_________♤_________

Nem tettem keresztbe a lábaimat, nem is igazán tudtam rendesen soha. Hosszúak voltak a csontok, és izmosak a combjaim ami miatt kényelmetlen volt egyiket a másikra fektetnem, hogy esztétikusan hassanak a végtagok ülés közben. Nem hát. Lomhán, keresztapás nagyterperszebe tartottam őket, s szemeimmel vagy a rozoga, vörös, virágmintás kanapé szövetét figyeltem, vagy az éppen fekete nadrágomból kikandikáló, apró cérna darabokat, melyek a térdemnél lévő szaggatás miatt meredtek a plafon felé.

A plafon melyen olyan undorító nagyságban éktelenkedett egy hatalmas penészfolt a csillár mellett, hogy azt hittem ránk szakad a felettünk levő panel lakás is. Nagyot sóhajtottam, majd kezeimet összefűzve magam előtt, hátradöntöttem a fejem, bár belegondoldtam, hogy jó ötlet-e, hiszen akár csótányok, vagy apró, gusztustalan atkák is simán telepedhettek volna a hajamba.

-Mégis mikor érkezik már meg? -pillantottam oldalra, hiszen Taehyung mellettem ült, csak talán kevésbé szenvedett. Persze, hiszen ő tudta ki fog jönni, mi fog történni, mit akar velem meg az ideg tépően -jelenleg- unalmas helyzettel kezdeni. Amint eljöttünk otthonról, egyből a belvároson keresztül jöttünk ide. Nem volt olyan hú de messze, de egy fájdalmas negyven percet biztosan csak gyaloglással töltöttünk. Megkérdeztem ugyan a kékséget, hogy van-e jogsija, és ha igen akkor miért nem kocsival megyünk, azonban válasza nem volt olyan kecsegtető: Hoseok nagyon meg fogja agyalni, ha bármelyik kocsinak a huzata, akár egy kicsit is koszos lesz. Szóval Taehyung foghatta erre, hogy unalmasan telt az a háromnegyed óra, amíg elértük a nyomornegyedet.

Nem, nem ugyanazt, ahol engem kapart össze a kékség bátya. Egy másik. Talán nem is volt olyan halk, olyan kietlen. Kicsit több ember lézengett az utcán, a legtöbbjük férfiak, vagy esetleg egy két drogtól szétaszott, saját mocskában fetrengő csöves. Sajnos nem éreztem sajnálatot senki iránt, főleg mert időm sem volt nagyon rá. Taehyung rohamos tempóban szedte a lábait előttem, nem is nagyon nézett hátra, amit furcsának tálaltam.

Elvégre nem hülye, simán leléphettem volna egy pillanat alatt, azonban nem akartam. Hogy megint az elemekkel játszak, meggondolatlanul? Többet soha.

Még az sem nagyon riasztott el, hogy konkrétan a szemünk előtt szedett szét két hapsi egy kisebb lányt. Bár lehet, hogy csak termetileg volt kicsi, hiszen nagyon is női hangokon sikoltozott, meg dobálta a ráncosan, selymes kezét, ahogy azt a kevés pénzt forgatta benne. Nem kellett itt nyomozónak lenni, a prostik pont az ilyen sikátorokba valók, hiszen a luxus kurvákat meg sem tudták közelíteni.

Jókor vagy jó helyen.

Rosszkor vagy rossz helyen.

Ezek domináltak, s ugyan megfordult a fejemben, hogy még sem akarok semmi hülyeségbe részt venni, de akkor már késő volt. A visszavonulónak, nem hogy hangot nem adtam, még a gondolatnak sem volt értelme. Hiszen Taehyunggal megérkeztünk, a kékség várva várt uticélja egy hét emeletes, omladozó, sárga téglás panel volt. Látványosan összeroskadt attól a fajta füst szagtól, mely szinte az összes ablakon vagy erkélyen tanyázott. Nem, nem elhanyagolt volt, -persze volt olyan pontja is- hanem öreg. Iszonyúan öreg.

-Percek kérdése. Már figyelem egy ideje. -mosolyodott el, majd jobb kezében pihenő könyvét lapozgatta közben. Hülye lettem volna, ha csak egy kicsit is nem elégítem ki a kíváncsiságom.

Lolita Dolores.

Szóval, ez volt az a bizonyos napló, amit anno anyám hagyott ott azután a szörnyű, család gyilkosság után. És Taehyung a mai napig megtartotta, folytatta, írta, rajzolt bele. Hiszen el nem mondta, és én nem is tartottam fontosnak, hogy rákérdezzek, de szememmel jól megnéztem, legalább csak az apró fotókat, rajzokat, vagy az esetleges vér nyomokat.

Hiszen hangul még mindig nem tudtam.

Feltűntek a dátumok, számok. Talán azok voltak az egyetlen írásjelek, amiket még viszonylag ki tudtam venni.

S most is írt. Azonban egy valami nagyon megfogott. Akárhányszor elfáradt az egyik keze, vagy csak gondolt egyet, azonnal megcserelte a tollat. Fekete. Fekete tintával írt, ami nem meghökkentő volt, sokkal inkább egy felsőbb emeltséget adott az egésznek. A kékség megcserélte a kezeit, majd jobbról, a balra tért, s ugyan olyan jól bánt a másik kezével is. Kétkezes volt, s ezt különlegesnek tartottam, hiszen vagy így született, s betudhatta ezt egy speciális képességnek, vagy megtanulta, ami valahol tiszteletre méltó.

-Mit írsz most? -kérdeztem, s kicsit közelebb csúsztam hozzá, persze a kanapé irritálóan nyikorgó hangja sértette fülemet, hiszen még mindig csak áldozatunkra vártunk. Áldozatunkra, aki egyenlőre nem jött.

-Olvasd el, ha annyira érdekel. -morogta, de abszolut nem mogorván, inkább cinikusan mordultak meg nevetésre görbülő hangszálai. Ahogyan sötét barna szemöldökei erős kontrasztot ütöttek meg, amúgy élénk hanjával, el kellett vigyorodnom. Mintha egy hatalmas, csillogó, nyugodt, kék felszínű tónak a tükrét törte volna meg, azaz egyetlen sötétbarna stég. 

-Nem tudok hangul, Taehyung. -morogtam válaszomat adva, majd nagyot sóhajtva hátradöntöttem fejem. 

-Kellemetlen. 

Nevetett, hiszen élvezte a szituációt, hogy igenis, valamilyen szinten megint felettem állt. Nyelvtudás hiányában, nem tudhattam mit írt, -nem érdekelt különösebben, csak ép annyira, hogy a jelenleg semmit tevéssel foglalkozó agyam kicsit elfoglaljam. Hiszen már majdnem kikaptam kezéből a naplót, hogy foglalkozzünk valami mással, azonban ebben a pillantban, hallottunk egy hatalmas ajtócsapódást, majd az azt követő mély lélegzeteket. Nyilván nem szabályos lélegzetek voltak, sokkal inkább rohanás utáni zihálás. 

Taehyung azonnal összecsukta a füzetet, majd egyik mutatóujját emelte szájához jelezve, hogy most igazán szükségünk van a námaságra. 

Kivettem a mély levegő vételek hangfoszlányából, hogy az illető bizonyosan férfi, ráadásul nem is olyan fiatal. Tüdeje néha karcosan, dohányos sípoló hangot adott ki, s ahogy meghallottuk közeledő lépteit, egyszerre álltunk fel a kanapéről. Taehyung a kezembe nyomta a fegyverem, majd biccentett, hogy álljak az ajtókeret mögé, ő pedig ugyan úgy tett, de csak szembe velem. 

Hidat képeztünk tekintetünkkel, hiszen az öreg, rozoga nyilászárón át szűrűdő hangok, egyre közeliebnek tűntek, már-már annyira, hogy fogcsikorgatva dugtam volna ki fejem, hogy meglessem az áldozatot. 

És el is érkezett a pillanat. 

Ahogy, a férfi gyorstempóban jött át a falap nélküli ajtón, a kékség egy mozdulattal kitárta hosszú -jelenesteben, előnyősen sovány- karját, majd a megfeszített pozíció miatt, az pont a férfi nyakát találta el fájdalmasan, mely jelezte, hogy ádámcsutkája sínylette. 

-Hupsz. -kuncogta el magát, majd amint a észhez tért, hatalmas vigyorral ajkain, megfogta az éppen köhögő haját, feje hátsó részénél, majd hátra feszítette, s közben irdatlan közel hajolt arcához. -Nem szép dolog drogot lopni. Azt venni kell vénember. -tette hozzá, majd egy erős mozdulattal gyomron rúgta a férfit, ki fájdalmasan nyögött fel. 

-Kik vagytok? Mi-mit akartok? -kérdezte dadogva, mire csak felvontam egyik szemöldökömet. Nem erre számítottam. Sokkal inkább valami nagy ellenkezésre, vagy esetleg legalább önvédelemre, de a férfinek olyan kétségbeesett tekintete volt, hogy szabályosan zavart. 

-Ahj, ez szánalmas így. -hitetlenkedve szólaltam fel, hiszen tényleg szánalmasnak tartottam. -Nincs ebben izgalom, engedj ide! -Taehyungra néztem kicsit szigorúbban, de ugyan úgy szemmel tartottam az ijedt férfit is, kinek kezeit a kékség tartotta hátrafeszítve, fejével együtt. Valójában nem volt szép látvány, hiszen a pasas izzadt volt, gusztustalan sebes, koszos, sárgás bőrrel, ápolatlan külső- amolyan tényleges drogon élő, semmirekellő. 

Csótány. 

-Ne-nem, tettem semmit! -kiabálta kétségbeesetten, majd nagyot nyelt, s már fejét is hevesen próbálta rázogatni. 

-Na jól van. Nekem ebből kezd elegem lenni. Taehyung, áruld el mit akarsz aztán lépjünk le. -nagyot sóhajtottam, közben frusztráltan pillantottam a vénemberre aki kicsit értetlenül nézett, hiszen a szituáció pont annyira volt neki sötét, mint nekem jelenleg az, hogy a kék nem válaszolt, nem is tett semmit csak abba hagyta tevékenységeit, majd visszaült a kanapéra. -Ott fogsz ülni? -kérdeztem hitetlenül, s közben szemet szúrt, hogy a kezeim között lévő illető, nem rángatózik, csak továbbra is sípolva veszi a levegőt, nem ellenkezik. Szánalmasan csak hagyta, hogy a sorsa úgy végezzen vele, ahogy azt mi akarjuk. 

Vagyis Taehyung. 

-Csak csináld amit mondok. -felpillantott az előtte lévő füzetből, majd elő véve az előbb használt tollat, lenyomta annak tetjét, s egy idegesítő félmosollyal előrébb hajolt. -Idefigyelj nagypapi, spanyolosan, vagy angolosan? -kérdezte, mire csak összevontam szemöldökeimet. 

-Mi van? -hangom lehet kicsit magasabban hatott, mert fogjom ugyan úgy kidülledt szemekkel nézett rám, de csak a kék válaszolt. 

-Kussolj Jungkook, nem hozzád beszéltem. -dőlt hátra. -Ahj, nem hiszem el, hogy mindenki ennyire érthetetlen. Te nem tudsz dönteni, hogy hogyan öljünk meg, te pedig állandóan kérdőre vonsz. Mi van emberek? -furán nézett ki, ahogy színészkedve kezdi el az egészet, aztán orrnyergét megdörzsölve dől újra hátra, s szavai végére már szabályosan nevetett. -Csak szorístsd a fejéhez a pisztolycsövet, aztán ha szólok húzd meg azt. Spanyolosan csinájuk. -tette hozzá, s irodista módra sóhajtott egyett, majd írni kezdett a füzetbe. 

-Ne-ne! Kérlek benneteket, brmit me-megteszek. -az előttem térdelő férfi, végre -vagy nem végre- valamiféle ellenkezést mutatott. -Ne-nem teszek ilyet többet! Ígérem, csak e-enge... -megelégeltem a hisztériát, akármennyire kezdett már kapálózni. 

Persze, vártam, hogy izgalmas legyen, de felesleges Titanic szerű sajnálat nem érdekelt. Látszólag Taehyungot sem hiszen, ugyan úgy némán írta a füzetet, hol visszalapozva, hol fel-fel pillantva ránk. 

-Leszarom öregem. Fogd be! -mondtam hangosan, majd megforgattam szemeimet, s kibiztosítottam a csillogó, fekete magnumot. -Na? Utolsó kívánság? -kérdeztem, majd lehajoltam hozzá, s akkor már izzadságtól és könnyektől csillogó arcát vizslattam. 

Annyira nem értettem, hiszen tetszett a látvány. Ahogy a gyér, élénksárga fény beszűrődött a szakadt, öreg redőnyökön keresztül, ezzel megvilágítva, borostás, koszos pólusait. Ahogy a ráncok repedésekként festették meg szenvedő arcát. Olyan jó volt. 

Rosszul jó. 

-Jó érzés, mi? -ahogy meghallottam a mély hangot egyból felpillantottam, a mostanra már teljesen összezuhant áldozatról. Taehyung felállt majd összecsukva a füzetet ledobta azt a rekaméra. -Gyönyörű érzés rosszakkal még rosszabbakat tenni, ugye? -ahogy teljesen elénk ért, olyan más volt. 

A férfi is és én is úgy néztük akár, hogy akár a halál angyala is lehetett volna. Hiszen az volt. 

Csótány. 

-Nem is tudod milyen gyönyörű. -lassan fogta meg ujjaimat, először jobb kezemet, melyben a pisztolyt tartottam, majd óvatosan lehámozta azt, s megfogva a férfi fején végighúzta azt, s egyenesen a homlokához nyomta. 

Némán figyeltem, hiszen meg sem bírtam szólalni. Nem  csak azért, mert a kétségbeesett, mély bömböléstől nem lett volna értelme, hanem mert Taehyung megint teljesen átszellemült, ém pedig csodáltam. S ugyan bűnös tett volt, gyolkos, mentálisan teljesen instabil, még is gyönyörű. Ahogy nem őrült módra, nem idiótán, sokkal inkább alázattal, s tündérien mosolygott. Félmosoly volt az, ahogy lassan pislogott, s minen egyes kis foton ami beszűrődött az ablakon, a porszemekkel együtt világították meg a sziluetjtét. 

Angyal. A halál angyala. 

És kellemetlen volt a feszes bőrnadrág, meg a kék haj, -na meg, hogy amúgy mit is művelünk, még is csakis versek, festmények, vagy templomok jutottak eszembe. 

-Tanulj Jungkookie. -suttogta, mire végre arcára néztem, s ugyan nem nézett rám, csak másik kezét sajátomra vezette, majd majd előre húzta azt a férfi szeméhez, s erősen odanyomta. -Jó éjt! -tette hozzá, ugyan olyan halkan, majd egy pillanat alatt meghúzta a ravaszt, a pisztoly elsült, s a közöttünk térdelő, szerencsétlen embernek sikítani se volt ideje, azonnal csattant a golyó két szeme között, hogy aztán a koponyáján lyukká éktelenkedve magát, omlassza a skarlát színű, -mostanra már nem- éltető nedűt. 

A férfi szinte azonnal elvágódott jobbra, s csak tovább folyatta homlokából vérét, bár nem mintha elállíthatta volna. 

A következő pillanatban azonban ténylegsen felfogtam mi történt. Most megöltünk egy valószínűleg nem ártatlan embert, s semmi lelkiismertfurdalásom nincs. Szemeim azonnal kitágultak, s kicsit ijedten kaptam el kezem Taehyungétól, aki még mindig alázattal, s csodálattal szemeiben nézte a hullát. 

Hiszen én ezt ha jónak találtam, talán őrült vagyok. Talán ugyan olyan gyilkos, mint anyám? Talán ugyan olyan tébolyult és labilis mint a kékség? Vagy ennyire erősen hatott rám az elmúlt idők alatt. Én is megőrültem volna. 

-Ha-halott. -dadogtam, majd tettem egy lépést hátra, ahogy megszólaltam. Nem azért voltam félénkebb a kelleténél, mert berezeltem volna a vértől, vagy a következményektől, hanem mert Taehyung miatt csinaltam. 

Nem azért, mert én akartam, nem is élveztem. Sokkal inkább, mert igéretet tettem, amit betartottam, egy olyan embernek, aki nem volt normális, akivel a világ és a világegyetem legelromlottabb dolgaiba ütköztem, akit egyszerre öltem volna meg, s haltam volna meg érte. 

Nem értettem. 

-Igen az. Spanyolosan. -először mikor felnézett rám, s tekintetünk végre találkozott, csak az elégedettséget láttam. És gyönyörű volt. -Na ne legyél már így oda. Ez csak egy kibaszott drogfüggő pedofil volt. Még egy rénkben láttam két hete. -nevette el magát, mikoor látta rajtam, hogy enyhe sokkban vagyok. 

-Nem kéne eltakartani? -kérdeztem, hiszen Taehyung újra csak visszaült a kanapéra, majd a füzetet a kezébe véve folytatta az írást.

Persze mostanra már teljesen leesett, hogy valójában leírja azokat, hogy kit, hogyan, mikor öl meg. Aztán levonja a konzekvenciát. 

-Nem kell. Amúgy is kell a vére, és ez a hely olyan lepukkant,  hogy a legyek előbb eszik meg a holttestet, hogy kiérjenek a zsaruk, vagy valaki rátalálna. -válaszolta, s felém pillantott. -Amúgy sem akartam a szűzies seggednek nagy falattal kezdeni. Egy kislányt lehet nem kezeltál volna ilyen lazán. 

-Nem is te lennél. -mondtam, majd szemeimet megforgatva közelebb léptem hozzá, s mikor teljesen előtte voltam. Lassan elvettem tőle a füzetet, melyet csak hideg tekintetével követett, de azért kérdősségét jelezte, egyik felvont szemöldökével. -Milyen szerencse, hogy a te segged már nem szűz. -nevettem el magam, majd két lábát szétfeszítve közéjük álltam, s azonnal lejjebb ereszkettem. Megtámaszkodtam teste két oldalán, ketrecet képezve karjaimmal, majd eszelősen vigyorogtam rá. 

Lehet, hogy egy kislány meggyilkolása, nem ilyen reakciót váltott volna ki belőlem, de nem hagyom hogy így beszéljen velem. 

-Megint kezdjük? -kérdezte, s kicsit lejjebb csúszott ő is, de fejét továbbra is magasan tartotta. Nem, nem hagyta magát, ahogy sose, s ez most is tetszett. 

-Nem kezdjük, folytatjuk. Abba se hagytuk. -suttogtam, majd ajkaira hajoltam. 

Csók. 

Kibaszottul megcsókoltam. 

Nem tudom mi miatt, mi okból. Nem voltam szerelmes, nem csókoltam meg így soha senkit. Nem akartam, hogy bármiféle szexualitás befolyásoljon. Hiszen nem is éreztem semmit, csak ugyan úgy csipkelődtünk, ahogy szoktunk. Ugyna akkora volt az ellenszevem kontrasztja Taehyung iránt mint korábban, még is meg akartam csókolni. 

De ez mást volt, mert nem széttépni akartam, nem megfektetni, vagy kínozni, hogy én élvezzem, amint szenved. 

Mást éreztem. 

Nem a szájának ízét, nem azt mennyire forró. Nem azt éreztem, hogy áll a farkam rá, hogy két perc alatt magam alá ráncigájam, egy barátias dugásra. Nem azt éreztem, hogy gondoskodó anya módra gyógypuszit kell hintenem a sebzett gyerekre. 

Ilyet sose érezetem. De azt igen, hogy ellenkezés nélkül hagyta. Nem akaratoskodott, nem lökött el, vagy még csak meg sem lepődött. Mintha tudta volna, s ugyan egyáltalán nem csókolt vissza dominánsan, csak puhán tartotta ajkait enyémen, tudtam, hogy akarja mint cukrot, mert még a szemeit is lehunyta. 

Taehyung ugyan úgy akarta a csókot mint én, s az sem tudott érdekelni, hogy tőlünk egy méterre, egy általunk végzett ember, passzívan "éli" meg, ahogy olyan hibába esek, amibe még soha. 

‐---------------------------------------------

Szóval nem itt akarom tisztázni a szitut teljesen.....
Csak azért teszek ki most részt, mert SZÓ SZERINT MOST volt rá csak kapacitásom

Vázolom a helyzetem gyorsan:

-Kialakult egy ritka, súlyos, autoimmun betegségem
-Megvakultam jobb szemre (sajnos véglegesen)
-Félre kezeltek
-De nagyon jól vagyok
-Gyógyulók
-És sokkal kevesebb van előttem mint mögöttem
-Megmaradtam/Megmaradok
-Visszatérek sűrűbben is de nagyon fontos.....

IDŐT KÉREK!
Nem itt fogom hosszan és szépen kifejteni, hanem majd egy külön részben, mert ez elég ijesztően és pofátlanul hangzik xD
Szóval igen.... jó sokat hagytam ki, de abba nem hagyok semmit, csak már úgy gondoltam képes vagyok újra írni kicsit.

Remélem tetszett és várjátok (a lassú) folytatást!
💜💜💜💜💜💜💜💜💜