----------- ♤ -----------

Meggondolatlanul cselekedtem megint. Nem, nem foghattam Taehyungra, hiszen én voltam a ludas. Akármennyire akartam kekeckedni, poénkodni, csak hülye tréfának indítani az egészet, nem ez sült ki belőle. Iszonyat felelőtlen voltam, s megint bajba sodortam magunkat, de leginkább magamat.

Foghattam volna a kék hajúra, hogy ő provokálta ki miután már én sem tartottam viccesnek, de szó sem volt erről. Ez csak az ok okozata lett, s nekem számolnom kellett a következményekkel.

Ahogy Namjoon fekete farmerjára néztem, melyen egy körülbelül tíz centimeter nagyságú vágás éktelenkedett, az jól mutatta a férfi felsértett lábat is. Lassan gyöngyöztek raja a vér cseppek, mire ijedten szívtam be a levegőt, s szemeim kitágultak. Nem mértem rá nézni, csak Hoseokra pillantottam, kinek tekintete ugyan olyan hökkent volt, s nem is törődött már a félig összepakolt fegyverekkel.

Tudtam mi lesz ennek a következménye, s annyira vissza akartam fordítani az időt, hogy meg se történjen mind ez, csak hagytuk volna abba, hogy aztán visszamenjünk, csak lepihennünk, de ezt is el kellett szúrnom. Nyilván nem bírtam az indulataimmal, s úgy éreztem, hogy a kék hajú hibája de hülye lettem volna rá fogni. Nem tehetett semmiről, csak úgy ki voltam rá éleződve, hogy pillanatok alatt pattant a húr, vagy betelt az a bizonyos pohár.

Hirtelen pattantam fel, s leporolva magam, elléptem a földön még mindig elterülőtől, ki csak halkan felnyögött, ahogy már nem volt rajta teljes súlyom, s ijedten néztem Namjoonra.

-Hy-hyung, figyelj... Én sajnálom, nem így akartuk. Én... -kezdtem volna, s kezeimet védekezően magam elé emeltem, ahogy arcára néztem. Olyan dühös és rideg volt tekintete, hogy torkomra égtek a szavak, s igazából nem is tudtam volna rendesen megszólalni. Haboztam, dadogtam akár egy elesett gyerek, ki a jól megérdemelt büntetésre vár, s valójában erről is volt szó. Tudtam, hogy nem kegyelmez.

-Mégis mit gondoltatok? Miért nem bírtok normális emberek módjára viselkedni? -sziszegte fogai között, s szemöldökét is ködösen húzta össze, hogy a düh fátylat vessen egész valójára. -Állj fel Taehyung. -tette hozzá olyan halkan, hogy alig volt észrevehető, de sajnos tisztán értettük.

Taehyung feltornászta magát, majd ugyan olyan halálra vált arccal állt meg, s kezeivel a megszakított kabátot levette magáról. Nem tudtam, hogy amiatt rázza ki a hideg, mert már hűvös volt a tetőn, vagy mert ugyan annyira tartott az idősebbről mint én.

-Hyung.. -kezdte volna, halkan, kicsit elmélyült hangon, ám félbe lett szakítva.

-Mégis mi nem világos? Nem ökörködni vagyunk itt, hanem komoly dolog miatt. -mondta, majd tett felénk egy magasztos lépést, mire mind a ketten mereven álltunk előtte, teljesen megszeppenve. -Nem megmondtam, hogy mindennek oka van? Hm? Te sem értesz a szóból Taehyung, minek szítod a tüzet ennél is jobban? -hangja mély volt, és erőteljes. Megrovó tekintete pedig úgy égette sajátjainkat, mintha szemeivel kővé akarna dermeszteni bennünket akárcsak a Medúza.

-Nem ő tehet róla, az én hibám. -feleltem halkan, s közben lehajtottam mostanra már teljesen elnehezedett fejem. -Engem büntess ne őt, én provokáltam ki. -tettem hozzá, mire összepréselte ajkait, s felhúzta egyik szemöldökét.

Kínzott a lelkiismeretem, a bűntudatom, s olyan szinten féltem a büntetéstől, hogy azt hittem most engem visz el a pánik. Nem szólt egy ideig semmit, csak karba tette kezeit, s hangosan sóhajtott egyet. A széllel még nagyobb teret adott a kikívánkozó indulatainak megnyilvánulására, s emiatt Taehyung jól ismerve a szituációt, kicsit élénkebben szólalt fel.

-Nem. Hyung, félreérted. Az én hibám is, nekem sem kellett volna így tennem. Csak.. csak, ne.. -nem tudta befejezni. Namjoon frusztráltan engedte le karjait, ahogy közbe szóltam.

-Taehyung hallgass el. Én.. -kezdtem volna, azonban megállított benne az idősebb, ahogy hangosan kiáltotta el magát.

-Elég! Nem érdekel. -hajolt közelebb hozzánk, mire mind a ketten elnémultunk. -Nem érdekelnek az ostoba szavaitok. Nem nézek el az ilyenek fölött, és nem hatnak meg. Nem érzitek a helyzet súlyosságát, és idióta módon viccre veszitek az egészet. -rideg hangja, megbánásra ösztönzött, pedig ha tudta volna, hogy amint meglendült karom a késsel, már abban a pillanatban megbántam mindent. -Visszamenni, mindketten! -morogta, s lökött rajtunk egyet, ahogy ösztönzésre hajtotta testünket, s mi olyan gyorsasággal mentünk Hoseokhoz, ahogy csak tudtunk.

Már hajoltam volna le a fegyverekért, hogy kompenzálva az alázatot, legalább ezt ne basszam el, azonban ahogy ő is mögénk ért, megfogta karomat.

-Tedd le. A liftbe, most! -mondta ijesztően, parancsolóan, mire jobbnak láttam tenni. -Hoseok te hozd utánunk ezeket, és egy szót se senkinek! -intézte szavait a barna hajúnak, ki csak sajnálkozva nézett ránk, s némán biccentett egyet. Tudta mi a sorsuk, s megsajnált minket.

-Hyung, ne legyél olyan kegyetlen. -suttogta. Csak imádkozni tudtam, hogy tényleg így legyen. Nem akartam megint megjárni a poklot, s tudtam, hogy mivel nem vettem elég komolyan, s nem ez volt az első eset, biztosan nem kegyelmez. Nagyot szusszantott, majd meglódított minket a lift ajtó felé, s amint mind a ketten bent voltunk, vétett ránk egy utolsó csalódott, s dühös pillantást, majd becsukódott a fém lap, s már csak a félelem maradt bennem.

Megint itt voltunk. S már én is pánikoltam, azonban nem a szűkösség miatt, hanem mert féltem. Taehyung, leguggolt mellettem, s fejét térdére döntve nagyot sóhajtott. Most kedvem sem lett volna nyugtatgatni, így csak elnéztem róla. Nem akartam én ezt, nyilván ő sem, de nem köthettünk a főnökkel kompromisszumot, hogy olcsón igyuk meg a levét.

-Jól vagy? -kérdeztem hosszas percek után, hiszen nem reagált semmire, csak ugyan úgy kuporgott mellettem. Vagy azért nem ütött fel a rohama, mert nem akarta, hogy ez is csak baj legyen, vagy nagyon is máshol járt az agya.

-Rábasztunk. -suttogta, mire kérdőn néztem rá. Szóval most nem pánikolt, az egészben legalább ez volt az egyetlen pozitív dolog, de tudtam, hogy ez is csak azért van, mert ő is tart a következményektől.

-Az én hibám. -válaszoltam, s közben lehunytam szemeimet. -Kibírom, majd számolok én a következményekkel. Elbújni úgy sem tudunk, akkor csak nagyobbat kapnánk. -sóhajtottam gonderhelten, s a lift már csippant is, ahogy megérkeztünk. Frusztráló volt, hogy pont akkor repül az idő, amikor a legjobban kívántam azt, hogy bárcsak lassulna, vagy meg is állna, ám ahogy a kék szó nélkül felállt, majd lassú léptékkel elhagyott, csak megforgattam fejemet.

-Gyere. -pillantott rám, s láttam tekintetében a fájdalmat. Ő sem akarta, én sem, de ezt együtt hoztuk össze. Hiába erősködtem, hogy az én hibám, -s javarészt tényleg az enyém volt- nem hagyta magát. Pár órája beszéltük meg, hogy emberként viszonyolunk a másikhoz, és pont én voltam az aki ezt felborította. Nem értettem, miért tettem. Miért vagyok ilyen indulatos ha róla van szó?

Végig mentünk a folyosón, s amint már az előszobában voltunk, nagyon megrémültem. Pillanatoktól voltam, hogy elszaladjak, nem akartam ezt, olyan jól haladtunk, erre eljátszom a hülyét megint, s nem csak én iszom a levét. Furdalt a lelkiismeretem, s ahogy a kékre pillantottam, aki felakasztotta a kabátját, majd csatolta volna le combjairól az üres késtokokat, megfogtam csuklóját és még mielőtt bármit is mondhatott volna, magam felé rántottam.

-Mond, hogy én voltam. Nem akarom, hogy téged is megverjen. -néztem kitágult szemeibe, mire csak fájdalmasan elmosolyodott.

-Szerinted ez segít a helyzetemen. Nekem ez már a sokadik húzásom, így se úgy se kegyelmezne. -válaszolta, s ráfogott kezemre, hogy eresszem el azt, de nem tettem. Csak jobban szorítottam. -Jungkook, ne most gondold meg magad. Már késő bánat. Szépen megkapjuk és ennyi. Fölösleges a hisztériád. -morogta kicsit dühösebben, de a fájdalom és a csalódottság a következmények miatt nagyobb volt szemeiben.

-Komolyan mondom, hagyd hogy beszéljek vele előtte.

-Nem fogja hagyni. Ilyenkor nem lát semmit, csak azt, hogy tanítson. -hajtotta le fejét, s hangja meg is remegett kicsit. Ellágyult szorításom gyenge valója miatt, s hagytam hogy elsétáljon.

Tanítás.

Ott szobroztam akar egy bénult, s nagy szemekkel bámultam, ahogy lassan tipeg a folyosó irányába. Néztem.

Elesettnek tűnt, mintha reménykedne a kegyelemben, de szó sem volt erről. Elfogadta. Vagy azért mert hozzá szokott, és csak túl akart rajta lenni, vagy mert titkon reménykedett. Legalább bennem reménykedne. Nem akartam, hogy bántódásunk essen, s legjobban azt nem, hogy miattam neki. Nem voltam szívtelen, és ha valamit nem érdemelt meg az ember, pláne nem a saját hibájából adódóan akkor, nem hagyhattam azt. Önző dolog volt, de én nem bírtam volna elviselni. Leült az ajtó elé, s kinyújtotta vékony lábait, majd fejet előre hajtva néztem sziluettjét.

Ebben a pillanatban azonban nyílt mögöttem az ajtó, s amint megpillantottam azt a személyt, akit jelenleg a legkevésbé sem akartam, újra megfagyott a vér ereimben. Beljebb sétált a szőke férfi, s szinte ugyan olyan komorsággal vette le kabátját, majd hangosan szólalt fel.

-Menj oda hozzá. -kérlelően pillantottam rá, hátha megkönyörül, de nem így volt. -Nem szokásom meggondolni magam. Eredj Jungkook, vagy nagyobbat kapsz. -mondta, s taszított is egyet rajtam. Nem szóltam semmit, alázatosan mozdultam, s egész testem egyre jobban vette át azt a fajta borzongást, amit a tudatos következmények sújtottak. Tudtam, hogy ennyi volt, de nem akartam belenyugodni, és az zavart a legjobban, hogy Taehyung beletörődött. Nem őrlődött annyit, mint én, nem foglalkozott már vele, mintha csak teljesen feladta volna, s ez mérhetetlenül bántott.

A kék hajú fáradtan feltápászkodott, ahogy mellé értünk, s amint Namjoon kulccsal kinyitotta a fájdalmas szoba ajtaját, gerincem mentén söpört végig a borzongás, s levert a víz, ahogy beléptem a szobabá. Ugyan úgy volt minden, üres, sejtelmes, kínzóan hátborzongató, hiszen aki tudja, hogy mire van ez a helyiség, csakis ezt érezhette.
Taehyung is bejött mellettem, s amint mind a ketten a lefolyó előtt álltunk, összerezzenve tapasztaltuk, ahogy a szőke férfi hangosan, dühösen csapja be a nyílászárót, s nem is várva tovább élénk lépett. Két hatalmas kezét karba tette, s fölényesen emelte meg állat is, s lábfejeit merev, apró terpeszben tartotta.

Olyan magasztos, s szolgálatra méltó aurát sugárzott magából, hogy azt szó nélkül bárki megadta volna neki. Fájdalmas volt, de még az is megfordult fejemben, hogy térdre borulok előtte, de értelme nem lett volna. A kék szavaival kellett beérnem jelenleg.

Nem kegyelmez senkinek.

-Miért vagytok itt? -kérdezte, s hirtelen emeltem fel eddig lassan lehajtott fejem, majd nem tudva kinek intézi kérdését, furán pillantottam a mellettem szorozóra. -Jungkook?

-Mert hibáztam. -mondtam, s direkt egyesszámban, jól magamra vonva az egészet, hogy aztán Namjoon kérdő tekintetével találkozzak újra.

-Nem, én is.... -szabadkozott volna hangosan Taehyung, ám felbe lett szakitva.

-Nem érdekel ki kezdte. Nem érdekelnek az előzmények se. -mondta majd közelebb sétált a jól ismert, rozoga szekrényhez, s kitárta annak ajtaját, hogy az emlékek szörnyű képe vetítödjön le bennem. -Neked elmondtam Jungkook, hogy tisztelettel viszonyulj mindenkihez, türelemmel. Mégis hogy gondoltad ezt? Ez nem játék, pláne nem ha élesben vagy. Akkor is így fogod megőrizni a hidegvéred, ha? -fordult vissza irányunkba, majd ahogy megpillantottam kezeiben a jól ismert vas rudat elsápadtam.

-Nem. Sajnálom. -motyogtam, hogy neki, vagy magamnak azt már nem is igazán tudom. Őt nem hatotta meg, én meg minek sajnáltassam magam. Talán Taehyungot sajnáltam a legjobban. Szívott velem együtt, de nem járt ki neki.

-Én is. Jobban, mint te. -mondta dühösen, majd lehajította a kezében levő tárgyat, hatalmas csattanó, csilingelő hangot hallatva maga után, mire mind a ketten összerezzentünk. -És te Taehyung? Neked nem volt még elég? Hányszor fogod még ezt eljátszani? Kismilliószor voltál már itt, és nem tanulsz belőle. Mi értelme ennek? -hangosan intézte szavait a kékségnek, ki csak gyötörve magát a mondatai súlyával, lehajtotta fejét, s ahogy Namjoon még közelebb is lépett felé, jól irnyáztottan mutatgatva irányába, láttam mennyire is tart az egésztől. Nem csak rosszul eshetett neki, még ha múltbeli tetteire jogos is volt, de bántotta. Bántotta, hiszen nem az ő hibája volt.

-Hyung, ne csináld ezt. Tényleg nem ő kezdte. Engem büntess. -mondtam kicsit határozottabban, mire az idősebb szemei kicsit elkerekedtek, látszólag egyikőjük se számított a felindulásomra, s ahogy Namjoon felébredt a piciny döbbenetből, hangosan sóhajtott egyet, majd újra megszólalt.

-Ne védd, Jungkook.

-De! Komolyan... -kezdtem volna, de nem hagyta hogy befejezzem. Ki akartam állni kettőnkért, leginkább érte, ám nem tudtam.

-Elég legyen! Így is sok van a rovásán! -szinte kiabálva adta tudtunkra válaszát, s azonnal megfogta a kékség karját, ki csak esetlenül hagyta hogy az idősebb cibálja, s a falon levő láncokhoz vitte.

Kegyetlen volt, s úgy mart lelkiismeretem mint még soha. Kikötötte karjait, majd egy erős rántással meg is húzta a fémet, hogy Taehyung velünk szemben, kezeivel a magasba, kuporogjom a hideg padlón. Odamentem volna hozzájuk, hogy megállítsam, hogy véget vessek ennek az egésznek, de nem mertem. Féltem, hogy nagyobbat kapunk, féltem, hogy ő kapna nagyobbat.

Fájdalmasan nyögött fel, ahogy a szíjakat megszorította csuklóin, majd ott hagyva, hagyva hogy lehajtott fejjel üljön, elém sétált.

-Érezned kell a tetteid súlyát, Jungkook. Még ha csak a te hibád is. Nézd meg. -mutatott kezeivel a kék irányába. -Rossz így látni igaz? Rosszabb mintha a helyében lennél. Nem lelem ebben örömöm, ti meg pláne, de nem fogom hagyni, hogy a gyerekes viselkedésetek hátráltasson bennünket. -sziszegte, majd megragadta karomat, s a szoba másik végébe vonszolt, s szinte lenyomott a fal mentén.

Lábaimat felhúzva néztem Taehyungra, aki csak lehajtott fejjel, némán szívta be tüdejébe a levegőt, és én iszonyatosan sajnáltam. Mérhetetlenül, de a bűntudatom még nagyobb volt.

Újra az idősebbre pillantottam, aki ismét a szekrényhez lépett, majd kivett onnan egy kötelet, egy csipeszt, és egy kis szikét, s visszasétált hozzám.

-Add a kezed! -guggolt le elém, s habozva, de felé nyújtottam két karomat, mire ő megfogta a vastag, szúrós spagettit s erősen megkötötte karjaimat, majd lejjebb ereszkedve, hozzá csomózta bokáimat is. Lelégzetvisszafojtva figyeltem, ahogy erősen megrántja, szabadulni se tudtam volna, felállni vagy mozogni pedig végképp nem, így hagytam neki.

Csak abban reménykedtem, hogy velem jobban fog elbánni, s nagyobb súlytásokkal csap le rám, vagy lőjön agyon, vágja el torkom, de az, ahogy csak felállt, majd Taehyunghoz sétált, rosszabb volt.

Rosszabb mert engem itt hagyott, megkötözve, kínozva, hogy tehetetlen vagyok, s még szavaim se hatottak volna irányába.

-Ott fogsz ülni és nézni, ahogy szenved. -suttogta, s megfogva a kék egyik ujját, ráhelyezte a csipeszt, s jól meg is nyomta azt, mire a a földön gubbasztó, csak vett egy mély levegőt. -Hidd el nagyobb büntetés ezt látni, mint érezni. Taehyungot sajnáld, ne engem és ne magad. -mondta, majd lerántotta a fémet ujjáról, mire a kék fájdalmasan sóhajtott egyet, azonban minden végtagjában megrázkódott.

-Hyung kérlek, ne tedd ezt. -mondtam kétségbeesetten, de fittyet se hányt szavaimra. Ahogy Taehyungra néztem, semmit nem tudtam kiolvasni tekintetéből, s ez megrémisztett. Üresek voltak szemei, némán kiáltozott, ahogy a férfi megismétli ezt még egy ujján, azonban mikor hangosabban nyögött fel, a fájdalmas eltávolításnál, nem bírtam tovább. -Kérlek Namjoon. Nem érdemli ezt meg! -megint nem válaszolt, s ahogy megpillantottam körmei alól kiserkent vérét, összeszorítottam szemeimet. Nem akartam nézni, de tudtam, hogy füleim így sem csalnak. Ha pedig nem látom, akkor csak egy gyáva féreg vagyok, s önzőség lett volna, ha magamat kímélem a kép soroktól.

-Ne haragudj TaeTae. -mondta az idősebb, s ahogy a kék felpillantott végre megláttam, amint szemei könnyektől csillognak. Tudtam, hogy nem fáj neki ennyire, nem is a fizikai bántalmazás, mert elviekben már hozzászokott, hanem szavaim, s az idősebb szavai.

-Nem baj. -ennyit mondott csak, s meglazítva minden testrészét, kinyújtotta lábait, mire azt sem tudtam, hogy inkább feltépjem a béklyóimat vagy üvöltsek. Nem fogadhatja ezt így el. Nem teheti, mert nekem csak még szörnyűbb, s még az sem érdekelné, ha esetleg megcsonkítanák.
Nem akartam, hogy bármi is történjen ezek után, azonban Namjoon mély, ijesztően lágy hangja zökkentett ki, s az, hogy felém fordult nyugodt arccal, csak hab volt a tortán. A jelenlegi helyzettel akkora kontrasztot ütött meg, hogy talán ez volt az egészben a leghátbórzongatóbb.

-Nézd meg jól, Jungkook. Taehyungnak a kezei a legfontosabbak, nagyon jól bánik a késekkel, nagyon ügyes. Azonban, ha bajuk esik akkor tehetetlen. Nem tud megfogni semmit, nem tud tapogatni, fáj nem csak a gyógyulás, de a tapintás érzet hiánya is. -a jobb kezében lévő szikét megemelte, majd jól a tudtomra adta, hogy azzal kíván tovább dolgozni, s lassan simította azt a kék tenyeréhez.

Miért nem szorítja őket össze? Miért nem ellenkezik? És Namjoon, miért ott szúr belé ahol a legjobban fáj neki. Való igaz Taehyung, kecses kezei, hibátlanul bántak a késekkel, s tisztán megtudtam érteni, miért ekkora szívfájdalom ez neki. Azonban a tény fölött, hogy ezzel csak még jobban bűntudatot okoz nekem, nem tudtam elnézni. Jól a tudtomra akarta adni, hogy azzal ha mástól vesz el valamit miattam, ami fontos az illetőnek, az nekem jobban fog fájni.

Kitágult szemekkel figyeltem, ahogy Namjoon nagyot sóhajt, majd egy egyszerű lendítéssel felvágja a penge a kékség tenyerét, amiből azonnal kiserken vére, s lassan csordogál le kezén. Felüvöltött a fájdalomtól, s ahogy a kettészelt húsból, lecsöppent testének éltető nedve arcára, úgy keveredett az könnyeivel akar a legszörnyűbb méreg.

-Semmi baj TaeTae, majd itthon maradsz a bátyáddal. -mondta az idősebb, s közben halványan mosolygott, majd a teljesen elmúlt fiú arcára simított nagy kezével, mire ő szánakozóan pillantott fel rá, s száját apró vonallá préselve, orrán kapkodta a levegőt.

-Ne-nehm akaro-hom.. -sírt fel, mire azt hittem belebetegszek a látványba, maga volt a pokol. Kínkeservesen néztem végig, ahogy Namjoon bal kezét ráfekteti a fiú könnytől ázott szemeire, s másik tenyeréhez is hozzáilleszti a pengét.

-Hyung, hagyd abba! Istenem' könyörgöm, fejezd be. Inkább vágd el a torkomat! -kiáltottam torkom szakadtából, s úgy rángatóztam a kötelékkel végtagjaimon, ahogy csak tudtam. -Én! Engem, engem büntess! Én basztam el, nem ő! -hangosan vettem a levegőt, de az így is fullasztó volt. Nem akartam elhinni, hogy ezt teszi. Iszonyatos volt ezt végig nézni, vallatni lehetett volna tetteivel. S az, hogy ezt velem művelte le, életem legnagyobb büntetése volt. Mocskos módon mardosta lelkemet és pszichémet az egész helyzet. A vér nem aggasztott, inkább az hogy kinek a vére folyik feleslegesen. Taehyung zokogott, s még így is hajlítgatta lágyan ujjait, de alig akartak azok mozdulni. Mondtam volna neki, hogy ne tegye, de jelenleg az én szavam ért a legkevesebbet.

-Sh.. Taehyungie, ne sírj ilyen hangosan. Mindjárt végzek. -mondta a szőke férfi, majd még mindig takargatva a másik szemeit, megrántotta jobb kezéhez tartott szikéjét, s ott is mélységesen felhasította a kincset erő bőrt. Taehyung ismételten felkiáltott, s össze kellett szorítanom szemeimet, hogy ne lássam kicsorogni vérét.

Megakartam süketülni, megvakulni, megnémúlni, vagy egyszerűen csak meghalni. Hogy nézek ezek után a szemeibe? Csakis miattam van. Nem hagyta, hogy meggyőzzem az idősebbet. És nem, nem haragudtam Namjoonra jobban, mint magamra.

Tudtam, és nem vettem komolyan.

Tökéletesen megmondta, hogy nem játszhatunk, én rontottam el az egészet, és a kék hajú itta a meg a levét.

-Végeztünk. -suttogta a vezér, s elemelte tenyerét Taehyung tekintetéről. Annyira akartam nézni azokat a szemeket, látni benne a fájdalmat, látni benne, hogy mennyire gyűlöl, hogy mennyire csalódott és haragszik, de nem láttam semmit.

Kiüresedett, olyan szürkén csillogtak, mintha a füst borította kék ég egy pillanat alatt koszolódott volna össze, szivárványhártyája is más volt, nem az élettelteli, már-már beteges sötétség uralódott bennük, sokkal inkább egy feketés, búskomor fájdalom. Ajkai metronom szerűen remegtek, s mellkasa is gyorsan emelkedett.

Mind ezeket látva olyan volt, mintha lassú fajdalmas halált halnék, s ugyan tartottam magam, egy könnycseppet se hullajtottam, de tudatom mélyen zokogtam akar egy csecsemő.

-------------------------------------

Ne haragudjatok......

*in a little shy*