_______Ω_______

Készen álltam ahhoz, s elég érettnek gondoltam magamat, hogy komolyan vegyem a feladatomat.  A feladatot amit vagy önzetlenül vagy felindulásból vállaltam magamra. Hiszen a halálos ítéletemet fogadtam el, még akkor is ha csak papírforma volt az egész. 

Ilyenkor az emberek többsége gokndolhajta azt, hogy önző módon csak eljátszom ezt az egész önfeláldozás dolgot, vagy mártírként fogom  fel az egészet.  

Igazából bennem egyik se volt csak a kökemény szeretet. Ami olyan dolgokra képes egy ember éltében, amikre az előtt nem is tudott gondolni, és ez olyan következményeket hurcol maga után, mint a halál. 

Elme fel nem foghatja, hogy micsoda erő rejlik a szeretetben. Embert próbáló időkben tartja bennünk a lelket, és kivételes önfeláldozásra késztet, tisztességesnek tűnő, hozzánk hasonló fiatalokat sarkall a legsötétebb bűnökre, és hétköznapi embereket ösztönöz rejtett titkot kifürkészésére, és jóval azután is, hogy elmentünk, a szeretet megmarad az emlékeinkbe égve. Mindannyian vágyunk a szeretetre, de néhányunk, miután rálelt, azt kívánja, bárcsak sose találta volna meg,  mert olyan dologra késztette, ami nagyobb annál sokkal. 

-Készen állsz? -kérdezte Hoseok, s közben odahajolt fülemhez is. 

A büntető szobában voltam, s egy széket megfordítva ültem egyes egyedül abban az egy négyzetméterben. Nos a kékség ide találta megoldásának helyszínét, s Namjoon jelenlétével itt kíséreltük megcsinálni. Hoseok felállította a kamerát, öreg, egykijelzős, alig jól kivehető felvételt tudott csinálni a retro készülék, de ez tökéletes volt arra, hogy az állványon támasztva csak azt vegye fel amit kell. Nehogy túl élethű legyen. 

-Igen. -suttogtam, majd összeszorítottam szemeimet. Féltem, de nem attól, hogy anyám látja ezt az egészet, vagy hogy a kékségnek elmegy az esze és esetleg túlzásba esik. Gyerekes és egyszerű módon nagyon rettegtem a fájdalomtól. S ahogy az egész procedúra előtt elképzeltem agyban, hogy a kecses kezek, precízen fogják meg a pillangó kések markolatát, majd sebészi pontosággal akarják a hátam minden fedő- és kötöszövetét, gyengéden, s kimérten kettéhasítani, hogy aztán skarlát színű vérem fesse meg testrészeim, ruhám, s a padló többi részét. Még a hideg is kirázott, olyan morbid dolog ilyenen festői szemszöggel vélekedni. -Készen állok. 

Megfogtam az előttem lévő vas széknek, s annak háttámlájának középső rácsoszlopait, s erősen megmarkoltam. Tenyerem izzadt, ugyan úgy, ahogy homlokom, s nagyjából minden porcikám. Fogaimat olyan erősen szorítottam össze, hogy félő volt, a két csont sor szétcsúszik egymás mellett. A kamera tőlem kettő egész méterre helyezkedett el, egy háromlábú, műanyag tartón, ami kellően volt magas ahhoz, hogy Namjoon  mögötte szemmagasságban követhesse az egészet. 

S tudtam azt is, hogy míg Jimin  és az ikrek izgatottságuk, addig bátyám a feszültsége és aggodalma miatt van kizárva, a most rendkívül fullasztó szobából. S nem utolsó sorban, kinyitottam szemeimet, hiszen  a barna hajú férfi bekapcsolta a felvevőt, s a kamerát is, ami kicsiny csippanó hanggal adta a tudunkra, hogy elkezdődött a színjáté. 

"csak időben essenek le a karjaim és a fejem"

Ez volt a kulcsmondat, hiszen a puszta szenvedésem nem volt elég ehhez az egészhez, a tényeleges elmúlás részét el kellett játszani. 

Aztán  kinyitottam a szemeimet, s Taehyung ott ült előttem. Törökülésbe helyezte, fekete nadrágba bújtatott vékony lábait, hófehér atlétában, kezében a csillogó pengékkel. Álla alatt úgy helyezkedtek el a fényes, egyenesre vasalt fegyvereket, mintha egy tökéletes pultot alkottak volna. És tökéletes is volt, csak rendkívül veszélyes. 

Remegteg szemhélyaim, s remegett minden belső szervem, olyan görcsösen szorítottam magam előtt a fém rácsokat, mintha életem múlt volna rajta, -bár burkoltan az is múlt. S igazából belegondoltam, hogy egyszerre akartam és féltem is. Olyan volt mint egy nagy vizsga, aminek csak az után örülsz miután túl vagy rajta. 

Lettem volna túl rajta. 

És akkor szinte megéreztem azt a szellőt, ahogy Namjoon bólintott egyet az előttem elhelyezkedőnek, hogy elkezdhetjük az egészet. Az a fejmozdulat, amit lelki szemeimmel láttam, a tarkóm mögött, s tudtam hogy megpecsételtem sorsom. 

Taehyung némán felállt, majd először csak egy laza mozdulattal közelebb jött, s a hatás és feszültég növelése érekében még meg is ropogtatta ujjait. Azokat a vékony ujjakat amikben ott voltak a pillangókések. És csak jött közelebb, s én teljesen feladtam, hogy bármiféle megfutamodás vagy ellenszenv legyen velem a helyzettel kapcsolatban. 

Vettem egy mély levegőt, s minden egyes szén-dioxid molekula olyan sebességgel rezegtette a levegő szálait, mintha azok egy adott kotta húrjai lettek volna, s minden hang egy-egy vércseppként festette a légkört, teljesen a feladás felé sodorva engem, minek én tökéletesen eleget tettem. 

"a lépések üvöltöttek fülembe, s ahogy a bicska kipattant, csillogó hangja vágta dobhártyámat, hogy sírva könyörögjek, mikor belegondolok, hogy éltető testnedűm pillanatokon belül, a robosztus, sötét padlót fogja megfesteni

s mint egy tóba fagyott hattyú, mely szállni akar, ujjaim alatt a hideg vízcseppek csörgedeztek a padlóra, majd az első suhintásnál, fagytak oda szárnyaim is

s a hideg penge úgy perzselte negatívan bőröm felszínét, hogy nem tudta borult elmém, vajon lángol, vagy elhűl

vajon élek-e abban a pillantanban

s a hátam mögött állók, kik csak hangos sóhajokkal, együttérzést próbáltak suggalni, s az elzárt ajtón túl aggódó fivérem, s a lelkes kinzóm

kék haja csak úgy takarta el, hogy tökéletes szemei kapuk legyenek egy olyan világba, melyet csak nekem mutat meg, s csak nekem tár fel

és még egy vágás, amint érzem, hogy karom recesszív módon rázkódik meg, s ahogy az izomrostok felső része megsérül akár egy lélekhártya, melyet csak a kemény érzések képesek átszakítani

és ekkor az első fájdalmas nyögés, mi elhagyja számat, s szívverésem egyenértékű a kamera pirosan pislákoló, monoton fényével

fáj, éget mar, mint a sav, mint a legszörnyűségesebb borzalmak egyike, de leginkább azért mert lassú halálra ítélt áldozat vagyok"

-Taehyung.. -nagyon halkan szólaltam meg, annyira halkan, hogy tudtam, hogy csak kínzóm hallja, s biztos voltam benne, hogy a felvételen ez fel sem tűnik. Mondani akartam neki, hogy siessen, de nem tudtam, úgy sem fog, mert ennek ez volt a lényege, hogy szépen fájdalmasan és élethűen meghaljak. 

Aztán beszédre nyitotta keserű ajkait.

-Látod, milyen szépen a folyik a vére? -kérdezte, s közben megragadta arcomat, majd egy hirtelen mozdulatot követett el, nagyon közel derekamhoz, nagyon mélyen belevájva húsomba a fém élét. -Azért van rajtam fehér ruha, hogy a tiszta imidzsemet még jobban bemocskoljam ennek a családnak a vérével. -lendületesen elhajította az egyik kést úgy, hogy az a falnak csapódott, még szinte szikrát is villanhatott, ahogy a beton és a vas találkoznak, csillingelt, s fájdalmas volt. Közben a másikat belecsúsztatta a zsebébe, majd megragadva arcomat, felrántotta fejemet, s olyan közel hajolt hozzám, hogy minden lélegzetvétele szinte pofozta képemet. Megfeszítette sovány végtagjait, s ahogy feljebb emelte egyik újját számhoz, még saját vérem fémes ízét is érezetm. -Ugye szépnek látod Batafurai? Ahogy végzek a fiaddal, az egyetlen egy emberrel, abban a szánalmas birodalmadban, aki még kitudott volna rángatni abból a sok mocsokból, amit saját magadnak okoztál. -elhajította fejem, majd egy szempillantás alatt mögém lépett, s tovább meccette bőrömet hátamon, de nem akárhogyan, most sokkal gyorsabban. És nem csak rendszertelenül. 

Valamit belevágott. 

-Nézd meg jól, ahogy szenved, majd szépen elvérzik. -és még egy csík lefele. Már láttam bokámnál ahogy a régi padlózatot teljesen elönti vérem, s ha nem bíztam volna meg Seokjin alátámasztásában, és a fölöttem uralkodó kékségben, akkor már biztosan a pánik öntött volna el, rendkívüli vérveszteségem miatt. -Kiszipolyozok belőle mindent, ahogy azt  te tetted mindenkivel. 

És csippant a kamera. 

Ez azt jelentette, hogy lassan tényleg el kell játszanom, hogy nem csak kínoznak, de utolsó perceimért esedezek, majd jól megjátszva lebukik arcom, hogy végezzen velem a felvétel. 

-Úgy, gondolom, hogy a valóság egy hatalmas ribanc, vörösbe öltözve. De tudod Choi Hyora, te még nagyobb vagy. -éreztem, hogy elmosolyodik kijelentésén, s ekkor akkorát ránt a kezén, hogy az eddig meglévő, érezhető metszéseim teljesen merőlegest vesznek fel a mostanival, s egy nagyobb artikulátlan üvöltés mellett, úgy döntöttem, hogy befejezem ezt az egészet. 

Ladobtam fejem a széktámlára, már csak azért is, mert nem tudtam több kínzást elviselni, s rendkívül fáradt voltam már. Tiszta izzadtság, mely csípte a friss sebeket, reszkettem, zsibbadtak testrészeim, fájt a fejem és a szédülés is megrészegített, valamint a vér fémes, savanyú íze és szaga beköltözve receptorsejtjeimbe, már émelygésre késztetett, s ha nem jelzek időben, biztosan vagy tényleg eljájulok, vagy elokádom magam. 

Szemeimet is lehyuntam, s két karomat, is hagytam had lógjanak tartás nélkül mellettem, hagy csöpögjenek egyesével a kis vércseppek, végigfolyva tagom hosszán is. 

-És ez egy remekmű, drága Batafurai. Kérlek fogadd őszinte részvétem, hogy ezt tettem az egyetlen örökösöddel, de nem volt más választásom. -szemem sarkából ugyan nem láttam, s a véres, lucskos padló csattanásaiból, tökéletesen hallottam, a nedves lépteket, s tudtam, hogy a kamerához sétál. - Még biztosan látjuk egymást. 

És a csipogás, s a vörös villodzó fény is abba maradt. 

-Elég volt! Vége. -Namjoon mély hangja zökkentett ki, de nem voltam képes reagálni, egyszerűen nem ment. Arra se volt erőm, hogy a szemeimet kinyissam. Féltem, hogy ha megmozdulok, akkor esetleg tényleg minden energiám kiveszik belőlem, s itt halok szörnyet a szó legnemesebb értelmében. A lélegzetvételeim is nehezek voltak, s amint vettem egy nagyobb levegőt, úgy indult meg jobban vérem a padló felé. 

Kétségbeestem. 

-Hyung.. -remegve makogtam valamelyik idősebb felé sandítva, hogy segítséget kérjek, valaki kaparjon össze, valaki segítsen, mert már rohamom lehetett volna, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a kiszolgaltatott helyzettel. -Se-segíts, kérlek. -lassan emeltem meg kezeimet, hogy visszahelyezzem azokat a a székrácsra, valamiféle támaszhoz juttatva magam. 

-Ahj, igen. -az idősebb észbe kapott, s kiállva a kamera mögül odasietett hozzám, majd egyből le is guggolt elém. -Semmi baj Jungkook. Nagyon ügyes voltál. -mondta, majd halványan elmosolyodott, s az a mosoly tartott ott jelenleg életbe, hogy ne kapjak idegösszeroppanást. 

Namjoon odanyúlt feszülő ujjaimhoz, majd óvatosan lekulcsolta azokat a székről, s közben folyamatosan nyugtatott. 

-Fá-fáj, nagyon fáj. -válaszoltam könnyes szemekkel, s hagytam, hogy ő irányítsa végtagjaimat is. 

És ekkor tettem egy nagyobb mozdulatot először. Taehyungra emeltem tekintetemet, ki a sarokban állt jobb lábán támaszkodva, s a percekkel ezelőtti kését törölgette felsőjébe, mely már véremtől volt olyan foltos. De ő nem nézett rám, vagy mert nem gondolt semmit, vagy mert nem is akart, s neki nem hatott ez akkora jelentőséggel. Nem törődve sánta, fogyatékos mozdulataimmal, hogy alig tudok felállni ültömből, s csak akkor jött oda Hoseok is aki, időközben szétszerelte a kamerát és az állványt. 

-Készen van. Minden rajta. -ekkor találkozott tekintetünk. -Sajnálom Jungkook. 

Biztosan észrevette meggyötört tekintetemet, mert levette a rajta lévő nagyobb, kötött pulcsit, s rám adta. Felszisszentem, ahogy bőrömhöz ért, de már vacogtam, s amint két oldalról támasztva legalább nagyjából merőlegesen helyezkedtek el térdeim, azonnal az ajtón lévő kis ablakra kaptam tekintetemet. 

Nem láttam át rajta. 

Nem hiszen, a levegő nagyon párás és bűzös volt, annak ellenére is, hogy vacogtam. Csak koszos, sápadt, elalélt tükörképem szemezett velem, s kipirosodott ajkaim, s bedagadt szemeim. Nem szenvedtem, de azért közel álltam hozzá. 

-Segítünk letisztítani magadat, azután lepihenhetsz. -Namjoon még mindig kellő lágysággal, mosolyogva fogta testemet két hónom alatt, s lassan terelgetett az ajtó felé, amit Hoseok időközben kinyitott. 

-Fá-fáradt vagyok Hyung.. -mondtam, s legszívesebben lehyuntam volna szemeimet, ott helyben lefeküdtem volna. Annyira elöntött a letargia és a kimerültség, hogy tényleg csak erre maradt energiám, de az idősebb szavaival élve, az én érdekemben és mert az erkölcs megkívánja, még el kellett rendeznem magam. 

-Tudom Jungkook. Teljes mértékben megértem. Gyere. -hangja apai melegséggel kúszott füleimbe, s ennek nagyon örültem akkor. Nagyon jól esett, s amint kitettem lábam a küszöbön, fellélegeztem, hogy nem abban a véráztatta dohos közegben vagyok már, s a kezdeti felindulás miatt, s mert már nagyon kívánta szervezetem, hibaként vettem egy nagyon nagy levegőt, de a feszítő érzés, s tüdőm kissebbedő kapacitása miatt, azonnal köhögni is kezdtem. Ezzel csak jobban megremegtek izmaim, s jobban eleredtek könnyeim. A metronómszerű megrázkódtatás miatt, azt éreztem, hogy felsőtestem darabokra hullik, s nem marad más belőlem, csak hús köd, és egy kupac csont. 

-Ne tegyél hirtelen mozdulatot. -Hoseok hangja volt, ami újra felébresztett, s csak próbáltam összpontosítani, ezért már nem is válaszoltam. -Tudom, hogy nehéz, de ne vegyél mély levegőket se. 

-Úgy van Jungkook. Csak lassan. -Namjoon továbbra is támogatva hagyta, hogy az összes izmom súlya rá nehezkedjen, s emiatt a sok fájdalom és kimerültség miatt, erősen támasztó karjai voltak legnagyobb boldogságom. Keretet éreztem magam körül mely tudtam, hogy megvéd. -Szólok a bátyádnak és a lányoknak, hogy lássanak el. Rendben? -olyan áhítattal beszélt hozzám, hogy az már bibliotikusan jól esett, s nem tudom, hogy a sok megrászkódtatás miatt, a rengeteg felgyülemlett stressz és fájdalom, vagy mert úgy voltam túl valamin, hogy  fel sem fogtam, de lelki végkimerülésben elbőgtem magam. 

-Énh... én nem. Ne küldjük el a videót! -mondtam, s közben esetlenül haladtunk tovább a fürdő felé. -Tö-töröljük ki. Én nem akarom ezt, na-nagyon fáradt vagyok. -makogtam, s közben a rendezetlen, pánikszerű levegővételeim miatt félrenyeltem, s irdatlan bokákolásba kezdtem. 

-Itt meg mi folyik? Jungkook?! -Seokjint már csak a hangja, s sebesen közeledő alakja miatt ismertem fel. Arcát már alig tudtam könnyeimtől kivenni, de érzékelhető volt az a rettentő aggodalom. -Mi a...? -üvöltve félbeszakítottam. 

-Anya, anyát! Nem te-tehetem ezt! -össze-vissza akadoztak lábaim, s ha Seokjin nem segít vezetőnknek valószínűleg lucskosan csattanok a padlón, és csak ott folytatom ezt a hisztérikus viselkedést. 

Teljesen össze voltam zavarodva. Fáradt voltam, fájt mindenem, szédültem, azt éreztem a hogy a koponyámban lévő nyomás fog végezni velem, s közben már tüdőm is szúrt a rossz lélegzés miatt. Fáztam, rázott a hideg, s ugyan így rázott a tudtad, hogy mit tettem. Mire voltam képes, meddig tudtam elmenni, hogy a saját anyámat így becsapjam.

Hallott vagyok. 

Mivel csak ő tartott papírszámon ezen a világon, s az egyetlen számításba vehető ember is csak ő volt eddigi életemben, olyan bűntudat éledt bennem, amit sose éreztem. Azt, hogy képes voltam ebbe belemenni.

-Jungkook nyugodj meg. Csak ki vagy merülve! -már nem tudtam melyik Hyung mondta, de nem is nagyon érdekelt. Fejemet nem megtartva leborult az, s véres könnyeket hullajtva, hagytam hogy azt tegyenek velem amit akarnak. 

-Taehyung.. az ő hibája. -mondtam, de igazából nem is tudom miért. Hiszen nem az ő hibája volt, csak ugyan akkora áldozat volt mint én, s mivel halálosan szerettem, ezért belementem. Mert ennél rosszabb érzés nincsen a világon, s valószínűleg így ver a sors. Nem elég a furcsa, nehéz élethelyzet, de újra csak beszorulok két tűz közé, hogy aztán kört képezve, a menekülésre esélyem se legyen.

Nincs menekülés, csak harcolás. 

S ekkor bevillant, hogy a ház szinte összes lakója premier plánba nézte szenvedésem végig, de egy valaki hiányzott. 

Hirtelen felemeltem fejem, majd minden maradék energiámat összeszedve, kicsit kitekeredve a két idősebb támogatásából, hátrafordultam. 

S akár egy tökéletes, öntött szobor, némán, rezzenéstelenül rideg arccal állt az ajtóban, s a ruhájára tapadt vérem foltjai szinte mágnesként, fájdalmasan vonzottak, még sem tudtam visszaszaladni. Aztán lehajtotta fejét, s kék haja olyan függönyként szolgált, mintha arcán tükröződne a világ legnagyobb színjátéka. 

-------------------------------------------------

na itt is lenne ez a rész

egy kicsit káosz, és lehet, hogy egy kicsit nem is értitek, ennek oka (próbáltam most nagyon irodalom nyelven megfogalmazni) 

azt akartam hogy különböző képkockákat lássatok, nem feltétlen egy egész jelenetsort... ezért is hirtelenek a párbeszédek

azért remélem tetszett, találkozunk a következő részben!!! <3