_______Ω_______

Érdemes-e lenne megemlítenem, hogy elfogadás ellenére is rettenetesen rettegtem, csupán csak nagyon jól állcáztam azt. Hiszen  mindannyian körültöttem legyeskedtek a házban az elmúlt pár napban. Olyan volt, mintha egy hosszú hadjárat után az elesett, megtébolyult katona lennék, az a tiszt, akit addig ápol az ember, amíg vissza  nem jön a józan esze, hogy aztán  újra a csatamezőn szolgáljon, s harcoljon. Élveztem ennek minden pillanatát addig, amíg az nem az idegesítő formába ment át, hiszen  mondanom sem kell, -leginkább az idősebbek részéről- nagyon sok anyáskodást kaptam. 

"kérsz még valamit? "

"ne cseréljük ki a kötést? "

"hagyd, majd megcsinálom én..."

És hasonlók. Annál a pontnál  azonban elszakadt a cérna, mikor Hoseok el akart kísérni mosdóba. Jó hogy nem a seggemet akarta kitörölni. Azért  valljuk be az összes brutalitást jól viseltem eddig, nem hinném, hogy pont most kellene elkezdeniük aggódni. 

Csótányok. 

-Unatkozok. -Taehyung szó nélkül jött be a szombámba, se egy kopogás, vagy az illem legkisebb szikrája. Nem mintha elvártam volna tőle, -főleg nem tőle. Közelebb jött, hangosan becsukta maga után szobám ajtaját, majd nekilátott idegesítésemnek. 

-Akkor menj és írd a könyved. -nem pillantottam fel könyvemből. Nem az enyém volt, Namjoon adta azzal az indítatással, hogy művelődjek egy keveset, mivel közöltem vele, hogy a lábadozásom ideje alatt szeretném hasznosan tölteni az időmet. Azt is meséltem neki, hogy kedvelem a francia lírát, ezért kaptam tőle egy jól lefordított verseskötet, amit aztán azóta is bújtam. 

-Nincs kedvem. -aztán lefeküdt mellém az  ágyra, s elterült rajta, vékony kezeit feje alá helyezve, s nagyot sóhajtott. 

-Taehyung kérlek kímélj meg az idegesítésemtől. Ha nem tudsz magaddal mit kezdeni, akkor keresd meg Jimint és szórakoztassátok el egymást. -felnéztem a függőleges betűk közül, s akkor láttam, hogy furcsa csillanás volt a szemeiben. 

-Azt mondtad szeretsz. -nem nézett rám, továbbra is a plafonra meredt, engem viszont annyira hirtelen ért ez az egész, hogy ha az az átkozott állmennyezet a fejemre szakad, se veszem észre. 

-Mi van? -értetlenkedtem. Tulajdonképpen zavarban voltam. Nem azért mert mondta, hanem mert ő mondta. Éreztem, ahogyan arcomat elönti a forróság, ahogy apró gyöngycseppek jelennek meg tenyerem felületén, hogy a keméynkötésű kötet jól elázzon ujjaim alatt. 

-Ha szeretsz, hát törődj velem. -felém fordult. 

-Taehyung kérlek... -nem hagyta, hogy befejezzem, azonnal folytatta. Nem mondom, hogy közbevágott, mert valószínűleg én szakítottam félbe kezdeti kérlelésemmel. 

-Engem nem versz át, és tudom, hogy az agyadra megy a többiek mostanra már idegesítőve vált gondoskodása. Én nem fogok punciskodni veled, mert semmi értelme. A sebeid meg gyógyulnak, szóval tőlem hancúrozhatunk is ha gondolod. -elvigyorodott, miközben az alattunk lévő takaró gyűrődéseivel játszadozott, hol megforgatva szemeit, hol nagyokat, már-már színpadiasokat sóhajtva. -Hm? 

-Nem akarok semmit csinálni. És én vagyok a legboldogabb, hogy nem kezeskedsz velem porcelán szoborként, de ökörséghez sincsen kedvem. -lassan behajtottam az előttem elhelyezkedő irományt, majd óvatosan megfordultam, s felültem. Próbáltam komolyan beszélni, hogy ne a kellemetlenség hallatszódjon a hangomból, hanem a komolyság. -Áruld el kedves Kim Taehyung, ha nem szexelsz vagy gyilkolsz,  mit csinálsz? 

És valójában tényleg érdekelt mit csinál, de sosem tettem fel ezt a kérdést. Valószínűleg el volt foglalva mindig. Hiszen, ha az ő elméje nem volt lekötve, az csak bajt hozott. Ha nem volt mivel foglalkoznia, rémképeket idézett. Ebben biztos voltam, ezért foglalkoznia kellett valamivel mindig. 

-Festek... -suttogta, s újra eldobta magát a dunnyhák között. 

Alkotó tevékenység. 

-Mi? -értetlenkedve figyeltem. Annyira meg voltam lepődve, hogy szempilláimon úszóhártyákat képeztek az értetlenség apró molekulái, elhomájosítva látásom teljes valóját. 

Most azonnal gondolhattam volna arra, hogy esetleg az áldozatai vérével pingál meg tárgyakat vagy helyiségeket, de annyira szokásos és normális lett volna az ő esetében, hogy azonnal el is vetettem. Most arra gondolt, hogy kecses végtagvégződéseiben tartva egy apró fából és rágcsáló állatszőrből készült, vékony eszközzel, valamint folyékony formában előállított pigment termékekkel, képzőmunkát végez, egyfajta zsenialitási perspektávaban. Egyszóval; fest. 

-Mármint festő vászonra, festékekkel és ecsettel... vagy a kezemmel, bizonyos esetekben. -megakartam kérdezni, hogy mi az oka, hogy fest, hiszen nagyjából mindennel tisztában voltam, csak ezzel az egy tényezővel nem. Mondjuk mindezek mellet különlegesnek is tartottam, hogy valamilyen szinten elveszett benne a művészi véna és hajlam. 

Nos a legnagyobb elmék, és a történelem, valamint a világ hatalmas agyszülöttei, eszmei zsenijei, mindannyiuk saját művészetét folytatta. Belegondolva a legszélsőségesebb pszichológia gondokkal küzdő, elmebetegnekvélt nagy nevekig, valamilyen szinten közük volt a művészethez. 

-Ezt nem gondoltam volna. -nagyobbra nyíltak szemeim, ahogy válaszoltam neki. -Nem mondta soha, senki. 

-Mert nem dicsekszem vele. Senkinek se. 

-Mármint csak nekem mondtad eddig? -egy pillanatra megörlütem, hogy esetleg ez az első olyan dolog, ami tükrözi a magánéletének kincseit, s azoknak privát fontosságát, -emiatt csak velem osztja meg, de lehervadtam. 

-Ja nem. Csak leszarom. -nevetett. És majdnem azért nevettem el magam, hogy lehet ennyire obszcén, mikor már megint egy komoly szituációban voltunk. Olyan volt ez mintha a halálból, vagy a fájdalomból csinálnánk poént, -bár sok esetben erről volt szó. 

-Taehyung... -elkezdtem újra, de megint közbevágott. 

-Azért festek, mert olyankor üres a fejem. Az egyetlen eset, hogy úgy üres a fejem, hogy nem kezdek el kattogni. Hogy nem azon gondolkodom, hogy valamilyen kegyetlen formát felöltve kezdjek bele valamilyen kárhozottan fertelmes dologba. Hogy ne kezdjek el unalomból gyilkolni, vagy betegesen túlmagyarázni a szorongásom. Vagy ne öljem meg magam... -először hangosan beleéléssel kezdte, majd ahogy mondanivalójának komolysága egyre nagyobb mértéket öltött, úgy halkult el ezzel párhuzamban. 

Azt már megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad kizökkenteni, mert valójában, csak annyi történt, hogy túllendült a saját holtpontján. Elkezdte a kellemetlen részénél, aztán már nem érzékeli a külvilágot és csak folytatja, majd egyre jobban könnyebül meg, az indulat apró szikrái leperegnek róla.  

-De ez szép dolog. És szeretem a fetsészetet, csak nem értek hozzá. -azért válaszoltam neki, mert sokáig volt csend, s úgy akartam hozzá szólni, hogy vagy kihozzak belőle még valamit, vagy csak simán nyugalmi állapotban tarstam újra. 

Valóban nem értettem a festészethez, de szerettem nézni azokat, hiszen anyámnak is számos, álítólagosan felbecsülhetetlen értékű műve volt kiállítva otthonunkban. 

-Taehyung? -olyan dologra kérszültem, ami talán az eddigi legtisztább felvetés lett volna ittlétem alatt, mégis talán a legkockázatosabb is. 

-Igen? -egy pillanat alatt láttam megint  inkább huncut és pszichopata tekintetét, kanyargós, bájos félmosollyal, s felrántott szemöldökkel. Még kék haja is meglibbent, ahogy felém kapta fejét. 

-Megnézhetem a festményeidet? 

Tisztelet. 

Felrántotta a szemöldökét, a másikat, azt amit eddig nem, s egy pillantra kimaradt lélegzése, -de még szívritmusa is. 

Nyílván azt akartam, hogy megengedje nekem, de nem tudtam milyen határokat lépek ezzel a kéréssel át, s miket feszegetek. Nem válaszolt még mindig, csak elfordította fejét, de nem hirtelen, mintha megsértettem volna, még csak haragot sem láttam, tényleg semmit. Aztán persze nyaka felvett egy érdekes derékszöget. Leejtette homlokát, az puhán puffant a hófehér ágyneműbe. Kék hajával úgy nézett ki mint azok az olcsó, cukorbetegséget generáló, extrém édes tejszínpudingok, rajtuk a habbal, valamint a mázas cukorgömbökkel, melyeknek mindenki álítása szerint áfonya íze van, de közben csak aszpartán és szintetikai anyagok egyvelege megszilárdulva. Meg egy kis festék. 

Festék. 

-Taehyung? -óvatosan felálltam, hiszen látni akartam egész valójában, nem csak egy kicsavart ülő pozícióban, aztán még óvatosabban felé fordultam teljesen. Hátamra nagyon ügyeltem habár közel sem volt már olyan rossz mint az elején, de jobb félni mint megijedni. 

Még mindig ott feküdt, s közben folyamatosan csak lapockája emelkedését láttam, aztán egyszer csak felpattant. Hirtelen, mint amikor a semmiből jelenik meg egy bogárfóbiás előtt, valamilyen csúszó-mászó és az akkorát ugrik, amekkora már pont frusztráló egy nyugodt szituációban. Azonban most én is kicsit meghökkentem. 

-Oké. -csak ennyit mondott majd azonnal vehemes lendületekkel megkerülte ágyamat, s csak az ajtóban állt meg, mikor észrevette, hogy a meglepődöttségtől én egy tapodtat sem léptem. -Jössz? -kérdezte, majd kissé kirívó módon csípőre tette kezeit, már-már csalódott, türelmetlen tekintetet vágva. 

-Ja, ja.... igen. Bocs. -makogtam, kellett pár másodperc, amíg felébredtem a transzból, de sikerült, s azonnal követni kezdtem a kékséget,-valószínűleg szobája irányába. 

Komótosan haladtunk szobája irányába, először lassan a folyosón és ügyelnem kellett még sebemre, ám társam látszólag ezzel egyáltalán nem foglalkozott csak a lépcsőfordulóban vetett rám egy pillantást. Aztán már csak azt vettem észre, hogy lendületes mozdulattal benyit saját lakórészébe, majd megvárja még én is -kicsit félve de- követem és ahogy a szoba közepére érek hangosan becsukja maga után az ajtót, majd megtámaszkodik annak lapján úgyhogy feje koppan a bútoron.

-Szóval megmutatod? -kérdeztem, hiszen még mindig csak támaszkodott a bejáratnál és pár percen keresztül csak meredt a semmibe. Igazából semmi érdekes nem történt, gondoltam megszakítom ezt a némaságot. Habár tekintetemmel kereshetem volna a hatalmas lapokat vagy vásznakat de tulajdonképpen még mindig az ő szándékaira voltam kíváncsi.

-Türelmetlen vagy nyúl fejű! -nevetett, majd ellökte magát az ajtótól és robosztus, már-már túl kemény mozdulatokkal odalépett szekrénye oldalához és annak kitámasztott ajtaját behajtotta, ezzel hagyva, hogy egyik köntöse lehessen a földre, majd szemünk elé tárult alkotásainak halmaza.

Először nagy szemekkel néztem és nagyon is meglepődtem, hogy konkrétan puszta kezével hajigálja őket. Láttam fél készeket, láttam szinte nedveseket, amik biztos nem voltak azok csak csillogot felületükön a sok festék. Láttam egészen különlegeseket azonban egy valami feltűnt.

Pillangók.

Szinte mindegyiken vagy láttam egy tökéletesen megfestett lepkeszárnynak az ízelt hámszöveteit vagy egy teljes repülő rovar egész szárny szerkezetét. Több helyen véltem felfedezni hogy Taehyung valószínűleg nagyon is szeretheti ezeket az apró repülő gyémánt bogarakat, ugyan nekem csak családi címerem kötelez ehhez az élőlényhez. Na meg mitagadás ha alakzatként nézzük, mégiscsak egy szép teremtés, valamint a művészek közkedvelt alanya. De hogy szinte az összes műalkotást megpecsételte vele, kisebb-nagyobb mértékben nem hagyott némaságot bennem.

-Miért festesz ennyi pillangót? -hangom lehetett volna cinkos suttogás is, ám inkább csak barátias volt. Azt akartam, hogy továbbra is vagy lazán vagy őszintén válaszoljon minden kérdésemre. -Mármint úgy értem, hogy sok helyen láttam már..

-Neked nem tetszik? Szerintem szépek.  -felemelte az egyik padlózattal párhuzamosan elhelyezkedő téglalap alakú vásznat, majd maga mellé helyezve, hogy egy síkban legyen látószerveimmel úgy mutogatta akár egy dísztárgyat. Bár valljuk be arról volt itt szó. És igen absztrakt módon közelítette meg. A kép valójában egész felületén fehéren mázolt és látszott az ecsetvonások lustaságán, hogy egy gyorsan vázolt kétszínű lepke helyezkedik el rajta, néhol hagyva hogy az elfolyt festék maszatként száradjon oda. Egyszerre láttam igazából az összes képen a káoszt és a harmóniát is. -A kedvencem a halál lepkéje.

Szerencsére tanultam annyit még odahaza biológiából, hogy tudjam valójában a halál lepke egy olyan moly fajta, melynek tora és potroha a felszínükön kialakított ízes szaru szőrszálakból természetes módon úgy foltosodott meg, hogy tökéletesen alakítson ki egy koponya formát. Hozzátéve az állat fekete-fehéren mintázott szárnyait. 

Majdnem ugyanolyan volt mint Taehyung, csak fordított helyzetben. Amíg kékség külseje már-már cukormázas ártatlan módon inkább bohókás volt, személyisége az előbb említett lepke kinézetével egyezett. És bár valljuk be őszintén, ez az apró állat igen ártalmatlan.

-Tetszenek a festményeid...  -suttogtam és lehajoltam magam elé hiszen a dobálásból az is következmény lett, hogy zokniba bújtatott lábujjaim is tartottak egy ilyen vászon darabot. A képen ugyanaz volt látható, csak épp pirosas-kékes beütésben, mint amikor az ember felvesz egy 3D-s szemüveget. Azt megfigyeltem hogy a kékség nagyon sok perspektívából, nagyon különféle technikákkal, nagyon különféle módon de mindenhogyan ábrázolt. És még mindig csak ezt.

Pillangó.

_Röhejes az anyád...  -válaszolta a semmiből, majd elhajította a festményt. Az az egy mázli volt az egészben, hogy valójában ha a festékréteg már szilárdra száradt az alapon az ilyen apróbb hajigálásoktól nem lett bajuk a műveknek. -Tulajdonképpen egy kicseszett tolvaj!

-Ezt már megbeszéltük Taehyung. -kezdtem volna bele, hogy már megint miért hozza fel új, jó módon sértegetett, azonban szokásához híven félbevágott. Bár megtanulhattam volna, hogy valószínűleg nem félbevág, csak nem fejezi be mondanivalóját.

-A címeretek szart se ért volna ezek nélkül az állatok nélkül. Bár tudod mit, nem bánom, én így is sokkal jobb vagyok. -hencegve mondta majd megrántotta vállait és közelebb jött hozzám. -Tudod nagyon szívesen megfestenélek téged, és ezekkel az állatokkal aztán..  de félek, hogy akár milyen szinten vettem be minden művészi és tehetség vénámat, a mocskos véred miatt semmi jó nem származna belőle. -hogyha a szarkazmus fájna már valószínűleg halott lennék. De biztos csak azért állíthatom, mert megsértett Taehyung ezzel a mondatával, s legszívesebben bevertem volna a képét.

-Azt a részt mert túl tárgyaltuk, hogy engem az anyám miatt gyűlölsz. Mert rokoni szál köt hozzá. De semmiképp nem értek egyet semmilyen elvével, vagy gondolkodásmódjával, pláne nem támogatom vagy fogadom el. Úgyhogy kérlek, el se kezdjük ezt a gyerekes vitát! Én csak a képeidre voltam kíváncsi. -válaszoltam majd ugyanúgy tettem felé egy lépést és ilyenkor örültem annak a pár cm-nek ami kettőnk magasságát különböztette meg. Nem tudtam rá teljesen lenézni, pláne nem abban a pozícióban, ahogy vállaimat tartottam, hátamon még mindig szoros kötés volt, de a fölényt így is meg adtam magamnak, hogy aztán a kékség elfogadta-e vagy sem az már nem az én dolgom volt.

Hosszas ideig csak nézelődött, fürkészte szememet. Láttam, hogy ajkam és látószerveim között mozog saját szivárvány hártyája és pupillája. Hol kitágult, hol összeszűkült, aztán szobájának gyér fénye miatt szempilla rebegtetése is egészen máshogyan hatott, majd egy hirtelen új váll rántás után jobb lábára támaszkodott, kitolta csípőjét és feltette fejében megötlött, nekem azonban hirtelen és gyanúsan hangzó monológját.

-Ha nem érezném magam ennyire furcsa helyzetben, akárhányszor kettesben vagyok veled, és ha több időnk lenne, lefestenélek vagy használnának festéknek. -vigyorgott.  -Értsd ahogy érteni akarod.  -komisz mosoly lapult meg szája két oldalán. Az én szemeim meg kitágultak, s eddig zsebre tett kezeimet összekulcsolta magam előtt, karba fonva, és már nyitottam volna ajkaimat hogy valami szaftos, megalázó vagy inkább cinikus szöveggel válaszoljak ám ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón és mindketten oda vetettük fejünket.

-Ah, szóval itt vagytok! -a furcsa volt, hogy a kékség bátyja nyitott ránk először. Yoongi tipikusan az az ember volt, aki a lehető legkevesebb fizikai közlekedést végzi a házban. Az meg még furcsábban hatott, hogy ő volt aki szólt nekünk, és keresett. -Csak azt akartam mondani, hogy az anyádnak elküldött videó nem csak célba ért, de választ is kaptunk. Lent van a levél az asztalon. Megvárjuk még Namjoon és Hoseok hazaérnek és megnézzük. Készülj fel kölyök! -a fehér hajú folyamatosan hozzám beszélt. Ez nyilvánvaló volt, mert időközben Taehyung kiállt kettőnk közül és lomhán levetette magát ágyára.   A plafont kémlelte. 

-Arra a következtetésre jutottam, nagy az elszámolási szándéka...

------------------------------------------------

sziasztok, ugyaaaaan jól megcsúszva de itt vagyok

mini bocsánatkérés, meg nem is olyan izgalmas rést, de oka van, pihenjetek, mert kelleni fog ahhoz, hogy a lassacskán tervezett hatalmas csatát (és a vele járó következményeket) meg tudjátok majd emészteni

remélem azért tetszett, és bocsi tényleg, -ritkultam/ritkulok megint mert nagyon sok a dolgom mostanában...

pusziii