_________♤_________

-Lehet, hogy ha egyenesen tartanád a fegyveredet kevésbé rántana rajtad ekkorát, és akkor talán célba is találnál. -Yoongi, viszonlag nyugodtan de azért kellő intelemmel a hangjában oktatott már vagy fél órája. Persze, hogy a lehető legironikusabban hatott a sors megint fejemre. Amikor az ember olvas egy regényt, ahol a főszereplő azért nem tud koncentrálni a feladatára, mert iszonyatos a szenvedése, vagy a szerelme, -nos elég kínosan hatott, hogy pont úgy csöppentem az ilyen lapok közé, mintha csak rólam írták volna. 

-Sajnálom, Hyung. -morogtam halkan, majd újra felemeltem a fekete magnumot, próbáltam élesen beszívni a levegőt, hogy izmaim mereven feszüljenek, minthogy remegésnek induljanak. 

Őszintén az frusztrált az egészben, hogy az ikrek és Taehyung árgus szemekkel figyeltek - többek között piszkáltak - amivel semmi bajom nem lett volna, de ahogy a szőke folyamatosan a kékséget pesztrállta, amihez az elején még nagyon vevő voltam, most elkapott a féltékenység. Legszívesebben teljes menetiránnyal loccsantottam volna szét a kis ribik fejét, de csak is az az egy tény nyugtatott, hogy ez tiszteséggel természetes közöttük. 

Aztán meghúztam a ravaszt és végre célbatalált. 

Az elmúlt két napban megkezdődtek a komolyabb tervek, -nem csak felépítése és átbeszlése- hanem kivitelezése is. Nekem gyakorolnom kellett, hiszen csaliként, pontosan annyira fejlesztettem a bennem rejlő vadat, amennyire a lövőtudásomat is. A többiek el voltak foglalva anyám utáni koslatással, a kékség pedig már szinte teljesen összefort tenyereivel meg is kezdte az anyanyelvemen való oktatást. Kellemesen kellett csalódnom, hiszen, azt hittem nehezebb lesz és valójában egész egyszerű. Bár azt nem értettem, hogy miért csak olvasni és írni tanított, azt mondta nem lesz hajlandó beszédre is tanítani, a szavak elszálnak. 

Milyen igaza van. 

Pillangó. 

Valójában értelmet nyert az is, hogy miért is nem tette. Hiszen ő sem tudta beszélni, függetlenül attól, hogy értette. 

-Na végre szépfiú. -oldalra fordultam, s Hise éppen ekkor fordította meg szájában azt az undorítónaak kinéző -ám valószínűleg finom- nyalókát, majd laposan de húzogatta szemöldökét kicsit, hogy még jobban hergeljen. -Ideje volt. 

-Ohh, fogd már be. Neked se menne jobban. -fordítottam el fejem, sőt kicsit nyávogósabbra is vettem, éreztetve vele, hogy igazából csak őt utánzom. -Takonypócok...

-Na te kis... -kezdte volna ikertestvére, de Yoongi erőteljes hangja mindannyiunkat félbeszakított. 

-Elég legyen! Nem játszani vagyunk itt, Jungkook szedd össze magad, mert ha ez a két hülye így elveszi az eszed gyakorlás közben, akkor anyád ellen bármi el fogja. Nem hóbortból csináljuk. -hangja mély volt és szigorú, a lányok is jól behúzták fülüket-farkukat. Én sem nagyon mertem kontrázni, azonban feltűnt, hogy Taehuyng teljeséggel csöndben ült mellettünk, még mindig csak maga elé meredve, s néha-néha feldobálta az apró borotvákat, melyekkel eddig "edzett".  -Azusa ikrek kimennek, Jungkook te maradsz velem, Taehung... pedig... -folytatta az ész osztást, s név hallatára mind a ketten odatekintettünk, s a kék hajú fiú semmit nem csinált, csak a korláton támaszkodott lapocláival, közben pedig csukott szemekkel dobálta a már ijesztően csillogó fegyvereket. -Mindegy, Taehyung is marad. 

-Ez nem igazság, Oppa! -nyafogta a szőke, majd egy egyszerű mozdulattal berakta a szabját a tokba, s karonragadva a másik lányt, pár szitokszó melett el is hagyták ezt az edző teret. 

-Na végre. -suttogta Yoongs.

Na végre. 

-Összeszedem magam, Hyung. Ha nem akarsz maradni és van jobb dolgod mehetsz te is. -gyorsan kellett valamivel szolgálnom. Valami okos mondanivalóval, hogy megköszönjem neki, amiért elküldte az a két idegesítőt, de csak a színtiszta klisé jött a számra. 

-Nem, szó sem lehet róla. -nagyot sóhajtott, majd erősen megdörzsölte vak szemét, s egy hatalmas ásítást követően, ment is vissza a fehér vonal mögé, tisztes távolságba tőlem, -nem mintha esélyem, vagy fáradt agyam szüleménye lett volna, hogy meglőjem őt. -Csak folytasd, mostmár nem zavarnak a lányok. Gyerünk! 

Újra felemeletem és újra meghúztam a ravaszt. 

Célbatalált. 

Ahogy gyakoroltam különböző méretű és a kaliberű kézi fegyverekkel és a puskákkal, valójában rájöttem, hogy nekem tényleg ezt találták ki, ha koncentrálok. Szinte az összes fegyverrel hibátlanul űztem az ipart, s kezdtem azt hinni vérprofizmusom sose fog alábbhagyni, mikor is kezembe kaptam azt a pisztolyt, amit a legszívesebben beolvasztattam volna. 

-Ezt minek? És mégis honnan szedted? -kérdeztem, ahogy néztem az arany öntést és azt a címert. A kibaszott címert. 

-A bátyád adta vissza, mikor elvettük tőled. -mondta "tanítóm". -Hoseok alapjáraton ötletes abban, hogy hogyan nehezítse a gyakorlást ha látja valakin, hogy már nincsen neki nagyobb kihívás. Gondoltam, mivel én nem vagyok kreatív így máshogy nehezítek. 

-Azzal, hogy ezzel a szarral kell lőnöm? -vontam fel egyik szemöldökömet, teljes testtel felé fordultam, s cinikusra vettem a formát. -Hát akkor Hoseok Hyung tényleg kreatívabb. 

-Tisztelet kölyök, úgy tudom már kaptál a nagy szádért eleget. -mérgelődött, majd felállva közelebb jött, azonban ahelyett, hogy konkrétan velem folytatott volna valamilyen konteksztust, elhaladt mellettem, s egy egyszerű mozdulattal a kékség füléhez hajolt, s úgy beszélt, hogy a motyogást idegtépően értsem, de a lényeget nyilván ne. 

Batafurai.

-Szóval a feladatot azzal a Magnummal lőni. Érezd mekkora gyűlölettel kell célbatalálnod. -karbatette kezeit, s fel is emelte állát. Yoongi nagyon nagyon jól értett ahhoz, hogy az apró, sötét termetéhez képest, szorongást váltson ki az emberekből. Pont azért mert nagyon jól fitoktatta, hogy már pedig, kicsi a bors de erős. 

-Ez lenne a nagy feladat? Tudod, ennyire azért ne nézz sebezhető kis gyereknek... -mintha csak saját magam ellen hívnám ki a sorsot, úgy beszéltem. Pedig nem volt célom, őszintén nem. Yoongi felhorkantott, s ebben a pillanatban biccentett is egyet, ami -a megbeszéltek alapján- azt jelentette, hogy mehet tovább az edzés. 

Amíg beszélt addig figyelnem kelett, egy karlendítés, amint befejeződőtt a kettőnk kommunikációja, fej biccentés és folytatnom kellett. Én csak úgy neveztem el; holtidő. Lassan, tinédzseres hisztériával, meg a nyilvánvaló hitetlenségemmel az arcomon visszafordultam az előző pozicíóba, s felemelve kezemet, már a jól megszokott módon kitámasztottam magam és ki is biztosítottam a fegyvert. Azonban a sorsot már rég aranykanállal vártam, és tejszínhab voltam a kehely tetején. 

-Ez meg mi? -erről nem volt szó. 

Szóval Taehyung olyan sebeséggel került a látócső, a kinyújtott végtagjaim és a céltábla közé, hogy azt még a kések zuhanásának, természetes, gravitációs sebessége is megirigyelte volna. Nem voltam hajlandó levegőt venni úgy meglepődtem. Először ugyan nem tűnt fel, de a kis lyukon keresztül tökéletesen felismertem a kék loboncot. 

És a felismerés keserű volt, mint a hidegen sajtolt zöldtea. 

-Azt hitted, ennyi lesz a feladatod... -az idősebb a zsebébe nyúlt, s most lehetett csak igazán érezni rajta a fölényt, -hiszen végre leesett nekem a lecke, ő pedig végre megszólalt. -Érzelmileg lehet az emberre úgy hatni igazán, hogy vizsga szituációba érezze magát. -kivette a szokásos Marbolo dobozt, majd meg is gyújtotta azt az egy szálat. -Nos Jungkook, az anyád és a bátyád, akit tervszerint szépen beavatunk, úgy fognak rád hatni szellemileg, mint egy atom bomba. Vagy megőrülsz, vagy lefagysz... 

-Mint most nyúl fejű! -kiáltotta a "célpontom", majd karba tette kezeit, s idegesítően mosolygott. 

-Mi van? -kérdeztem hitetlenkedve. -Ezt minek játszuk el.. -folytottam motyogásom, s azonnal függőlegesbe helyeztem kezeimet. 

-Azért... Nincsen több kérdés, vagy csinálod tovább, vagy bebizonyítottad, hogy kevés vagy. -azzal újra pöfékelte ki magából a dohány terméket. Ilyenkor iszonyatosan tartottam Yoongitól, nem is kekeckedtem vele tovább. Csak a tekintélye volt az ami hatott rám, na meg az öccse. 

Taehyung. 

Ott állt ugyan úgy, és vagy nem érdekelte -látszólag unta az egészet, vagy nagyon jól színészkedett. Meg sem moccant, csak jobb lábán tartotta súlypontját, közben kicsit oldalra biccentte fejét. Az egészben az volt a legnehezebb, hogy így teljesen kiütközött a céltábla, ember alakjának sziluettjéből. Volt Istenes' kettő centiméterem, hogy a bal füle alatt, amellett a csodaszép, kecses nyakgörbülete mellett, beletaláljak a pontba. Ennyi volt, ami átszámítva körülbelül, egy a hétszázezerhez, hogy nem hal szörnyet általam. 

-Rettenetesek vagytok. -suttogtam, s szemeimet összeszorítva, s a minimálisnál jobban megemberelve visszaemeltem karjaimat lőpozícióba. 

-Kussolj, vagy visszahívom a lányokat. -kezdett megemelkedni a hangszíne, így tényleg jobbnak láttam csöndbe maradni és nagy nehezen folytatni a feladatot. 

Kibisztosítottam apám fegyv erét, de éreztem ahogy izzad tenyerem, nem azért mert arany, hanem mert apámé. Hogyha elvétem a lövést, szó szerint családiasan végzek Taehyunggal és azt a legkevésbé se akarom, mert azzal a lendülettel végzek magammal is. Rettenetesen nagy stressz volt rajtam, és konkrétan már csúszkált a ravasz rezskető ujjperceim alatt. 

Félelem. 

Hűség. 

Kifújtam minden testemben levé maradék indulatot egy hatalmas kilégzéssel, s kinyitva szemeimet, pozícionáltam a kis jelet, betámasztottam rekeszizmom, megmerevítettem lapocláimat és könyökeimet, majd meghúztam a ravaszt. 

Célbatalált. 

-Ámen Jungkook, ha lepuffantottad volna Taehyungot, saját kezűleg kaparom ki a golyóidat a zacsidból és megetetem veled. -dobta el a csikket, majd egy egyserű tiporló mozdulattal el is nyomta azt. -Mára ennyi, vacsora után megbeszélés. Namjoon mondani akar valamit és a bátyád is jön. -azzal hátatfordított nekünk, majd megfogva a sporttáskát -melyekbe egyébként a fegyvereket hozta- vállára kapta, s lendületesen haladt a tető liftajtajához, hogy végre tényleg itt hagyjon minket. 

Itt hagyott engem, apám Magnumját és Taehyungot. 

Taehyung, aki még mihndig ott állt a céltábla előtt, ugyan abban a pózban, és csak néha emelkedett meg jobban két válla egy-egy nagyobb belégzésnél. A kezem már rég lógott mellettem, de még  mindig úgy éreztem, hogy valami a magasban tartja. Valami rángatja az ideg és izomrostokat, hogy fejvesztve rohanjak a kékség felé és homlokához tartva a csövet, kibiztosítsam a gépezetet majd elpuffantsam. Olyan szürke felhő borította el elmémet, hogy szabályosan fuldokoltam tőle. Némán, de azért észrevehetően kapkodtam a levegőt, s nagyon lassan vettem csak fel egyenes pozíciót, hogy Taehyunggal teljesen szembe legyek. 

Percekig csak álltunk egymás előtt, s az a harminc méter most egyszerre tűnt három milliméternek és háromszáz kilométernek is. Olyan nevetségesen kegyetlen volt. A távolság mely egyszerre volt túl közel, s túl messze. 

Aztán a kékség valószínűleg megunta, vagy kapcsolt, hogy velem úgy sem kezd most semmit, ezért leresztette kezeit, majd lassan kezdett el felém sétálni. Tekintete üres volt, nem láttam rajta semmit ezért nem tudtam, hogy most elégedett, vagy haragszik, esetleg unott, vagy kedvetlen. Talán a legvégső esetben tetszett neki ez a szituáció és most valami nagyon szemét dologgal kontrázott volna, de....

-Ügyes voltál. -mondta amint elém ért. Össz-vissz fél méter választott el tőle. Szemben állt velem, karjai maga mellett lógtak, és csak szemeimbe nézett. 

Már sötét volt, ezért a város esti környezetének fényei tökéletesen tükröződtek bogaraiban, élénk haja is fóliaként festette meg az összes neon fotont, és ahogy azt a két szót hozzám intézte: "ügyes voltál". Mintha életem legnagyobb festménye szólalt volna meg. Minth hirtelen a hangnak zenéje is lett volna, folyékony zenéje, ami aztán valahogyan csak az ereimbe csörgedezne, hogy semmi más ne tudjon életed adni nekem, csak az. Tehát jónak tartott, s ezt őszintén ki is nyilvánította. 

Abban a pillanatban madarat lehetett volna velem fogatni, és nem akrámilyet, még keselyűt is. 

Ugyan úgy álltam és néztem. Mert megszólalni nem tudtam, viszont akkor tötént a kegyelemdöfés. 

Nem tudtam volna megmondani az okát, miért-eket keresni értelmetlen lett volna, nagyon is értelmetlen. Hirtelen kezdett elszorítani mellkasom, s ahogy Taehyung óvatosan és gyengéden a kezeimben szorongatott fegyvert megfogta, majd sajátjaival együtt mellkasámhoz emelte, közelebb lépett és pedig elbőgtem magam. 

Nem sírtam, sose sírok, pláne nem mások előtt. Utoljára apám halálakor sírtam, de akkor is csak az empátia miatt és a szülői hiány miatt. Meg mert sokkal kisebb voltam, kifejlődésben lévő tinédzser. 

És ott elmorzsoltam az első, majd a második, harmadik és sokadik könnycseppemet is. Nem tudtam visszatartani, de nem is akartam. Mondjuk, hangot nem adtam ki, csak akadozva vettem a levegőt, remegő ajkaim közül lassacskán és darabosan mozogtak ki-be a kis levegő alkotórészecskék, hol kevesebb, hol több oxigénnel. Arcomon csorogtak saját gyémánt csepjeim és sírtam. Olyan nagyon szépen és kellemsen sírtam. Mint még soha. 

A lelkemnek minden egyes kis milliliterrel könnyebb lett és Taehyung ezt szó nelül végig nézte. 

-Ügyes voltál Jungkook. Nagyon ügyes. -mondta még halkabban, s én csak még nagyobb sűrűséggel ontottam magamból a könnyeket. 

Kicsit se éreztem azonban szánalmasnak magam, hogy majd pont a pszichopata kékség előtt gyengülök meg úgy, hogy aztán jót kacag rajtam. Nos nem erről volt szó. Közel sem erről volt szó. 

Az utóbbi időben annyi emóció keringett benne, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. És nem voltam szomoró, csak most fogtam fel igazán, hogy ha nem figyelek oda, ha nem ösztönzök magamra elegendő akaratot, ha nem koncentrálok eléggé, simén megölöm azt az embert, akit a legjobban szeretek ezen a világon. Mert furcsa és ijesztő kimondani, de szeretem ezt a beteg elmét, meghalnék érte, ölnék érte, feláldoznék bármit, s képes voltam a családom fegyverét felé fogni, s úgy elsütni, hogy kutya baja se lett. Nem lett, mert ha lett volna, olyanná váltam volna mint anyám. 

Ahogy anno, megölte a családját  a kékségnek, és utódként végeztem volna vele személyesen. 

-Szeretlek... -makogtam, s gyenge kezeimmel elengedtem a fegyvert, mert a messzeségbe bámulva, azonban hatalmas kerekded szemekkel, vállára támasztottam állam, s úgy folytattam tovább a néma bömbölést. Még csak hangomon se haladszódott a szomorúság, csak olyan keserű bizonytalanság. De olyan gyönyörű volt, és olyan tiszta, meghazudtolhatatlan. Mesés, egyedi, festői... sorolhattam volna, de csak erősen markoltam vékony dereka körül a kabátot és tág, tekintettel bámultam a várost. 

Taehyung nem  mondott semmit, pedig mondhatott volna.

Szeretlek. 

Ennek a szónak akkora iszonyatos súlya van, és valószínűleg a laikus emberek azt hiszik csak úgy dobálózok vele, de közel sem erről volt szó. 

Halálosan szerettem a kék hajút, és erre csak most jöttem rá, vagy ha nem is most, de most maximalizáltam. Mint amikor nem július van, pedig ugyan annyira a nyár közepe, -hanem augusztus. Olyan maximális lelki melegség, amikor nem csak tapsvihar van egy jól előadott darab után, hanem füttyszó, sőt még a közönség fel is áll. Egyszerűen fogalmazva, a jónál is jobb. 

És Taehyung ott ölelt engem is, hagyta, hogy percekig csak ziláljon a tüdőm, hogy már puffadjanak szemhéjaim, és hosszabbra hagyott tincseim járomcsontomhoz tapadjanak. De jó volt az úgy. S láttam, a mint a kékség már eltávolodott tőlem, majd lassan el is engedte eddig mellkasomon támasztott kezeit, s kereste tekintetemet. 

Mint egy kiüresedett szobor, aki él ugyan, de abszolut vegetatív, csak arra a bizonyos bekapcsoló gombra vár. 

-Kár érte.. -suttogta, s saját fegyveremet belecsúsztatta nadrágjába, majd újra közelebb jött, s közre fogta csatakos arcomat, s kényszerítette, hogy nézzek szemeibe. -De semmi baj. -először csak homlokomat döntöttem övének. Pedig annyira tudtam mit akart, minek kellene történnie. 

Megcsókoltam. 

Fogtam ugyan úgy, kezét, majd karját. Közelebb vontam magamhoz, s nyelveink saját könnyeimtől jártak vad, sós táncot. Akár a csodálatos óceán, két gerinctelen hala, melyek abban a harmónikus környezetben úszkálnak. S a fiú tovább fogta arcomat, s óvatosan ugyan hegei miatt, de cirógatta azt. Állvonalam tökéletesen illeszkedett a smár közbeni pettingbe. 

-Úgy szeretlek Taehyung. -mormogtam két levegővétel között, s mint aki nem tud józan eszéről, mint aki teljesen megőrült, úgy érezte magát. 

Nos abban a pillanatban tudtam, hogy Taehyung már teljesen beszippantott, nem volt menekvés számomra. Halálosan szerelmes voltam belé, minden egyes porcikájába, s ahogy az idő telt, úgy egyre csak erősödött ez. Egyre csak nőtt. 

Tumor.

Akár egy hatalmas és agresszív tumor, amit minél tovább táplálsz és rejtegetsz, akkor ha ki akarják azt onnan szedni, hatalmas űrt fog maga után hagyni. Tátongó, fájdalmas lyukat képezve. 

-----------------------------------

atyauristen

ezt el sem tudom hinni 

(nem magyarászkodom, mert akkor abból is írhatnék ugyan ilyen könyvet, bárkinek bármilyen kérdése van, vagy itt nyilvánosan, vagy privátban írjon, full őszintén és nyitottan válaszolok)

ui.: visszatértem!!!!!!!