_______Ω_______

Csakis egy öv becsatolásnyi időm volt, hiszen össze kellett szednem magam, eloldozni Taehyungot, és szépen megbeszelni ezt. Erre volt annyim, hogy a párhuzamos kis fém íveket belehelyezzem a farmeromat tartó, vastag bőrszíj lyukaiba. De amint ezzel meg voltam, odafordultam a még mindig ágyon fetrengőhöz. 

És fájt.

De nem tehettem semmit, csak olyan keserűségesen vettem rá magam, hogy ezt tanító jellegűen oldjam meg, úgy, hogy utána ne kínos legyen, vagy ne kellemetlen, esetleg ne legyen akkora lelkiismeretfurdalásom, inkább csak, hogy jogosnak gondolja. 

-Eloldozlak.. -suttogtam, majd odamentem hozzá, s lefejtettem vékony csuklóiról a már csatakos és gyűrött ruhadarabot. Két oldalra omlottak karjai, s fájdalmasan nyögött egyet. Nem akartam én így látni, pláne nem magam miatt, de sajnos, elérte. 

Láttam hátán, fenekén és hátsócomjain, a piros foltokat és saját kezem nyomait, sőt még a fránya gyűrűm is belenyomódott dereka ívébe, valószínűleg amiatt, hogy olyan erősen szorítottam testét. Abban a helyzetben legszívesebben letéptem volna a karomat, a kicsi ékszert meg valószínűleg beolvasztottam volna, de így sokadjára is csak az jött le az egészből, hogy a döntésemnek ez lett a következménye, és nem tudok már mit csinálni. 

-Nézz rám.. -makogtam ugyan olyan halkan, s megfogva óvatosan ráhúztam pólóját, -nem csak azért, hogy ne meztelenkedjen szegény, hanem azért is, hogy a saját látószerveimet kíméljem bűneim látványától. Megragadtam csípőjét, nagyon nagyon óvatosan, s a lehető legszofisztikáltabb módon, megfordítottam, tartva akár egy újszülötett, óvva simítva minden mozzanatomat teste irányába, s még meg is igazítottam körülötte ágyának habos és összegyűrödt pamutjait. Vajon tényleg őszintén így akartam vele törődni, vagy csak kompenzáltam az egészet, hogy kevésbé érezzem magam rosszul? 

S ugyan rám nézett, de ajkai ugyan úgy remegtek, sőt fel is voltak dagadva kicsit, és csillogtak a könnyektől és a nyáltól. Arca megnyomódott, s piros volt akár egy érett paradicsom, homlokán fodrozódva tapadtak izzadt tincsei bőréhez, s szempillái erősebb, rajzosabb kontrasztott ütöttek meg, ahogy a sok sós csepptől összeragadtak azok. Olyan sanyar, s olyan letargikus módon, de még is olyan gyönyörű volt. 

Akármennyire utáltam Taehyungot a legelején, s akármennyire idegesít egy-két dolog vele kapcsolatban még mindig, egyszerűen, akármilyen képkockát előhozok elmém legmélyebb részéből, -még akkor is ha túl sok időben nem tudok visszamenni, csak az jut az eszembe, hogy ez az ember csodálatos. Olyan megfogalmazhatatlanul és egyedien, olyan mesébe illő, olyan varázslatos, s valamiért, mikor nem olyan erőteljes a kisugárzása. Ha sír, ha meg van lágyulva az arca bizonyos gyötrelmektől, akkor az igazán szép. S ez lehet az én agyam, beteg, pszichotikus analógiája, de imádtam ha Taehyung arca a könnyeitől csillogott, imádtam a szenvedő látványát. 

Nos férfi szemmel, egy férfi abban fog gyönyörködni, amit szeret. Mert a jó öreg Voltaire mondta, hogy ha megkérdeznél egy varangyosbékát, hogy mit talál szépnek, vonzónak, sőt eszencikusan varázslatosnak, sose fogja azt mondani, hogy egy szitíkötőt, vagy egy pillangó lárvát, esetleg egy foltosabb egzotikus gyíkot. Nos a hím varangyosbékának, a nőstény varangyosbéka lesz a legszebb, mert azt szereti, ezért abban gyönyörködik. 

S én mivel szerettem Taehyungot megtörtnek látni, abban gyönyörködtem a legigazabban. 

-Nem akartam ezt, már az elején is mondtam. Nem gusztusom a nemi erőszak. -leültem elé, amint  végeztem, hogy minden testrésze az én kedvem és belátásom szerint legyen a helyén, hogy ne okozzak neki nagyobb fájdalmat. -Nem bántam meg, de nem is esett jól. Gondolom neked se. -sóhajtottam, s lehajtottam fejem. -Ugyanannyira fáj, mint neked, de nem lett volna szükség rá, hogyha elsőre együtt működsz velem. De nem tetted Taehyung. Elsőre sose vagy képes együttműködni velem. -visszanéztem sötét, csillogó, merengő bogaraiba. -Miért? 

Sokáig csak némán, pihegve tartotta kicsi résben ajkait, s néha nyelt egyett. Túl sok  idő hála Istennek' nem telt el, de azért annyi igen, hogy válaszreakciót követelve, ösztönzésképpen ráhelyeztem meleg tenyereimet, hideg, csontos térdkalácsára. 

-Sosem teszem elsőre. E-ez megbizonyodás. -hangja nagyon rekedt volt, nagyon mély, sőt olyan mintha mondjuk tíz-húsz évet öregedett volna, s nagyon fájdalmas is. Bazsalyogtak a kicsi nyáldarabok fogai között, s látszott mennyire próbál őszinte lenni, vagy olyan szavakat keresni, amiket vagy elsőre beveszek, vagy békén hagyom egy rövid beszélgetés után, mert megértettem. -Nem bízom senkiben, elsőre senkinek sem teszek őszinte lépéseket. Néha önmagamnak se. 

Önmagának se.

-Magadat miért hazudtolod meg? -kérdésem inkább hangzott fenyegetően, így gyorsan megköszörültem torkom, majd kijavítottam magam. -Mármint, bocsánat. Tőled rettegnek Taehyung, nem lenne értelme hazudoznod, vagy ilyen teszteket csinálnod. Ez időhúzás. 

-Megvan rá az okom. Mondjuk ma-magam se tudom, de biztos meg van. -sóhajtotta, s megfogta kezem, majd lemelte hideg végtagjairól, s saját ölembe helyezte, s hátrébb húzódott. -Reflex, talán. -hátát nekidöntötte az ágytámlának. 

Reflex. 

-Csak mond el kérlek, hogy mit szeretnél tenni. Hogy mi a terved. Ennyi lett volna a kérésem, de nézd meg egy kicsit.. -törökülésbe tornáztam magam, majd hogy még több komolyságot szimbolizáljak, összefűztem ujjaimat magam előtt, s megtámasztottam rajta markáns állam is. -A reflexednek köszönhetően, te se jöttél ki jól. De nézd, sajnálom. -továbbiakban lehunytam szemeimet. -Nos? 

-A késeim. Azokkal, azokkal akarlak megölni. -nyílván az utolsó szót idézőjelbe tette, de azért kipattantak szemhélyaim. 

-Miért? Bármi mást csinálhatnál.

-Igen, de anyád ismer. Tudja, hogy csak késsel ölök, én ki nem állhatom a mechanikus fegyvereket. Nem is lenne előnyös, mert nehezebb egy lőt, halálos sebet eljátszani. A késsel tudok olyan sérüléseket okozni, amik nagyon hihetőek, de nem veszélyesek, nagyon megtévesztőek, de elgondolkodtatóak, ráadásul ez a védjegyem. S Batafurai teljesen tisztában van vele, hogy végérvényesen, csak a pillangó késeimmel végzek az áldozattal. Ennél hitelesebbek nem lehetünk. -fejezte be a monológot, s ami azt illeti teljesen logikus volt. Nagyon közel áll a ómen-hez, de nem ámen. 

-Hogyan akarod? -kérdeztem, hiszen azért ennyi idő is elég volt, hogy agyamon végigfusson az a kép folyamat, miszerint valamilyen szinten meg fog csonkítani, vagy részlegesen, vagy teljesen, s meglepetések elé ilyen szinten nem akartam állni. Elég volt a meglepetésekből. -Ugye nem a karomat akarod levágni? 

-Bárcsak.. -nevetett, s azonnal el is tűnt a depressziós idill, melyben percekig gyönyörködtem. -Nem, arra gondoltam, hogy mikor megkaptad az első büntetésed, akkor már láttam, hogy a hátad nagyon erős. Mármint félre ne érts, de gyorsan regenerálódott Namjoon után is. Már vannak rajta hegek is, szóval az lenne a legjobb, ha hagynád, hogy megvágjam, mondjuk a lapockádnál és a derekadnál. 

-Miért pont ott? -szabályosan kirázta a hideg az említett testrészeket, s még minden szőr szálam is az égnek állt, de ugyan úgy némán hallgattam tovább, hiszen ha alá is tudja támasztani, akkor minden ellenvetés nélkül belemegyek. 

-Mert sok a kicsi hajszál ér, és vastag a bőr. Nincsen annyi idegrost, emiatt nem fáj annyira egy mélyebb vágás sem, és sok izomzatod van ott. Látványosan vérzik, bőven, de nem vénás, tehát elvérzésre esély sincsen. A gernicedet azonban mindenképpen elkerülöm, mert az végzetes lehet több anatómiai baki miatt is. Ezek a vágások pedig gyorsan begyógyulnak, de a kellő vér miatt hiheti azt a néző, hogy halálos ítélet volt a hát meccésed. -olyan komolyan beszélt az egészről, mintha már évekkel ezelőtt tanulmányozta volna ezt az egészet. Több biológiai és orvosi perspektívából megközelítve, s több olyan érvet is mondva, amibe bátyám sem tudott volna belekötni. Nyílván nem, hiszen Taehyung megfigyelt, és zseni volt, azon belül pedig a beteg zseniket képviselte. Ilyen téren simán előbb hagytam neki, hogy ilyet tegyen velem, minthogy beülök mellé a volán mögé. 

-Pedig fájdalmasan hangzik. -mondtam, majd végig gondolva, megvakartam tarkómat. -Figyelj nem arról van szó, hogy nem bízom benned, de ez.. mégis csak engedélyt adok, hogy konkrétan bemetszd a hátam. Ez veszélyes... mivan ha elfertőződik. -tettem hozzá, hiszen alapismereteimet bevetve egyből gondolkodni kezdtem a betegségek összefüggésében is. -És... -közbevágott.

-A legnagyobb problémád az lesz, hogy ha begyógyulnak, nagyon látványos hegeket fognak képezni. Nagyon nagyon látványosakat. -és elvigyorodott. Láttam a szemében, hogy ez valamiért neki jó, s nem is az a része, hogy sebet ejthet, sokkal inkább hogy nyoma lesz. 

-Taehyung.. -akartam, hogy figyeljen rám, akartam, hiszen fontos kérdést fogalmaztam meg magamban, s akkor is felteszem, ha nem vesz komolyan. 

-Mi az? 

Flegmatikus volt. 

-Ezt nem csak anyám miatt csinálod ugye? Te sebet akarsz rajtam ejteni. -nagy fejbecsapás lehetett neki ez a kijelentésem, hiszen, az a vigyor úgy lefagyott arcáról, hogy azt hittem szépen ívelt vonásai, esetleg tényleg elkonyulnak bőrén. Szeme is egy pillanat alatt hagyta abba a csillogást. Azt a kíváncsi, játékos csillogást. -Olyan sebet, aminek örökre nyoma marad. 

Csak nézett előre, és tudtam, hogy azért mert igazam van. Arra már rájöttem, hogy ha valamiben úgy értettünk egyet, hogy az alapja az ő elméjének leleplezése volt, néma maradt. Elhalkult, vagy olyan hirtelen suhant el minden érzelem a tekintetéből, akár egy gőzfelhő egy kéményből. Most is ez volt, igazam volt. 

Nem is tudom miért mondtam neki, hiszen már tökéletesen levágtam az egész szituációt és koncepciót. Taehyung azért akart minden áron ilyen módszerekkel sebet ejteni rajtam, hogy nyomatékosan belevésse keze munkáját. Kompenzált, ráadásul az anyámmal, úgy akarta megpecsételni az egészet, hogy a legnagyobb ellenségének, legféltetebb kincsét csonkítja meg, úgy hogy az eltűnhetetlen legyen. 

-Azért csinálod, hogy a te nyomod maradjon rajtam ugye?  -közelebb kúsztam hozzá. -Azért, hogy aztán mikor látod anyámat elbukni, s engem ő felkelni, tudja, hogy egy életre közöm lesz hozzád. Ezt is akarod? -megfogtam kezét, s erősen összefűztem ujjainkat, majd meg is szorítottam az izomrostokat az ujjpercek alatt. 

-Mit vársz? -kérdezte, s közben undorral színezte hangját, s tekintetét is. -Hogy majd mosolyogok, mi? Elhitted Jungkook. 

-Nem, nem hittem el. Ne játszd ezt. -mondtam, egyre jobban lágyítva a modoromon, mert nem tudtam mit váltanak ki szavaim a kékségből. -Én nem haragszo..

-Még jó, hogy nem haragszol, te agyalágyult! -és tessék. Újra olyan hangszínt ütött meg, amiben a zavarodott zaklatottság volt. Nyílván így is vagy máshogy, vagy furcsán kezelte a saját szeszélyes indulatait, de nem ezt akartam. Azt szerettem volna, ha egyszer úgy tudna ilyen érzelem hullámokat kezelni, hogy annak nem a kettőnk veszekedése lesz a végeredmény. -A te anyád. Az a kibaszott nőszemély! Elvette a családomat, elvette mindenemet! -egyre csak közelebb hajolt, s közben kulcsolt ujjainknak szorítása is erélyesebb lett. -Elvette a kicseszett éltemet. Hát én is elveszem az övét! -már köpködte a szavakat. 

Tudtam, hogy nem nekem irányul közvetlenül, de közvetetten felém is. Valamiért azt éreztem, hogy egy alagútat lát bennem. Mintha..

-Taehyung te csak egy átjárónak látsz engem anyám között. Csak ennyi az összeköttetés. Egy közvetítő vagyok, és ne érts félre, nem ezzel van a bajom, de szintekkel feljebb vagyok mint ő. -lehajtottam fejem, hiszen nem bírtam elviselni forró lehelettét, nem azért mert gusztustalan volt. Sokkal inkább megint az indulatok, amik csak rajtam csattantak. -Ne hozz vele egy szintben. Az egyetlen dolog, amivel jogosan köthetnél hozzá, az csakis a vére. Mert a gyereke vagyok, de egy teljesen külön álló agy, egy különálló test, és nem utolsó sorban az ellensége. Mint te. 

Gondoljon bele.

-Mi van? -igen is láttam, hogy kezd neki tisztulni a kép, s csak össze van még egy kicsit zavarodva. Nem azért, mert nem akarja megérteni, hanem mert fél. 

-Az ellenségem. Ha olyan lennék mint ő, akkor önmagammal állnék szembe. -suttogtam. Nagyon lassan, s nagyon nagyon érzékien. Lágy akartam vele lenni, annyira lágy, hogy beleolvadjon a szavaimba, hogy bízzon. Hogy én lehessek az első ember akiben megbízik. Odaemeltem kezeimet arcához. Tenyere rátapadt selymes bőrére, hiszen könnycseppjei alig száradtak csak oda. 

Gondoljon bele. 

-Gondolj bele. Te lennél önmagad ellensége? -tisztán és egyszerűen csengett a hangom, pont annyira kellemes rekedtséggel, hogy inkább hasson zeneként a fülnek. Ezzel is csak könnyebben akartam mély információkat tudtára adni. Ne keresse bennem a kételyeket, mert az ő oldalán állok. 

Felnézett hatalmasra nyílt, gomba szemeivel, s olyan sziporkákat láttam benne, amit talán csak egyetlen egyszer. Mikor úgy voltam büntetve, hogy az ő kezeit vágta Namjoon. Rezegtek a pipullái, láttam, ahogy párhuzamosan rezeg vele a lelke is. Talán, most nem csak nagyon közel voltam a holtponthoz, de el is értem. Meg is tapintottam azt. 

-Nem. -végül is alig értettem amit mond, de nyomatékosította azzal, hogy megrázta fejét. 

-Na látod. -mondtam, s halványan kezdtem el cirógatni arcbőrét. -Bízz bennem Taehyung, kérlek. -egyesével emeltem ki a szótagokat, próbálva a lehető legkomolyabban mondani neki, hogy tényleg, ne csak felszínesen ne tartson tőlem, hanem akár az utolsó cseppnyi életerejét is bízza rám. 

Bólogatott, azt nem tudtam, hogy teljesen őszintén akkor, de annyi elég volt nekem. Abban a percben, annyi, hogy ott a minutum részében, ha csak el is hitettem magammal, de nem akartam tovább gondolni. 

Előrébb döntöttem arcomat, hogy állkapcsom az övével legyen egy szintben, s lassan, lágyan hajoltam ajkaira. Olyan bűnbánás és empátia volt bennem, na meg az a fajta vonzalom és vágyódás, ami mindig is ott lappang bennem, ha csak egy kicsit is a közelembe van a kékség. Megcsókoltam, már régen ilyen érzékien. Halványan megnyalintottam alsó ajkát nyelvemmel, s azonnal bejutást kaptam szájüregébe.

Kellemesen volt sós, a sírás utótényezőiként hatottak, még is aztán minden egyes szusszantás, s nyelés, egy-egy édes méreg volt, melybe képes lettem volna belehalni. Akkor ott is. 

Mindig is. 

-Szer.. Szerintem ezt megbeszéltük. -nem ezt akartam mondani, de még észbe kaptam. -Ha gondolod holnap mondjuk el a többieknek, és ha arról van szó, felőlem meg is csinálhatjuk. 

Azt akartam mondani, hogy szeretlek. Nem hagyhattam magam ennyire elgyengülni, s noha szívem tényleg kiüvöltötte volna, körbe csókolta volna, s bármilyen bűnös dologban a kezemet mártottam volna, ha ő kéri. Nem tettem. 

Még egyszer nem. 

Jó pár alkalom volt már, -még akkor is ha egy kezemen meg tudnám számolni. De ez a nyomorult szó. Kibukott volna belőlem, ha nem hagyom, hogy agyam átvegye az irányítást időben. És még, jó hogy időben volt az-az időben. 

És a szívem összeszorult ilyenkor, hogy képes voltam önmagamt becsapni leginkább. Nem voltam elég bátor, hogy felvállaljam ezt a szót. Nem azért, mert ciki lett volna, hanem mert nem tudtam, hogy a kékségnek mit jelent ez a szó. Mennyire gondol mögé, milyen mély jelentéssel bír, mikor használja, vagy hogy létezik-e neki egyáltalán a fogalomtárban. 

-Sokat kell majd mosogatnom a kezem, azt hiszem. -elmosolyodott. Végre elmosolyodott, és én örültem neki, még akkor is, hogy tudtam, tulajdonképpen, csak a csonkításom miatt lett eufórikus érzete, s csak amiatt lekesedett be ennyire. De nem baj. 

Ez is jó. 

----------------------------------------------------

sziasztok! 

igen, jó gyorsan hoztam az új részt, többek között amiatt is, mert lehet kicsit el leszek havazva a héten, de nem baj, aranyos tőletek egyébként a sok kedves üzenet az állapotom felől is. ma már sokkal jobban vagyok, és nyugodjatok meg kézben tartok mindent

további szép délutánt, kövi részben találkozunk! <3 <3