_______Ω_______

Itt van. 

-Jimin, még is miért nem keltettetek fel előbb? -kérdeztem hitetlenkedve, s közben olyan sietősre vettem a reggel készülődést, mint még soha. Szó szerint menekülőre fogtam, s semmivel sem törődve, lecincáltam magamról az alvós-felsőt, majd azonnal magamra húztam egy fekete farmert és egy pulóvert is. 

-Mert nem tudtam, hogy pucéron talállak titeket, vagy esetleg kinyírtátok egymást. -forgatta meg szemeit, majd közelebb bújt a kékséghez. -Amúgy meg, mit vagy úgy oda, körülbelül egy órája itt van, csak gondoltam felkeltelek, hiszen lassan délelőtt tizenegy, nekünk pedig dolgunk lesz később. -tette hozzá, ám hangja vége inkább volt kacajra dallamos, mintsem kioktató. Dühös voltam, nem feltétlen a pinkre, hanem, hogy már hosszú ideje itt van a bátyám, s én nem tudtam erről semmit. Szó szerint húztam a lóbőrt, s kicsit úgy éreztem, hogy elhalasztottam volna, ha Jimin nem kíváncsiskodik a perverz feje miatt. 

-Baszki, baszki, baszki! -túrtam idegesen hajamba, mire a a szobában másik ébren levő személy furán nézett rám. Nem akartam elhinni, hogy itt van. Olyan hamar jött ez az egész, hogy a percekkel ezelőtti álmosságom egy szempillantás alatt tűnt el, s átvette helyét a kétely. Nem tudtam mit csináljak, kérdezzek még, vagy szedjem össze magam, s csak álljak elé. Jimin se segített helyzetemen, hiszen még az is idegesített, ahogy kékséget öleli, kényelmesen elhelyezkedve ágyamban, s látszólag semmi nem tükröződik benne, saját indulataimról. 

-Higgadj már le szépfiú. Ez csak a tesód. -mondta, majd dívásan hátradőlt, mire legszívesebben kirúgtam volna az ablakon. 

-Igen baszdmeg! A bátyám, akit ott hagytam, miután szétbontottam a házat, és elszöktem. A bátyám aki, nem tudom, hogy magától keres, vagy tartja a száját Hyungnak, és azt sem tudom mit csináljak. Hogy higgadjak le. -keltem ki magamból, s idegesen dörzsöltem meg arcomat. Valószínűleg a magasabb és harsányabb hangvétel miatt, Taehyung mocorogni kezdett, s meg is ráncolta szemöldökeit, de cseppet sem tudott érdekelni. 

-Jeon, kussolj el és menj ki. -morogta a pink, s nagyot sóhajtva bólintottam egyet. Igaza volt, a hisztériával nem oldok meg semmit, nem játszhatom itt a kiakadt tinilányt, így megemberelve magam, ösztönözve az ajtó felé sétáltam, s lendületesen kinyitottam azt. 

Szívem a torkomban dobogott, s szabályosan fojtogatott a légkör. Melegem volt, s nem feltétlen a vastag pulcsi miatt, sokkal inkább, mert nem tudtam, hogyan kéne ehhez viszonyulnom. Szedtem lábaimat a folyosón, s amint elértem a galéria szárnyát, s a nappalit megtorpantam. 

Ott volt Yoongi, Hoseok, Namjoon és a bátyám is. A vezér bátyám mögött állt, a többiek pedig az asztalnál foglaltak helyet. Nem tudtam megszólalni, még levegőt is elfelejtettem venni, s amint mindenki megpillantott, azt hittem elájulok. 

Mit kellene csinálnom? Egyszerre ötlött fejembe, hogy kikelve magamból felrángassam Seokjint, hogy aztán bemossak neki egyet. Haragudtam rá, magam sem tudom miért. Zokogtam volna a vállain, hiszen hiányzott is, nagyon, nagyon hiányzott, s mind ezek mellett képes lettem volna megőrülni.  Ahogy szemeimbe nézett, ugyanannyira volt hökkent mint én. Igaz, hogy kicsivel telt el több mint egy hét, de szinte olyan olyan volt, mintha évekkel ezelőtt találkoztunk volna utoljára. Túl sok dolog történt, s ez nyomasztott. Mélységesen nyomasztott, hiszen nem csak hogy, senki nem szólt semmit, de még csak meg sem mozdultak. Én sem mozdultam. 

Fojtogatott a szorongás, mit kéne tennem, vagy mit fognak ők tenni. Mit fog Jin mondani, hogyan fog hozzám állni. Mit akarhatott? Miért keresett ennyire sürgősen? Mennyit tudhatott a jelenlegi helyzetemről? Ebben a pillanatban azonban Namjoon ellépett ülő bátyám mögül, s megigazította szemüvegét orrnyergén, majd mikor teljesen előttem állt, halkan szólalt meg. 

-Örülök, hogy felkeltél. -csak nekem intézte szavait, tudtam, hogy a többiek nem hallják, s ahogy meg is simította vállamat, hogy kicsit megnyugodjak, csak lehajtottam fejem. Biztos voltam benne, hogy látja, vagy érzi a bennem lévő feszültséget, s emiatt tett ilyen gesztusokat irányomba. -Nem akar tovább várni, ezért elhívtam magunkhoz. Beszélni akart veled, de nem mondta el, hogy miről. -tette hozzá nyugodt, ám komoly hangnemben, mire felemeltem fejem, s ajkaiba harapva néztem újra bátyám irányába. 

Látszott rajta, hogy nagyon is tenne valamit, mondana valamit, de nem tette. Két öltönybe bújtatott kezét az asztalon pihentette, s közben görbe ujjain lévő gyűrűit csavargatta. Ő is ideges volt, de nem tudtam mi miatt. Ha ennyire beszélni akart, akkor szólaljon meg. Tegyen valamit, csak ne legyen néma, mert akármennyire hangozhat ez önzőn, neki kell kezdeményezni. Én otthon befejeztem mindent, ott hagytam, s neki kellett utánam jönnie. 

-Jungkook. -kis idő után szólalt meg mély hangján. Lassan felegyenesedett, majd kitolva a széket, teljesen felállt, s ellépett az asztaltól, de nem jött közelebb. Csak ott szobrozott, s nevemet suttogta el pillanatokkal ezelőtt, mire nem tudtam mire vélni a bennem lévő hirtelen haragot, s tenyereimet megfeszítve, kiléptem az idősebb takarásából, s tettem felé egy lépést. Haragudtam, de halvány gőzöm sem volt az okát illetően. 

-Mit keresel itt? -sziszegtem, s ahogy Namjoon megpróbálta megfogni karomat, hogy fogjam vissza magam, csak idegesen pillantottam szemeibe. -Hagyj! 

-Beszélni akartam veled. Kerestelek. -mondta halkan, s közben ugyan úgy tördelte csontos ujjait. Ideges volt, s ezért én is. 

-Tudok róla, mindent tudok, csak azt nem, hogy miért. Minek jöttél ide? -morogtam, s közelebb léptem hozzá, mire mindenki meghökkent kicsit. Nyilván nem számítottak kegyes beszédre, vagy, hogy esetleg egymás nyakába borulunk, de furcsának találhatták a bennem lévő hirtelen haragot is. -Anya küldött? -mondtam továbbra is dühösen, s mikor már csak egy méter választott el tőle, ijesztően néztem szemeibe. Nem láttam, hogy különösebben félne pillantásaimtól, inkább csak a helyzet feszültsége ütött fel benne. Helyébe képzeltem magam, ha én is az eltűnt öcsémmel szemeznék, aki otthon felborított mindent, s meg is ölt valakit, hogy aztán csak legalább az életéről sejtsek valamit, valószínűleg ugyan úgy kiborultam volna.

Sajnáltam Seokjint, haragudtam is rá, hiszen tudta az egészet, még sem tehetett semmit. Menekült, s végtére én is ugyan ezt tettem, csak sokkal veszélyesebben és sokkal később. Sokkal megalázóbb módon, s ő is csak áldozat lett mint mindenki más. Hirtelen elhűltem magamon.

Ha tényleg, őszintén anyám akarata nélkül keresett, nem lehettem felé ennyire bunkó. Nem érdemelte meg a fenyegető szavakat tőlem, hiszen ő jött el. Namjoon is mondta, hogy egyedül keresett, vagy még mindig keres valamilyen szinten, s még azt is hozzá tette, hogy titokban teszi. Nem szólt senkinek, s nem is akar.

Kiengedtem megfeszített ujjaimat, majd teljesen letargiába zuhanva nagyot sóhajtottam. Hogy lehetek ekkora tahó? Itt áll előttem, s mélyen nagyon remélem, hogy oldalamon is, és én még is kikelve magamból "köszöntöm". Értsen meg mindenki, fel hozott bennem olyan dolgokat, amik mardostak belülről, s minden egyes kép visszaszökött emlekembe, ahogy újra arcára néztem.

-Hiányzol. -suttogtam, s nem törődve a tovább bennem elő indulatokkal, s a helyiségben tartózkodóakkal kizártam azt a távolságot ami köztünk volt, s úgy öleltem magamhoz, akár egy elveszett gyerek. Vállára hajtottam fejem, s erősen szorítottam össze szemeimet. Furcsa érzés volt, hiszen sosem csináltam ilyet, akárhányszor jött haza Szöulból, akármilyen sok ideig volt távol. A jelenlegi egy hét sűrűsége, és eseményei miatt még is fényévekre éreztem magamtól, s csak most tudatosult bennem igazán, hogy valójában az itt hús-vérben álló személy, az utolsó ember nekem ezen a földön, akiben igazán megbízhatok. Görcsösen szorítottam ujjaimat össze ahogy hatánál öleltem, s egy halk szusszanás után ő is viszonozta talán túl nyálas gesztusomat.

-Te is. -suttogta, s megfogta egyik kezével fejemet, ahogy közelebb húzódott. Gyengének éreztem magam, talán túl érzelgősnek, különös ellentéte volt a percekkel ezelőtti ideges énemnek, s emiatt szégyelltem is magam. Kínomban hagytam pár könnycseppet végigfolyni arcomon, nem zavartattam magam. Kezdtem beleőrülni a helyzetemben, s annyira kikívánkozott már belőlem érzelem hullámaim sokasága, hogy az sem érdekelt, ha zokogok a nyakába.
Nem volt valami férfias, de nem tudtam mit tenni, nem is nagyon akartam, csak, hogy érezhessem kicsit.

Ezt nem tehettem meg itt senkivel, én sem egy üres test voltam, hogy az itt lévő emberek ezt elfojtsák bennem. Nem bírtam volna az idők végtelenségéig, ha nem önthetem ki a lelkem legalább csak egy kicsit.

Elváltam tőle, mire ő is megemelte fejét, majd egy gyomorig hatoló mosollyal, letörölte a könnyeket az arcomról, s biccentett egyet. Amolyan elismerő, s melengető biccentés, amivel az ember a tudtára akarja adni a másik félnek, -nem áll szándékomban elfogadni a helytelen feltételezéseidet, nem haragszom, szeretlek.

-Nem anya küldött. -mondta, miközben hátrébb lépett. Már nyitottam volna ajkaimat, hogy reménykedve közöljem, nagyon is sejtettem, hogy nem megfenyegetve keres, azonban Yoongi mély hangja megakadályozott ebben.

-Inkább mindenki üljön le, és nyugodtan beszéljük ezt meg. -pillantott fel ránk, s mozdult mindenki szavainak eleget téve.

Leültünk a nagy, fekete üveg asztalhoz, s ahogy mindenki kényelembe helyezte magát, mely nevetséges volt a ránk háruló minimális feszültség miatt, Namjoon az asztalon levő, már rég látott fekete mappát felnyitotta, s elém tolta.

-Seokjin tud mindéről. Ahogy említettem már neked anyád dolgait, ő is tisztában van vele, valószínűleg nem csak azért, mert a kapitányságon már átbeszéltük, hanem a családotok ezt tudatta is vele. -mondta, s közben megigazította arcán csücsülő szemüvegét, s bátyámra nézett. -Nézd, Seokjin. Az öcsédnek is lefordítottuk, és én kérek elnézést a kellemetlen találkozásért, és mert ennyi ideig megvárattunk benneteket, de meg kellett értenétek, nekünk ez hosszadalmas folyamat. Nem áll szándékunkba hátráltatni benneteket, és...

-Ugye nem kell hazamennem? -kérdeztem a lehető leghírtelenebb hangnemben, s az elém tolt mappa lapjait kezdtem el gyűrögetni. Nyilván senki nem számított rá, hogy közbe vágok, s az volt az egészben a legkevésbé tisztességes, hogy az idősebb komolyan beszélt, nyilván hosszútávon, s én csak félbeszakítottam.

-Nem engedünk haza. -mondta Hoseok, s közben egy meleg mosolyt felfestett ajkaira, hogy ténylegesen bizonyítson.

Nem kell haza mennem.

-Jungkook, kérlek had fejezzem be. -sóhajtotta Namjoon, majd folytatta. -Szóval, ott tartottam, hogy segítünk benneteket. Nem csak rajtatok csattan az egész, anyátok nekünk is keresztbe tett régebben is, és most is. Azt sajnos nem tudom, mennyi ideig nem fog még reagálni, bár ahogy az adatokat nézzük Yoongival és veled Jin, nem fog már túl sokáig várni. Biztos csinál valamit, szóval a legokosabbnak azt tálalom, ha elkezdünk tervezni. -fejezte be, s közben tüzesen csillogtak szemei bátyám irányába. Nem tudtam különösebben mire vélni, pláne hogy én voltam a fő bujtó az egészben.

-Ezt, hogy érted? -kérdezte Jin, s ültében mozdult egyet. Nyilván ugyanannyira érzékelte, hogy jobban bele lesz avatva ebbe az egészbe, mint én, s a szőke férfi tekintete is olyasvalamit sugárzott, amitől szorongás kerítette hatalmába. Nem kellemetlen volt, inkább kíváncsi.

-Úgy, hogy te leszel a csalink. -mosolyodott el, mire bátyám és az én szemeim is kitágultak. Nem igazán értettem milyen csali is lehetne, ám ahogy erősen elgondolkodtam egy pillanatra, nagyon is fejbe ütött.

Seokjin még otthon van, és anyám mit sem sejt a találkozásunkról.

-Én értem. Mármint hagy fejezzem ki magam. -pillantottam körbe, s mikor mindenki elismerően, engedélyt adva bólintott, felálltam, majd megfogtam a mappát. -Szóval Jin ugye még otthon van. Szemmel tart mindenkit, leginkább anyát, és így tudja mi történik ott. Mit tervez, mire készül. És ha jól tudom, nem is tudja, hogy keresel engem.

-Nem. -válaszolta. -Mármint, ő is keres az embereivel, de azt nem tudja, hogy én is. Megpróbáltam elhitetni vele, hogy haragszom rád.

-Jó. -motyogtam. -Igazából furcsa, hogy ezt mondtad, de örülök. Mindegy, szóval a lényeg, hogy ez maradjon is így, és akkor megfelelően tudunk tervezni.

-Kölyök, anyátok nem csak keres téged, valószínűleg az egész birodalmával, hanem gyilkol is. Valószínűleg, valamit sejthet. Te sem vagy hülye, ő sem az. Ugyanannyi gyűlölet van benne, mint benned. -morogta Yoongi, majd zsebébe nyúlt s elővett egy szál cigarettát. -Ugye nem bánjátok? -pillantott fel, s megemelte a kezében levő, fehér tekercset, mire csak legyintettünk, bár tudtam, hogy Jin anyánktól se nézte nagyon el, de jelenleg nem tehetett semmit. A fehér hajú igen is ijesztően festhetett aurája miatt. -Szóval, Seokjin te tökéletesen tudsz hangul, biztosra állíthatom, tudod mi van a szerződésben is, ne legyetek naivak, anyátok felfogja gyújtani a várost, hogy ha nem leszünk óvatosak. Minket is ismer, nagyon jól. Ez úgy szar ahogy van. -fújta ki ajkai között a már meggyújtott dohány melléktermékét, majd kicsit hátra dőlt.

-Yoongi jól mondja. Ez egy nehéz helyzet, sőt nekünk dolgoznunk is kell emelett, így az lesz a legegyszerűbb ha simán álltok az egészhez. Persze segítünk benneteket, Jungkookkal meg is kezdtük azokat a folyamatokat, amivel elérheti, hogy ne csak ölbe tett kezekkel üljön, hanem a hasznunkra is váljon. -mosolygott Namjoon.

-Folyamatok? -értetlenkedett bátyám mire, csak megráztam fejem.

-Ja, már ha lehet annak nevezni. Hidd el, ehhez képest anyám kesztyűs kezekkel bánt velem. -nevettem fel cinikusan, mire Yoongi csak horkantott egyet, Namjoon pedig szemeket forgatva válaszolt.

-Ahhoz hozzájárultál, te is tudod. De ez most nem számít. -mondta, majd felállt. -Egy szónak is száz a vége, édesanyátok ugrani fog, valamit tenni, nekünk emiatt figyelnünk kell. Jin, te be leszel építve, amolyan kémként, segítened kell neked, ahogy már említettem nem egy tiszta mulatság ez. Jungkook pedig nem megy haza, itt marad és folytatjuk a kiképzését, és ennek maradnia is kell így, szépen megkérlek, hogy tartsd magad az eddigiekhez, és tudj meg mindent mi folyok nálatok otthon. De legyél óvatos.

-Rendben, de... De most mit csináljak? -kérdezte, s közben elővette telefonját. -Nézzétek, én örülök, hogy ezt az egy dolgot megbeszéltük, és hogy kicsit előrébb vagyunk, de nekem továbbra is fenn kell ezt a látszatot tartanom. Valamint az sem utolsó, hogy nekem is vannak dolgaim. Ez így csak bonyolultabb, ahogy ti dolgoztok én egyetemre járok, ráadásul nem is ebben az országban. Ez... Ez így nem egyszerű. -mondta, majd felénk fordította a kis készülék képernyőjét, s bizonyításképp megmutatta sűrűn beosztott naptárját.

Valójában jelenleg tényleg ő volt a legjobban leterhelve, de erről szinte egyikőnk se tehetett, maximum csak én egy nagyon kicsit.

-Ne aggódj, mindent elmondok neked. Beavatlak, és remélem veled könnyebb dolgom lesz mint az öcséddel. -válaszolta Namjoon, s tett egy lépest bátyám felé, majd rám is nézett. Persze, hogy nem ignoráltam kicsit talán szurkálódó, és cinikus megjegyzését, de nem is foglalkoztam vele. Seokjin idősebb volt, szöges ellentéte az én személyiségemnek, nem hajtották olyan indulatok mint engem, s emiatt vezérünk könnyebben is állt hozzá. -Ha gondolod maradj itt pár napra, az talán elegendő lesz, hogy mindent tisztázzunk, de ettől függetlenül haladnunk is kell tovább.

-Igen. Anyuci tuti vérengzést tart, hogyha megtudja mind a kettő kicsi fia szövetkezett velünk, és még el is akarjuk pusztítani. -nevetett fel Hoseok, majd arca alján lévő fekete maszkját is meglendítte. Yoongi is felnevetett, szabályosan köhögve ontotta magából a füstöt, mire talán kicsit nekem is jobb kedvem lett.

Végtére, ha nem is a vég előtt álltunk, legalább jó úton haladtunk, s csak ez bíztatott.

Türelem.

-Hyung.. -halkan szólaltam meg, ahogy a mellettem ülő bátyámra pillantottam. -Ugye maradsz? Egy kicsit, kérlek. -tettem hozzá, s kérlelően néztem szemeibe, mire csak a szőkére pillantott. Namjoon meleg ajakgörbületettel bólintott, mire ő is így tett. Örültem neki, hogy legalább pár napig akkor itt lesz, s már az sem foglalkoztatott, hogy Seokjin a felszínen kívül, vagy hogy valójában mivel foglalkoznak a többiek, sok mindent nem tudhatott.

Vajon találkozott már a többiekkel? Látta a bárt, vagy, hogy én valójában hol vagyok fogva tartva? Azokat a dolgokat tudta, hogy miként kezeltek engem, s mi lett egy-két baklövésemnek a következménye? A Taehyunggal való viszonyom megemlítése is olyan távolinak tűnt, s ha belegondoltam miket is csináltam a kékséggel, s ő miket csinált velem, vagy akar ki más ebben a házban, lehet, hogy sírva rohant volna haza, hogy aztán tényleg véglegesen itt hagyjon. Nem bántam volna, ha tényleg itt maradok, s egyre többször tudatosult is bennem, hogy valószínűleg ez így is lesz, de a bátyám egy újabb idegen volt, és nem tudom mennyire pillantott be a jelenlegi élet színvonalam mögé.

-Na jó. Mára ennyi elég lesz, Hoseok te csinálj valami ehetőt, aztán keresd elő az ikreket és szólj cicusnak is, hogy jöjjön a szobámba. Beszédem van velük. -állt fel Yoongi, majd a barna hajúra pillantott aki csak egy bólintással tett ugyan így.

Most nagyon megkérdeztem volna, hogy ki az a cicus -bár volt egy sejtésem hogy Jimin- és hogy hirtelen ő kezdett el parancsolgatni, azonban amikor megpillantottam, hogy Seokjin már nem mellettem ült, hanem lassú léptékkel haladt Namjoonnal a folyosó felé, jobbnak láttam nem megszólalni.

Ezt ennyivel zártuk le, s sok volt még előttünk, de nem végtelen.

Sok, de nem végtelen.

-Kölyök, hol van Taehyung? -hirtelen ért a fehér hajú kérdése, mire kitágultak szemeim, s ahogy álltam volna fel a székből, meg is billentem kicsit egyensúlyomban.

Taehyung alszik.

-Tessék? -kérdeztem vissza, majd a fekete mappát -mely nem tudom, hogy ok nélkül vagy okkal maradt ott az asztalon előttem- kezeimbe vettem.

-A kezei. Namjoon mondta, hogy miattad vágta el őket. -morogta, mire segítségkérően pillantottam Hoseokra, de ő csak felemelte kezeit, jelezve hogy oldjam meg én, s már el is ment a bejárati ajtó felé, hogy a pár perccel ezelőtti személyek után induljon.

-Ne haragudj rám. Én sem akartam, és nagyon is bánom, és megértem ha dühös vagy miatta. De komolyan nem akartam, nem tudtunk mit tenni és valójában ez az én büntetésem. -motyogtam, majd a hűtőhöz sétáltam, hogy keressek magamnak valami élelem szerűséget, hiszen nem igazán jutottam táplálékhoz az elmúlt tizenkét órában.

-Nem haragszom rád. Még csak Taehyungot sem féltem, hiszen tudom, hogy nagyon sokszor húzza ki a gyufát a főnöknél, és meg is érdemli néha. Csak most sajnálom kicsit, mert a kezei... neki a kezei a legfontosabbak. -hangja a tanítóból, s komolyból azonnal kicsit érzelgőssé vált, mire újra megcsapott a bűntudat heves ködje, s ahogy mellém lépett, félre lökve a hűtőszekrénytől engem, majd benyúlt egy epres tejért, még a cigaretta szaga is lesújtó volt számomra.

-Én is sajnálom őt. -suttogtam, s úgy néztem vágott szemébe.

-Ja. Taehyungot könnyű megsajnálni a bája miatt, mert pszichopata és ezzel becsap mindenkit maga körül. De azért én elég rég óta ismerem, hogy ne dőljek be neki. Nem tudom, hogy sikerült-e ezt kettőtöknek lerendezni, de remélem jutottak valamire. Mostmár igazán belekezdünk a munkába és az ilyen balhék csak hátráltatnak, ezért arra kérlek, hogy viszonyulj hozza a lehető legtorrelánsabb módon. -fejezte be, s kezembe nyomta az édes, rózsaszín löttyöt, majd becsukva a fridzsider ajtaját, elsétált mellettem.

-Ez minek? -éretlenkedtem, ahogy a kissé hűvös, karton dobozt forgattam ujjaim között, mire megfordult, egy halvány, huncut félmosollyal ajkain, majd úgy válaszolt.

-Itasd meg vele. Engeszteld ki. -majd minden további szó nélkül ment tovább a folyosó irányába, s már el is tűnt latóteremből.

Legszivesebben felröhögtem volna, főleg hogy akármilyen komolyan beszélt, tudtam hogy poénkodni akart utolsó mondatával, ami igen is frusztrált. Szóval engeszteljem ki a kékséget, úgy hogy árról nem is tudott Yoongi, hogy valójában egy nagyon is gyenge pillanatában az öccsével aludtam, s sok-sok dolgot adott a tudtomra, amit lehet nem is akart.

Nem gondolkodva tovább, haladtam én is saját szobám irányába. Seokjint és Namjoont nem zavarhattam meg, pedig őszintén töltöttem volna egy kis időt bátyámmal, legalább csak érezzem, hogy mellettem van. Beszélgetni akartam vele, de sok mindenbe be kellett avatni a szőke férfinak, így el is vetettem ezt a gondolatot.

Ahogy a szobám ajtajának kilincséhez nyúltam, s nyitottam volna be, azonban megálltam egy pillanatra. Hirtelen jutott valami az eszembe, s Yoongi lehet tudhatta, vagy legalább tapogatózott a dologban, de amint újra lepillantottam az epres hülyeségre, csak egy nagy mosolyt eresztettem. Álldtam az eget, hogy hagytam magam akkor.

------------------------------

Ez ilyen nem is tudom milyen rész

Seokjin színre lépett, és tudom tudom
Megint kihagytam egy napot, az ok a kovetkezo; NAGYON besokalltam lelkileg és szellemileg is. Kicsit le vagyok terhelve a munkám a suli, és viszgáim miatt.. nagyon sok volt a felesleges bajom is..  lényegtelen, de azért igyekszem összeszedni magam, hiszen nem hanyagolom az írást, eszem agában sincs

Ugyan úgy hozom, és kicsit lelkiismeret furdalásom is van már egy nap kihagyás után is, hiszen nem írhatnékom nincs, hanem kevés a 24 óra nekem egy napban

Azért remélem tetszett és varjatok a folytatást! 💜💚