Zöld kendővel fogtam hátra a hajam, miközben megigazítottam a haspólót és a konyhában teát készítettem. A fülemben még mindig üvöltött a zene, ezért kihúztam, amikor anya délután öt órakor belépett az ajtón, majd a szatyrokat egyenesen a konyhapultra helyezte. Miközben kipakoltam a vásárolt termékeket, anya összeráncolt szemöldökkel nézte az akasztót, amin már nem lógott a kulcs, innen tudta, hogy az új lakó sikeresen átvette a kulcsokat. - Tészta lesz vacsorára? - pillantottam anya szemébe, aki hátra fogta a vörös haját, majd mellém lépett és vigyorogva magához ölelt.

- Még csak most tudatosul bennem, hogy az én nagylányom holnap kezdi az egyetemet! Annyira jó lesz! Imádni fogod! - fél szemmel a tegnap festett rókát fürkészte a falon, ezért arra gondoltam, hogy csak nevetek. Én mindig határozott személyiség voltam, ritkán szoktam elérzékenyülni. Szókimondó vagyok, néha idegesítő természettel rendelkezek, de az emberek többsége szeret engem. Akik nem szeretnek, az az ő bajuk. Nekem nem fáj miatta a fejem.

- Köszi, hogy az eszembe juttattad! - pillantottam a szobám felé, miközben eszembe jutott, hogy még nem pakoltam be a szükséges cuccokat az oldalt táskámba. Álmaim közé tartozott, hogy felvegyenek a londoni művészeti egyetemre, de amikor sikerült nem akartam elhinni. A boldogságtól, hogy felvettek, egyszerre sírtam és nevettem is. Egy álmom teljesült, holnap pedig hivatalosan is megkezdhetem tanulmányaimat. - Hosszú szemeszter vár rám! A maximumot fogom kihozni magamból! - felültem az asztalra, ujjammal pedig a farmeremen található szakadásokat piszkáltam.

- Neked minden menni fog! Nagyon tehetséges festő vagy! - csapott a combomra, miközben a vásárolt teasütit az asztalra csúsztatta.

- Még nem vagyok festő, anya! - úgy gondoltam, hogy kibontom és megkóstolom a sütit, de ekkor sziszegve feltette mutatóujját, fejével pedig az ajtó felé biccentettem. - Jaj ne már! - csóváltam a fejem elpirulva.

- Tudod, hogy mi a szokás! Pár süti az új lakónak! - mosolygott angyali tekintetével. Amint tudatosult bennem, hogy mit kér tőlem, a kezemet feltettem és azonnal ellenkeztem. - Vidd át neki és üdvözöld! - pillantott a szemembe, mire hátat fordítottam neki és ajkamat elhúzva a szám szélét rágcsáltam. Tíz perc elég volt annak a férfinak a közelében. A közelében nemcsak fulladoztam, de izzadt a tenyerem és melegem volt. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a mély szempár, a markáns arcvonal, és az apró borosta azonnal felkeltette a figyelmemet, de ezt próbáltam leplezni.

- Miért nem viszed te? - húztam fel a szemöldökömet. Ekkor anya elmosolyodott.

- Azért mert ő Jace Brown személyesen! A híres festőművész Párizsból! Arra gondoltam, hogy örülnél annak, ha személyesen is találkozhatnál vele, de ha nem szeretnéd átvinni, akkor majd én elviszem neki és üdvözlöm! - miközben anya kivette kezemből a sütiket, elkerekedett szemekkel pillantottam a fehér falra festett rókára. Ó te jó ég! Te jó ég! Egy festő! Egy festő, aki felfigyelt a munkámra! Ne! Ne!

- Azt hittem, hogy Jace Brown legalább hetven éves!

- Harminc! Hat év van köztetek - válaszolta anya, miközben a sütiket kihelyezte egy lapos üvegtálra. - Miért ilyen piros az arcod? Jól vagy? - felém fordult, csípőjét pedig a konyhapultnak támasztotta. A kicsi konyhában állva tudatosult bennem az, hogy ő egy híres festő. Egy festő!

- Úristen! - elvettem a sütit, majd a hajamat hátra fogtam és kiléptem az ajtón. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem! Nagyon...nagyon örülök! - suttogtam lehunyt szemmel, majd hevesen dobogó szívvel kopogtam az ajtó felületén. Hirtelen minden megváltozott. Jace Brownt soha nem láttam személyesen. Eddig csak a munkájával találkoztam, aminél nem láttam gyönyörűbb látványt. A vászonra festett színek, a tárgyak, és a nők amiket lefest, nem csak romantikusak, de egyediek. A festményei vissza tükrözik azt, amit ő érzett, amikor festett. Egy új világot mutattak nekem. Most, hogy tudom, hogy ő Jace Brown, szeretnék illedelmesen bemutatkozni neki.

Amikor nyílt az ajtó, a lábam a földbe gyökerezett. Jace egy szál farmernadrágban nyitott nekem ajtót, közben ajkai közé szorította a cigit és hunyorogva fürkészett a fekete keretes szemüvege mögött. A haja kusza volt, pár tincse előre és hátra állt. Próbáltam nem a látványra, hanem arra koncentrálni, hogy ő egy festő, én pedig a művészet nagy rajongója. - Szép estét! - motyogta, a cigit egy percre sem vette ki az ajkai közül.

- Szép estét, Mr. Brown! - fürkésztem a kezemben tartott sütit, miközben megállás nélkül az arcomat nézte. A tekintetében van valami, amitől zavarba jövök. Köztudott, hogy engem nehéz zavarba hozni, mert aki megbámul, annak trágár módon beszólok, de most más a helyzet. A tekintetem mintha válaszolna az ő szemére, mintha felvette vele az érzést. Olyan volt, mintha összekapcsolódtak volna. - Édesanyám küldi! - nyújtottam felé a sütit, amit bólintva elvett, majd váratlanul a szemem láttára elvett egyet és beleharapott. Nagyot nyelve néztem végig az ajka mozgásán, közben a cigit ügyesen az ujjai között tartotta.

- Hálásan köszönöm! - mezítláb állt a küszöb előtt, a szemét le sem vette rólam. Mivel a szituáció kezdett feszültté válni, úgy gondoltam, hogy bemutatkozok neki úgy, ahogy egy festőnek illik. Ha már a szomszédunk lesz, akkor ne az jusson eszünkbe egymásról, hogy egymás karjai közt voltunk.

- A nevem Evelyn Wilson! - nyújtottam a kezem, ő pedig kedvesen a szemembe nézett, majd illedelmesen elfogadta. Egyszerre pillantottunk a kezünkre. Az ujjaimat tökéletesen takarta az ő puha keze. Az érintése furcsa volt. Létezik, hogy egy apró érintés is elég ahhoz, hogy valamit elindítani egy emberben? Hiszen az ember megérzi, ha egy érintés nem átlagos. Érzi a szíve dobogásában, az arca kipirulásában. - Megtisztelő, hogy egy olyan híres festőt ismerhetek meg, mint maga! - amikor elvettem a kezem, oldalra lépett, majd beinvitált a lakásba. Azt hittem, hogy rosszul látok, de amikor a nappali közepén álltam, akkor tudatosult bennem, hogy van benne valami domináns és határozottság.

- Nekem is megtisztelő! - a sütit a szekrényre csúsztatta, a cigit pedig elnyomta, majd magához intett. Először nem tudtam, hogy mit szeretne. Igazából azt hittem, hogy a csappal van a baj, vagy az ablakkal, de mozdulni sem mertem, amikor maga elé helyezte a kezét és alaposan végig mért engem. Olyan volt, mintha tervet szőne, mintha valahova elképzelt volna. - Mondja Evelyn! Benne van egy kihagyhatatlan ajánlatban? - kérdezte halkan. Miközben vele szemben álltam, értetlenül fürkésztem az arcát. Mivel tudtam, hogy ki ő, muszáj volt megadnom a tiszteletet.

- Egy ajánlatban? - suttogtam. Ekkor a kanapénak támasztotta a derekát és összefonta a kezét a meztelen mellkasán.

- Lefestem magát! - vágott a közepébe. Azt hittem, hogy csak álmodok. Mégis, hogy képzel ilyen ajánlatot adni nekem? Mivel ismerem a munkásságát, tudom, hogy a nőket ruha nélkül festi le.

- Tessék? - léptem közelebb, szinte éreztem, hogy a tíz perccel ezelőtt alkotott rajongásom a híres festő iránt azonnal elszállt. - Hogy mit szeretne?

- Szeretném lefesteni magát! - vonta fel a szemöldökét. Mély levegőt vettem, hogy ne kiabáljam el magam, hogy ne rúgjam tökön.

- Azt szeretné, hogy vetkőzzek le meztelenre, feküdjek le a kanapéra és engedjem, hogy maga lefessen engem, igaz? - pillantottam a dohányzóasztalon található vízre.

- Pontosan! Tudtam, hogy bele fog menni! Akkor csináljuk! - szinte lassított felvételben láttam, hogy kigombolja a farmer gombját, lehúzza a sliccét és félig letolja a fenekén, de ekkor hirtelen felindulásból megfogtam a pohár vizet és egyenesen az arcába öntöttem. A másodperc töredéke alatt Mr. Brown keze megállt, a vizet pedig lehunyt szemmel kiköpte. - Ez nem így szokott történni! - köpte ki a vizet, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Egy hirtelen mozdulattal megfogott, megfordított, a kanapéhoz kísért és lefektetett rá. Fel sem fogtam, hogy mi történt, hiszen ő a lábam közé térdelt, a csukómat óvatosan fogta és a fejemhez helyezte.

- Mit csinál?! Azonnal engedjen el! Engedjen el, különben megrúgom, tudja hol! - sziszegtem mérgesen. Ez már több a soknál! Tudtam, hogy a festők bármit megtennének, hogy lefesthetssék azt, ami számukra kedves. De ez számomra túlságosan intim volt.

- Kérem! Szeretném lefesteni magát! A világon mindenki ismeri a munkáimat! Sok éve keresek valami olyat, ami más mint a többi! Maga más, Evelyn! - suttogta mélyen a szemembe nézve, miközben mosolyra húztam az ajkam. Attól eltekintve, hogy gyönyörű szeme van és nagyon jóképű is volt, mérges voltam rá és szerettem volna megmutatni, hogy tévedésben van.

- Igen más vagyok! Más vagyok, mert engem soha nem festhet le! Ismétlem, hogy soha! Se ruhában, se ruha nélkül! - nem volt szükség arra, hogy lelökjem magamról. A kanapéra térdelt, és elengedett engem. Miközben megigazítottam a hajam az ajtó felé sétáltam és próbáltam elfelejteni azt, ami az előbb történt. Remélem, hogy a lehető legkevesebbszer fogok találkozni vele. Miután próbáltam összeszedni magam felvont szemöldökkel a konyhapulthoz léptem és szúrós tekintettel vissza vettem a sütit.

- Még ettem volna belőle! - simította végig a mellkasát, ami fénylett a víztől.

- Nem kap többet! Legyen szép estéje! - sziszegtem, majd hátat fordítottam neki, de fél füllel hallottam, hogy kuncog valamin. Tudni kell rólam azt, hogy mindig én nyerek. Minden veszekedésben én szoktam nyerni, ezért ezt a megvető, de aranyos kuncogást nem tudtam elengedni a fülem mellett. Tudtam, hogy nem kellett volna megfordulnom, de mégis megtettem. - Mi olyan vicces?

- Maga! Amint megtudta, hogy mit szeretnék, kiakadt! A nők többsége azonnal belemegy egy ilyen ajánlatba! Itt látni, hogy maga még nem elég érett ahhoz, hogy lefessem! - összehúzott szemekkel néztem végig rajta, közben éreztem, hogy olyan mérges lettem, hogy bármit megtettem volna, hogy bosszút álljak. Szinte lassított felvételben láttam, hogy felém sétál, megáll előttem, majd lassan a hajamhoz ér, az ujjaival pedig megsimítja a vörös tincsemet. - A különleges testi adottságaitól és a páratlan szépségétől eltekintve sajnos fejben nem elég érett ahhoz, hogy modellt álljon nekem - nézett végig rajtam, miközben mosolyra húztam az ajkam, amit ő csillogó szemekkel végig nézett.

- A szeme nem ezt mondja, Mr. Brown! - fordítottam hátat, majd intettem. - A viszont nem látásra!

És, miközben imádkoztam, hogy a lehető legkevesebbszer találkozzak vele, még nem sejtettem, hogy még sokszor megfogjuk keseríteni egymás életét.