját. Rájöttem arra, hogy a mi kapcsolatunk nem csak romantikus, de különleges és stabil. Azt hittem, hogy a kapcsolatunk nem fogja kibírni a szabályokat, de eddig úgy tűnt, hogy nem volt nehéz visszatérni a normál kerékvágásba. Jace Brown az egyik tanárom. Ezzel mindketten tisztában voltunk. De volt egy életünk az egyetemen kívül, ahol nem dolgozik, nem a munkájával tölti a szabadidejét. - Egyébként ne haragudj, hogy kirángattalak a lakásból!

- Ugyan! - pillantott a plafon felé. - Na gyerünk! - csípett a fenekembe. - Mutasd meg a szobád!

- Tényleg! Még nem láttad! - összekulcsolta az ujjainkat, majd a szobám felé vezettem. Amikor kinyitottam az ajtót, a villanyt felkapcsoltam és aprót bólintva néztem szét a szűk szobában. Nem akartam látni Jace reakcióját, hiszen tudtam, hogy az én szobám nem olyan, mint a romantikus filmekben a főszereplő lánynak. A szobám közepén egy franciaágy volt. Előtte egy kicsi futó szőnyeg és az ajtó. A zöld, régi ablak mellett egy íróasztal lámpával és a téglamintás fal mentén foglalt helyett a szekrényem. - Igazából ennyi - suttogtam, majd elengedtem a kezem. Jace ekkor magához húzott, megemelte az állam és a szemembe nézett.

- Imádom a szobád! - suttogta. - Főleg ezek tetszenek! - a falra akasztott ceruza és színes rajzok elé lépett. Néztem, hogy férfias kezét a zsebébe csúsztatja, hogy mozdulat közben az erek megjelentek a bőrén. Sokszor eszembe jut, hogy mivel érdemeltem őt ki. Talán a sorsnak köszönhető, hogy köztünk minden jól működik. Talán ennek így kellett lennie. Nem tudom, hogy miért pont Jace, de azt tudom, hogy elmondhatatlanul szerelmes lettem belé. - Mikor csináltad ezeket a rajzokat?

- Általános iskolában és középiskolában is! - ültem le az ágy szélére. - Emlékszem, hogy azt a rajzot még az apámmal csináltuk! - összeráncolt szemöldökkel egy gyerek rajz felé pillantottam. A színes pálcika emberek egy családot alkottak. - Az ott az anyukám, én és az apám! - túrtam hátra a hosszú hajam. Ekkor Jace a válla fölött a szemembe pillantott.

- Az apád nem él veletek - jelentette ki. Én csak megráztam a fejem, majd sóhajtva hátra feküdtem az ágyon. Jace követte a mozdulatomat, és mellém feküdt. Ketten a plafont fürkésztük. Nem beszéltünk sokat, nem estünk egymásnak, mégis azt hiszem, hogy ez a pillanat ennél tökéletesebb nem lehet.

- Nem szoktam az apámról beszélni mert... - nem tudtam, hogy fejezzem be. Jace biztos megértené, csak én nem álltam készen arra, hogy beszéljek róla. - Mert régóta nem él velünk! Valahol van egy másik lánya, másik felesége egy autóval és szép házzal! - amikor Jace hallotta rajtam, hogy szomorú lettem, az oldalára feküdt és letörölte a könnyem, ami a takaróra hullt. - Nagyon sok születésnapot és karácsonyt kihagyott! Nem volt velünk amikor esett a hó, se akkor, amikor virágoztak a fák! - fürkésztem Jace arcát. A tekintetében fájdalom suhant át. Kezével az arcomat simogatta, lassan lehajolt és puszit nyomott a homlokomra. Kezemet a borostás arcára helyeztem, miközben folytattam. - Apám akkor lépett le, amikor anyagilag nem álltunk jól! - fújtam ki magam. - Azt hiszem, hogy a táskájába pakolta az összes ódivatú ruháját és az utolsó eltett pénzzel lelépett - vontam fel a szemöldököm, mire Jace a fejét rázta. - És mi ketten itt maradtunk pénz nélkül - fürkésztem a plafont, majd letöröltem az arcom. - Akkor tizennégy éves voltam! Ép, hogy elkezdtem a középiskolát - simogattam Jace tarkóját. - Te vagy az első, akinek ezt elmondtam! - fejeztem be nagyot sóhajtva.

- Bármit megtennék, hogy a sok fájdalmat kiűzzem az emlékeidből! Bármit megtennék, hogy jobban érezd magad! - suttogta összehúzott szemekkel. - Annyira fontos vagy nekem, hogy a szívem szakad meg, amikor sírni látlak, Evelyn - nyomott egy puszit a kézfejemre. - Tudom, hogy a helyzetünk nem könnyű és olyan dologba kezdtünk, ami nem normális, de ebben a percben én a párod vagyok! Nem egy kibaszott tanár, egy kibaszott egyetemről!

- Hanem a szerelmem! - suttogtam mosolyogva.

- Mit tegyek, hogy jobban érezd magad? - kérdezte halkan. Ekkor mosolyra húztam az ajkam.

- Csókolj meg, Jace - suttogtam mosolyogva. Neki több sem kellett. Lassan lehajolt hozzám, fejét enyhén oldalra biccentette, majd ajkát kinyitotta és szenvedélyesen megcsókolt. Amikor az ajka a számra tapadt, kezemmel végigsimítottam a hátát és lehunytam a szemem. Az egész testemet átjárta a vágy és a biztonságérzet. A lelkemben éreztem, hogy egymásra találtunk. Jace olyan romantikus és gyengéd csókokkal ajándékozott meg, hogy teljesen elvesztettem az időérzékem. Élveztem, amikor puha ajka az arcomra, majd a nyakamra csúszik. Mintha lassú játékot játszottunk volna. Az ajka finom és lágy puszikat hagyott a nyakamon, amikor tenyere a combomra tévedt. Nem ellenkeztem, mert szükségem volt rá. Nem csak lelki támaszra, de gyengédségre is vágytam. Amikor valaki nagyon akar valamit, nehéz idő előtt leállni. Amikor az ember hetek és hónapok óta vágyik valamire, nehéz a végén leállni. Ez nem a testi kapcsolatról, nem is a szex iránt érzett vágyról szólt. Ez kettőnkről szólt. A nőről és a férfiról.

- Elfelejtetted már? - súgta a fülembe.

- Nem! - a fejemet hátra hajtottam, a nyakamat felajánlottam neki. Lehunyt szemmel felsóhajtottam, amikor édes csókjai pecsétként égtek a nyakamra. Visszafogottan felnyögtem, amikor rövid pizsama alsó alá vezette a kezét. Éreztem, hogy a férfias ujjai alatt szinte izzott a bőröm.

- Akkor nem igyekszem eléggé! - a hangja mélyült, amikor kezét a bugyimba vezette. Amikor éreztem, hogy lassú, és visszafogott mozdulatokkal kényeztetett, kinyitottam a szemem és megfogtam a csuklóját. Ujjaimmal az eres kézfejét simítottam, ajkával az ajkamat kereste. Felsóhajtottam, a feje mellett a plafont fürkésztem. - Megadod magad? - kezével intenzívebben simogatott, az ujjai olyan érzékeny részeket érintett, aminek ingerlésére hangosan felnyögtem. Jace és a keze ajándéka nem csak szabadságot adott nekem, de kihúzott a szörnyű valóságból, amiben éltem. Megmutatta, hogy milyen, ha az ember eltekint a rossz dolgoktól és csak arra koncentrál, ami jól esik neki.

- Jace... - kezemmel a pólójába markoltam. Ahogy a keze és az ujjai utat törtek, ahogy belém vezette és azzal a jól ismert, kifinomult mozdulattal simogatott, becézgetett, csókolt és istenített...nem tudtam már visszafogni magam. A szemébe nézve élveztem el. A gondok, a történtek ellenére, sikerült elérnie azt, hogy ki húzzon a valóságból, hogy megmutassa, hogy a percek vele milyenek. Amikor vissza hajtottam a fejem, ő mosolyogva csókot lehelt a nyakamra, majd végig nézett rajtam.

- Ezért már kárpótlást fogok kérni! - kezét kivette a bugyimból, felállt és a konyhába sétált. Én csak pislogás nélkül néztem, hogy kezet mos, majd vállát az ajtófélfának támasztotta és így szólt: - Melyik oldal lesz az enyém?

- Az! - böktem az ágyra suttogva