Hűvössé vált a levegő, az óceán felől érkező szél kisöpörte a kellemes meleget. A homok még sugárzott a nappal magába szívott hőből, de a levegőre megdidergett az, aki messzebb ült a tűztől. Loki arca égett, a háta viszont fázott. Másnak ezzel nem volt gondja, az erős bor melegítette őket belülről. Thort figyelte, és aggódva látta, hogy gondterhelt arccal rogyott le a tűz másik oldalán, és mereven bámult bele. Baj van, érezte, de nem kérdezhette meg. Szólt a zene, volt, aki elég bátorságot merített az alkoholból, és harsányan, de annál hamisabban énekelt a rádióval. Dan ivott még egy pohárral, bizonytalanul feltápászkodott, és oldalazva, hogy lehetőleg minél kevesebben vegyék észre, beleveszett a park fáinak árnyékába. Azok után, amit Sigyn arcán látott, Loki biztos volt benne, hogy hamarosan fülét farkát lógatva fog Dan visszaoldalogni, de nem ezt történt.

Nem számolta a perceket, de eltelt legalább húsz számnyi idő, és nem látta meg a tagbaszakadt fiút visszatérni. Nem is pazarolt rá egy másodpercet sem, inkább lopva figyelte Thort, aki bár igyekezett vidámnak tűnni, Lokinál jobban senki nem ismerte, és tudta, gondterhelt és meglátta a szemében, hogy fél. Szeretett volna odaülni mellé, a karjába bújni, érezni az illatát, hallgatni a szívverését, de nem tehette. A mobiljára pillantott, éjfél múlt. Ideje volt a horrortörténeteknek, és be is dobott egyet. Egy féltékeny lányról, aki a barátját megölt, és a szívét elküldte annak, akivel szerinte megcsalta. Szemléletesen körbeírta a történetet, és a vége az volt, hogy a lány, ráeszmélve arra, hogy indokolatlanul volt féltékeny, és a fiú végig őt szerette, öngyilkos lett.

Néma csendben hallgatták a történetet, aztán a végén egymást túlkiabálva akart mindenki mesélni. Loki felállt, végignézett a társaságon, aztán Thorra pillantott, és elsétált. Nem ment messzire, néhány tíz méterre csupán, ahol a harsány kiabálások, és borgőzös röhögések már nem bántották a fülét. Ide semmilyen fény nem jutott el, a saját kezét sem látta, annyira ellepte az éjszaka. Összekucorodott, térdét felhúzta, úgy ült le, és a tintafekete óceánt nézte, aztán mikor elunta, fejét oldalra fordítva nézte az osztálytársait, de közöttük is azt a szőkés hosszú hajat kereste, amit úgy szeretett volna megsimogatni. Felemelte a fejét, és hiába meresztgette a szemét, Thort nem látta a többiek között.

– Miért jöttél el? – súgta valaki a háta mögött, és bármennyire is tele volt kétségekkel és félelemmel, a hangra elmosolyodott.

– Egyedül akartam lenni – nézett fel, de csak körvonalait látta Thornak.

– Akkor vissza is megyek – indult meg az árny, de Loki utánanyúlt, és még idejében elkapta a lábát.

– Maradj...maradj velem – súgta.

– Nem fázol? – Jött a kérdés, de máris borult Lokira a pokróc, amit Thor a tűz mellől hozott el. Gyengéden betakargatta vele, Loki pedig hálásan bújt bele a pokrócba, bár inkább szerette volna, ha Thor karjai ölelik. – Próbáltam beszélni Sigynnel.

– De nem sikerült – nézett maga elé Loki, és ahogy Thor leült mellé, azonnal a vállára hajtotta a fejét. Mintha a szél kissé felerősödött volna, Thor hajába kapott, és minduntalan az arcát csiklandozta. Ezért nem szerette leengedni. A füle mögé tűrte, de mintha valami kis pajkos és szemtelen szélcsemete direkt az ő bosszantására maradt volna ébren, minduntalan kifújta onnan a tincseket. Az osztálya felé nézett, ahol viszont a szél nem járt, nem kapkodott a lángok után, nem fojtott füstöt.

– Láttam rajtad – bújt még szorosabban Thorhoz, és csendben eleredtek a könnyei. – Akkor ennyi?

– Nem mondok le rólad, Loki – csókolta meg Thor a homlokát, és az ajka ott is maradt. – Valahogy megoldjuk. Veszünk feltöltős mobilt, meg telefonkártyát a benzinkúton, és azon csak egymással beszélünk. Az iskolában meg, ahogy eddig, jó lesz?

– Jó – nyelte a könnyeit Loki, aztán akkorát sóhajtott, hogy Thor azt hitte, ezt meghallották a tűz körül ülők. – Akkor ez az utolsó éjszakánk?

Thor felkapta a fejét. – Miért mondod ezt? Hogy hogy az utolsó?

– Itt, Miamiban?

– Nem, alig várom, hogy visszahozhassalak ide újra. Akár már a jövő hétvégén. Eljössz?

– Veled? A világ végére is – mozdult meg Loki, és lassan Thor ölébe ült, magukat betakarva a takaróval. Csak a fejük látszódott ki.

– Mit csinálsz? – mosolygott Thor, de Loki a sötétben ezt nem látta, csak hallatszott a hangján. Percekig csókolóztak. Loki nyelvével végigsimított Thor fogain, aztán találkozott a nyelvük, óvatosan érintkeztek, félénken, szomorúan. Loki felállt, és letúrta lábáról a cipőt, aztán az egyik nadrágszárból kilépett, és a tenyerében megcsillant a kenőcs. Visszaült Thor ölébe, aki eddigre már kiszabadította magát a nadrág fogságából. – Én kis ördögöm... – vett mély levegőt, ahogy érezte, hogy elmerül a fiúban. Loki nyöszörgött, fészkelődött egy sort, aztán lenyugodott, és Thorhoz bújt. Nem mozdultak, de még ez is őrült jó érzés volt, mozdulatlanul ülni, összeforrva. Loki marka erősen szorította a takarót Thor tarkója alatt, és felemelte a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek, de csak a csillogást látták meg.

– A ma éjszaka még a miénk. Annyit akarok belőled, hogy elég legyen pár napra, hogy túl tudjam élni a hiányodat. – suttogta Loki és egész testében megremegett. Mielőtt mozdult, önkéntelenül felnyögött.

– Mi a baj?

– Mindjárt semmi – suttogta Loki rekedten, térdét megtámasztotta, és kiemelkedett, majd lassan vissza. – Mindjárt semmi – ismételte meg, de Thor megragadta a derekánál fogva és nem engedte, hogy mozduljon.

– Ezt nem akarom. Nem akarhatom, hogy ami nekem jó, az neked fájdalmat okozzon.

– Nem fáj, inkább olyan...olyan érzés... – De hiába akarta mondani, nem talált megfelelő szavakat rá, ezért inkább megcsókolta Thort, aki a szenvedélytől lassan eleresztette. Loki megfeszítette, aztán elernyesztette az izmait, és újra mozdult, aztán újra, emelkedett és ereszkedett, lassan, majd egyre gyorsabban.

– Jó? – hallgatta Thor és szemét lehunyta, annak ellenére, hogy nem látott semmit.

– Igen... igen.

Néhány gyors mozdulat, egymás szájába lehelt csókok után Loki erőteljesen és ingerlőn felnyögött, elengedte a takarót, és egyetlen határozott mozdulattal felrántotta Thor mellkasára a pólóját. Utolsó pillanatban, mert Thor már csak azt érezte, hogy melegen teríti be Loki nedve, és mintha ez lett volna a varázsszó, rajta is átcsapott a gyönyör hulláma.

Thor volt az, aki elsőnek ment vissza a többiekhez, üdvrivalgás fogadta, és ezt Loki néhány lépésről hallotta. Felmelegítette a szívét az osztálytársak kitörő öröme, hogy Thor visszatért hozzájuk. Bár tudhatták volna, hogy az, akinek ennyire örülnek, az ő szerelme. Büszke volt Thorra, és figyelte. Mindenki maga mellé akarta ültetni, hogy vele igyon, vele beszéljen, vele törődjön, mert ez volt Thor titka. Mindenkivel törődött. Ez volt az első osztálya, amióta először órát adott. Kilenc év telt el, de szempillantásnak tűnt az egész.

Rettenetesen izgult az első óra előtt, de amikor meglátta a megszeppent elsősöket, akik nem csak rá, de a mellettük ülőkre is csak félve pislogtak, magát látta bennük, és tudta, mire van szükségük. Egy kicsit barátra is, nem csak tanárra. Nem egy olyan valakire, aki leadja az anyagot, számonkéri, és ennyi. Thor minden napját arra szánta, hogy a fiataloknak segítsen, ha valakin látta, hogy nehéz napja van, akkor elbeszélgetett vele, kérte a többi tanárt, hogy lehetőség szerint vele aznap legyenek kíméletesebbek, és a befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Thor nagyon hamar népszerű lett a diákok, és a tanárok szemében is. Fandral két évvel előtte kezdett, és irigyen bámulta új kollégája sikereit, mégsem tett semmit, hanem inkább még keményebb lett. Pedig Thor akkoriban kereste vele a kapcsolatot, hiszen a tanári karból mindenki idősebb korosztályhoz tartozott, ők ketten voltak csak fiatalok, kezdők. A kilenc év alatt sok mindent megtudott a tanítványairól, és utána is érdekelte, mi lett velük. Egyetlen egyről tudott, akinek félresiklott az élete, az egyik legjobb matekosról, akivel volt, hogy versenyeztek feladatok megoldásában. Samuelnek hívták a fiút, és kivételesen okos volt. Két évvel azután, hogy leérettségizett, a fiút elkapták ipari kémkedésért. Meghekkelte egy vállalat számítógép rendszerét, és fontos információkat adott el egy másiknak. Amikor az osztály összejött, éppen a letöltendő szabadságvesztését töltötte. Ő volt az egyetlen, és Thor nagyon sajnálta, meglátogatta a börtönben, ahol jót beszélgettek. Aztán eltűnt a látóköréből, és azóta sem tud róla semmit.

Csendesen nézte az osztályt, és találgatta, kiből mi lesz, aztán meglátta, hogy Loki közeledik. Leült, és mintha szégyelné magát, lesütötte a szemét. Thor azon tűnődött, vajon belőle mi lesz évek múlva. Remélte, hogy együtt lesznek, hogy főiskolára megy, aztán jó állást szerez, de akárhogy is igyekezett elképzelni magukat öt év múlva, nem látott semmit, és ettől kezdte rosszul érezni magát. Miért látja Dan-t egy raktárban dolgozni, mondjuk targoncásként, és hogy éppen udvarol egy lánynak, akivel össze akarnak költözni, amint lesz egy kis pénzük. Vagy ott van Nick, aki beáll a családi vállalkozásba, és pizzát gyúr. És Sif, a lány biztos hogy egyetemre megy, és az apja nyomdokába lépve, ügyvéd lesz.

Mindről el tudott képzelni valamit, még Sigynről is, csak egyedül Loki jövője veszett valamiért homályba. Sőt, abban a jövőben őt magát sem látta, és ez megrémítette. Nagyon szerette a fiút, boldog volt, ha csak mellette lehetett, vagy mint most is, nézhette. Loki, mintha megérezte volna, felpillantott, és tartotta a szemkontaktus. Rajtuk kívül már senki nem volt józan, nem számított, meglátják-e a meleg pillantást, aztán Loki feltápászkodott, és alig észrevétlen, intett a fejével Thornak, akit már ettől a mozdulattól, és Loki ajkában bujkáló mosolytól elfogott az izgalom. Thor felállt, és még néhány hasábot dobott a tűzre, aztán elindult a másik irányban, hogy néhány lépés után a park felé nézve, kövesse Lokit. Ez az utolsó éjszaka itt, ki kell használniuk. Aztán az jutott az eszébe, hogy mi van, ha nem csak itt az utolsó éjszaka? Mi van, ha nekik csak ennyi jutott a boldogságból?

Érezte, hogy fekete felhők kezdenek bekúszni, hogy alattuk csak nő, csak nő az árny, és még sosem félt ennyire semmitől. Aztán nagyot nyelt, és rájött, de igen. Volt már, hogy félt, az alatt a négy év alatt, amit sosem fog tudni kitörölni az emlékezetéből.