- Akkor mindennel készen vagyunk - csukta be a jegyzőkönyvet az ügyvédnő. Mosolyogni próbált, de érezte, hogy túlzás lenne.

- Annyira sajnálom. William rendkívüli ember volt.

- Ismerte? - nézett Loki fáradtan a nő szemébe.

- Tanított az egyetemen, sajnos csak egy évet jártam az óráira, mert utána otthagyta az iskolát. Mindenki tisztelte, én is sok mindent köszönhetek neki. Az utolsó ügyét rám bízta, és megkért, ha ő már nem tudná befejezni, akkor tegyem meg én. Továbbá arra is megkért, hogy amint az ügyet lezártam, a fejleményekről önt értesítsem.

Másik dossziét vett elő az íróasztal fiókjából, és szétnyitotta.

- A nagybátyja egy soron kívüli kegyelmi kérelmet nyújtott be, Thor Odinson szabadon engedélyezésére, büntetlen előéletére, jó magaviseletére hivatkozva, és kérte az elítélt egészségi állapotának figyelembe vételét. Az ügyet...

- Köszönöm, de nem érdekel.

- De a nagybátyja azt mondta, hogy feltétlenül - folytatta volna a nő, de Loki leintette.

Egy hónapja temette el a nagybátyját, aki az utolsó percig harcolt a rák ellen, és Loki csak fél évvel a halála előtt szerzett tudomást a betegségről. Egyedül maradt, immáron teljesen egyedül. A nagybátyja minden vagyonát rá hagyta, de ez sem tudta orvosolni a magányt, és annak a hiányát, akit még mindig képtelen volt kiverni a fejéből. Nagy bulit csaptak, amikor betöltötte a huszonegyedik évét, William kitett magáért, de Lokit még ez sem tudta felvidítani. Mogorván téblábolt a saját buliján, miközben alig várta, hogy vége legyen, és végre egyedül lehessen. Még a tortából sem evett, és az ajándékokat is csak illedelmességből nyitotta ki. Másnap reggel aztán, amikor a postás borítékot hozott, cseppnyi a boldogság járta át a lelkét, de ebbe a boldogságba ugyanannyi szomorúság is vegyült. Dan írt, a volt osztálytársa, boldog születésnapot kívánt, de a boríték egy másik levelet is rejtett, az övén kívül.

„Nagykorú lettél. Boldog születésnapot! Thor "

Nézte a három kurta mondatot, és emlékek rohanták meg. Miami, az ott átélt boldogság, az együttlétek, csókok, ölelések, a bujkálás, a titkolózás, minden, amitől olyan izgalmas volt az egész. Három év telt el, és még mindig álmodott Thorral. Fájdalmat okozott a hiánya, és ezen még az önkielégítés sem segített. Pillanatnyi megkönnyebbülést hozott csak, de semmi mást. A nyakában hordta még mindkettő jegygyűrűt, megválni tőlük nem tudott. Nem is akart. Aztán amikor meghalt a bácsikája, érezte, itt az idő az újrakezdéshez. Mindent eltervezett, eladja mindenét, és Európába költözik, amint lediplomázott. Csak ott lesz képes új életet kezdeni, ahol semmi nem fogja őt eszébe juttatni. De ehhez meg kellett várni a hagyatéki tárgyalást.

- Bármit is kért a nagybátyám, tiszteletben tartom, de arról az ügyről nem akarok tudni. Ezt pedig kérem, ön tartsa tiszteletbe!

- Rendben Laufeyson úr.

- És még valami, én viszont megkérném valamire. Megbízom önt kisasszony, hogy intézze el, hogy visszakapjam azt a nevet, amin anyakönyveztek. A nagybátyám neve volt Laufey, és az iránta érzett szeretetem és tiszteletem jeléül tartottam meg, de az igaz nevem Wildrife. El tudja intézni?

- Természetesen Wildrife úr. Pár nap, és jelentkezem.

Loki sietett haza, mert vevőket várt. A nagybátyjának három autója volt, és azokon szeretett volna minél hamarabb túl adni. A garázsban ott sorakoztak szépen, tisztára és csillogóra polírozva, egy fekete elegáns Ford Explorer, egy visszafogott szürke terepjáró és William kedvenc sportkocsija, egy narancs Musztáng, amit nem sokkal a halála előtt vett, de csak egyszer vezette. A garázs hátulján pedig ott állt Thor furgonja, porosan, magányosan. Feltett szándéka volt, hogy minden ajándékával együtt visszaadja neki, mikor majd szabadul. Egy házaspár érkezett, idősek, jól szituáltak, és a férj kívánta megvenni magának a terepjárót. Loki engedte őket alkudni, még élvezte is, ahogy a férfit az asszony noszogatta, hogy még menjen lejjebb. Megmosolyogtatta, mikor megcsókolta a férfi a feleségét, de rögtön belenyilallt a szívébe a fájdalom, és el is elszégyellte magát, hogy elirigyeli mások boldogságát. Ő is boldog lehetne, ha nem cseszi el. De ez van, és a múlton kár rágódni.

Délután megvették a Fordot is, aztán még egy testvérpárt kellett megvárni, akik a Musztángot akarták. Beültek a kocsiba, feltekerték a hangerőt, mintha ez annyira fontos lett volna a kocsi szempontjából, aztán megegyeztek. Nem alkudtak, elfogadták az árat, viszont az idősebb férfi szemet vetett a hátul árválkodó furgonra, és meg akarta venni.

- Csak megőrzésen van nálam, nem adhatom el. Amint a tulajdonosa jelentkezik, vissza kell adnom neki.

- Akkor értesítsen, ha megjön, és akkor vele tárgyalok. Beülhetnék azért?

- Nyugodtan - vonta meg a vállát Loki, és leakasztotta a kulcsot.

A kocsi pöccre indult, mintha mindennap vezetve lenne, pedig látszódott a rárakódott porból, hogy évek óta meg sem mozdították a kocsit. William sofőrje időnként felpumpálta a kerekeket, leengedte az olajat, de Loki a közelébe se ment, pontosan azért, hogy elkerülje, amit abban a pillanatban érzett. Az emlékeket, amik ehhez a kocsihoz kötötték. Ezzel mentek ki a reptérre, mikor először utaztak el kettesben Miamiba, ebben hallotta meg a Raphszody-t, és szeretett bele a zenébe, ahogy Thorba is. Csak hogy megszabaduljon a két férfitől, de legfőképp az emlékektől, átadta a névjegyét, és sok sikert kívánt a kocsihoz. Kiürült a garázs, és Loki fáradtan csukta rá Thor kocsijára a garázsajtót. Felment a házba, lezuhanyozott, és ledőlt, hogy aludjon egy kicsit. Aludt, és álmodott. A garázsban volt, és Thor várta. Csend volt, és majdnem egészen sötét, csak a rádió szólt halkan. Thor az ölébe húzta, és némán csókolóztak, hosszan, gyengéden. Annyira jó volt, mégis véget akart neki vetni, hiszen tudta, hogy ez csak álom. Dobogó szívvel, lüktető ágyékkal ébredt, hidegen nedves alsónadrágban, és zaklatottan bámulta a mennyezetet. Már magához se nagyon kellett nyúlnia, elég volt egy álom, és a teste könnyített magán.

- Meddig fogom még ezt érezni? Mikor felejtelek már el? - csukta le a szemét, és szinte undorodva rángatta le magáról az alsóját. - Meddig szeretlek még Thor?

Sokszor eszébe jutottak a férfi szavai, hogy bocsásson meg magának, de még mindig képtelen volt rá, és nem csak Sif miatt, hanem az egész miatt. Lezuhanyozott, aztán inkább tanult. Egészen éjfélig, mert amikor tanult, nem gondolt másra, sem Thorra, sem a nagybátyjára, sem a családjára.

Három hét volt még hátra a vizsgáig, a záróvizsgáig, és már várta. Zsongott a feje a sok tanulástól, és olyan kimerültnek érezte magát, hogy bármikor képes volt elaludni. Igaz ennek oka is volt, hiszen alig evett, és szinte ki sem mozdult a házból. Sápadt volt, és nyúzott, ha a tükörbe nézett, az apját látta, olyannak, amilyennek az emlékeiben élt. Előfordult, hogy amikor nem tanult, és nem is akart Thorra gondolni, azon tűnődött, vajon milyen lenne az élete, ha még élnének a szülei, és a nővére. Elképzelte, és beleélte magát abba az álomvilágba, ahol együtt vannak, és nem csak elképzelte, hanem le is írta. Eleinte sutának és együgyűnek érezte a történetet, aztán elkezdett szépen kerek egésszé alakulni az egész. Minden fejezet után pihentető álomban volt része, és elhatározta, amint végzett az iskolában, folytatni fogja az írást. Sőt. Talán a saját és Thor történetét is meg fogja írni, egyszer, ha túl lesz rajta.

Könnyedén tette le a vizsgát, és évfolyamelsőként diplomázott, és míg mindenki mást család és rokonok ünnepeltek az átadón, ő senkit nem hívott meg. Évfolyamelsőként neki kellett beszédet mondani, de hiába igyekezett, és ült a monitor előtt órákat, semmi nem jutott eszébe. Ilyenkor szoktak köszönetet mondani, és bíztató szavakkal jönni a jövőre nézve, de Lokinak csak egy ember körül forogtak a gondolatai szűntelenül. Aztán mégis nekifogott, és jöttek, és jöttek a szavak, a mondatok, egymásra rakódva, ahogy a téglák az alapzatra, hogy aztán egy ház szülessen meg végül.

- Ez is megvolt, mondhatják sokan közületek. Kipipálva, lépjünk rajta túl, és induljunk neki, vágjunk bele, hiszen miénk a világ. Mások azt gondolják, jó volt, jó volt még gyereknek lenni, önfeledten élvezni a fiatalkort, de nincs tovább, ideje a saját lábunkra állni. Az, hogy mit viszünk magunkkal, sok mindentől függ. Mi lehet a tarsolyunkban, mit veszünk a hátunkra? Szülői példát, a szocializációinkból adódó kliséket, normákat, tanult viselkedési szabályokat, a közösség elvárásait, de hol marad az, ami mi magunk vagyunk? Erről se feledkezzünk meg. Maradjunk azok, akik elkezdtük anno, maradjuk kicsit gyerekek, diákok, maradjunk barátok, csapatkapitányok, bandavezérek, de közben legyünk felnőttek. Tudom, ez nagyon nehéz, de meg kell próbálni önmagunk maradni, mert akkor leszünk igazán boldogok. Szokás ilyenkor köszönetet mondani, de én a magam nevében csak egy valakinek akarok, annak, aki távol van tőlem, aki mindig is itt él majd bennem, mert rájöttem, sosem fogom tudni kitépni őt a szívemből, hiszen életem legboldogabb napjait mellette töltöttem. Ismertek, bár csak két évet jártam veletek, hiszen sikerült két évet letudnom, elsőben, de ez a két év meghatározó volt. Tudjátok a történetemet, és bármennyire is féltem tőle az elején, egyikőtök sem ítélt el. Egészen tegnapig azon voltam, hogy felejtsek, hogy amint vége az iskolának, minden hidat magam mögött felégetve, új életet kezdjek, de a beszéd írása közben rájöttem, az már nem én lennék. Ne éljünk tehát a múltban, de mégis ami szép volt, vigyük magunkkal a jövőbe! Ezzel köszönök el az iskolától, a tanároktól, tőletek, és mondom azt, gratulálok a 2019-es évfolyamnak!

Hangos éljenzés fogadta, fekete bojtos sapkák reppentek fel az égbe, és hulltak alá, de Loki csak állt, csendben, lehúzta simára fésült hajáról a sajátját, rátette a kinyomtatott beszédre, és a talárt mellé akasztva otthagyta az ünneplőket. Otthon pezsgőt nyitott, de megkeseredett az ital a szájában. Az osztálytársai már javában ünnepeltek, családdal, barátokkal, önfeledten, megkönnyebbülten, és fájó szívvel gondolt rájuk. Ha akkor engedi Thort beszélni, ha félreteszi azt az átkozott bosszút, ha képes lett volna kicsit lehiggadtan átgondolni az egészet, akkor most itt lenne mellette, és együtt ünnepelnének, szolidan, összebújva. Megragadta a pezsgőspoharat, és tiszta erőből a falhoz vágta, aztán bármennyire is nem ízlett a pezsgő, a szájához emelte az üveget, és addig le sem tette, míg volt egy csepp is benne.

Reggel a csengetés a földön érte, és úgy érezte, nem is csengettek, hanem ágyút sütöttek el az ajtó előtt. Feltápászkodott, alig tudta magát felhúzni a kanapéra.

- Uram, posta jött - adott át egy borítékot a házvezetőnő, aztán illedelmesen eltűnt a szobából.

A borítékon a címzett a nagybátyja volt, William Laufeyson. Morgott egy sort, hogy nem igaz, hogy mennyire lassú az átkozott bürokrácia, hogy még mindig nem vezették át, hogy elhunyt. Mivel mindent én örököltem, ezért ez a levél is az enyém, gondolkodott, aztán feltépte a borítékot.

Hivatalos levél érkezett, egy ügyiratszámmal ellátott okirat arról, hogy William kérésére indított kegyelmi kérelem, 2019. június 21.-én hatályba lép, és hogy Thor Odinson másnaptól szabad ember.

- Ez jel - suttogta maga elé, és lehunyta a szemét. - Köszönöm bácsikám, köszönöm, a Jóisten áldjon meg, bárhol is van a lelked a végtelenségben! Még két hét, két hét, és szabad lesz - ujjongott, de aztán elborította a kétség, és egyre szorosabban fogta a torkát. - De vajon akar-e látni? Akarja-e folytatni?

Abban biztos volt, hogy ő mindent meg fog tenni, hiszen még mindig szereti, talán még jobban is, mint bármikor előtte. De Thorban már közel sem volt biztos. Azóta semmit nem tudott róla, igaz, nem is kereste. Kezdett pánikba esni, és ahogy közeledett a nap, úgy törtek rá a rossz érzések. Június 22.-én aztán vett egy nagy levegőt, kiállt Thor furgonjával, és lemosta. Kívül óvatosan, szinte féltőn gyengéd mozdulatokkal simította végig puha törlőkendővel, vaxolta, és fényesítette, belül kiporszívózta, és átkente a műszerfalat, még a sebváltót is. Mikor végzett, kényelmes sötét nadrágot kapott magára, fehér inget, és fekete zakót. A haját - ami már a háta közepéig ért - tarkónál összefogta, a két gyűrűt pedig kivette a nyakából, és a zakó zsebébe tette. Kívül-belül a kocsi, kívül pedig ő maga rendben volt, de belül teljes volt a káosz. Ránézett az órára, és tudta, ha oda akar érni időben, akkor indulnia kell.

A GPS szerint még fél óra a célig, és bármennyire is tűnt soknak, a gondolatait még mindig nem szedte össze, ahogy az érzései is másodpercenként változtak. Kitette az indexet, és félrehúzódott, mereven tartva a kormányt bámult előre, figyelve az elsuhanó autók lámpáit. Belepillantott a tükörbe, saját szemébe nézett. A pupilláját bámulta, a szivárványhártya zöldjét, amiben apró sötét pontot fedezett fel, olyat, amilyen Thornak is van. Az arca kissé megváltozott, férfiasabb, markánsabb lett, az álla szögletesebbre alakult, és már korántsem volt annyira lányos, a hosszú haja ellenére sem. Érezte, hogy izzadni kezd, pedig ment a légkondi. A kesztyűtartóból dezodort vett elő, és befújta a hóna alá. Adott magának még néhány percnyi pihenőt, aztán gázt adott, és már nem állt meg, míg véget nem ért az út, a börtön parkolójában. Sok autó állt már ott, és a kapu előtt várakozók takarták el a szeme elől a bejáratot. Tudta, hogy egyenként jöhetnek ki a frissen szabadultak, és bízott benne, hogy nem Thor volt az első.

- Jó napot, elkezdték már? - kérdezett egy idős asszonyt, de az csak intett, hogy nem.

- Húzzák az időt a nyavalyások - nézett Lokira, de olyan mérgesen, mintha ő tehetett volna az egészről.

Már fél órája álltak kint a tűző napon, és Loki áldotta az eszét, hogy vitt magával hűtőtáskában vizet. Beült inkább a kocsiba, és halk zenét kapcsolt, ujjaival pedig a két gyűrűt simogatta, fényesítette. Vajon felkerülnek ma az ujjainkra? - tűnődött, amikor mozgolódás támadt odakint. Kiugrott a kocsiból, és abban a pillanatban megszűnt a félelme. Látni akarta Thort, látni, és vele lenni. Olyan volt ez, mint egy vizsga, ami előtt az ember feszült, ideges, úgy érzi, nem tud semmit, aztán mikor kihúzza a tételt, minden eszébe jut. Megállt hátrébb, lábával idegesen topogott. Sorra jöttek ki a szabadon engedtek, aztán a kapu becsukódott, és ő egyedül maradt. Tekintgetett körbe, segítséget várva, de hamarosan teljesen egyedül maradt. Rázni kezdte a hideg. Mi van, ha Thor már régen elment? Még mielőtt ideért? De hát nem látott senkit az út szélén. Biztosan jött érte valaki, és már messze járnak, de ki? Thornak nincs senkije, motyogta magában, aztán rájött, hogy ő az, akinek nincs senkije. Thort annyira szerették a diákjai, a kollégái, hogy bárki hajlandó lenne eljönni érte. Ő az, aki egyedül van, akit nem szeret senki, és ez letaglózta. Beült a kocsiba, de képtelen volt elindulni. Véget ért a vizsga, és ő megbukott, pedig ahogy a nővére, ez a vizsga lett volna a jövő.

- Örülünk, hogy így alakult, de közben szomorúak is vagyunk - szólt Simon, a többiek nevében. Zsúfolásig megtelt az étkező, hogy a rabok elköszönjenek Thortól, aki a meghatottságtól szóhoz sem jutott. Kis műsorral készültek, verset szavaltak, és mindenki kezet akart vele fogni. - Sok sikert a kintiekhez, tanár úr.

- Köszönöm Simon, és mindenkinek köszönöm! Ne felejtsétek el, amit mondtam, csak akarni kell fiúk, és le kell szarni, mit gondolnak mások!

Végignézett rajtuk, a sok ismerős arcon, aztán egyenként odament hozzájuk. Mindenkihez volt néhány kedves szava, aztán legvégül Simonhoz fordult. - Ha kiengednek, várlak nálam, és nem úgy, mint a múltkor. Megértetted? Te egy nagyon értékes ember vagy. Ne pazarold el az életedet!

- Mindent köszönök Thor - rázták meg hevesen egymás kezét, de Thor megrántotta Simon kezét, és magához ölelte.

- Én köszönök. Fandralt meg... nos védd meg helyettem is, rendben? - Bólintott egyet Simon, összepréselte az ajkait, hogy leplezni tudja a megindultságát.

Kint alig volt felhő az égen, az is messzire kerülte a napot, így az zavartalanul ragyoghatott be mindent. Thor kilépett, becsukta a szemét, és nagy levegőt vett. A kapuban posztoló őröktől elköszönt, sporttáskáját a vállára csapta, és elindult ki, a szabadságba.