_______Ω_______

-Ez azt jelenti, hogy beosztásszerűen csinálja. Mintha okkal csak bizonyos számokat akarna felvetni. -ahogy a fehér hajú férfire pillantottam, csak nagyot sóhajtottam, s a kezemben lévő zöld színű kihúzót rágcsáltam. Már lassan két órája görnyedtünk a szerződés felett, melyet sikeresen lefordított a két idősebb, s csináltak nekem egy példányt japánul is. De semmivel sem kerültünk még közelebb.

A papírokon javarészt a család vagyona, -megjegyzem az időrendben közeledve, egyre csak növekvő volt- számlák, banki és tőzsdei pénzmosások voltak. Sok-sok olyan szám ami miatt már fájt a fejem, és unalmamban annyira koncentráltam, hogy felfogjam, vagy megértsem, de ehhez egyedül nagyon is kevés voltam.

-Én ezt nem értem. -sóhajtottam nagyot, majd mérgemben lecsaptam az asztalra a kiemelőt, s hajamba túrva hátradőltem a gurulós székben. -Nekem ez teljesen új, tanultam ilyesmiket, de hülyének érzem magam.

-Ha segítség kell, akkor ahhoz én is kevés vagyok. Csak a számokhoz értek, meg a számítógéphez. -mondta Yoongi, majd a hatalmas asztali gépén kezdett el különböző oldalakat megnyitni. -Fordulj Namjoonhoz, ő otthonosan mozog az ilyen dolgokban, de ha neki is nagy falat, akkor nincs más választásunk. Kicsit kutakodnom kel. -tette hozzá, hangja komolyan, ridegen csengett, s úgy nézett rám.

-Mármint? -kérdeztem értetlenül, hiszen nagyon is bíztam benne, nem kell többet bajlódni, vagy a főnökünket is nyaggatni ezzel, de kevés esélyt láttam rá.

-Megpróbálhatok benézni anyád számláiba. Nem egyszerű, de van bizonyos legális hozzáférésem is. Csak óvatosnak kell lennem, mert lehet figyelik.... sőt a pénzmennyiség miatt, biztosan figyelik. -horkantott fel, majd visszafordult a billentyűzet és a képernyő felé. Sokáig csak kattintgatott különböző oldalakon, vagy itt-ott furcsa kódokat írogatott, másolt, olyan volt mintha tényleg nyomozna, -bár valljuk be erről volt szó. Nem értettem én ehhez, csak tüzetesen figyeltem minden tettét, s mélyen, nagyon mélyen reménykedtem benne, jut valamire.

-Nem lesz ebből baj? Nem buksz le? -kérdeztem, s kicsit közelebb gurultam hozzá.

-Nem. Láthatatlan vagyok. Nem látja senki. -suttogta, s újabb fekete képernyő villant fel, sok, apró neon zöld írással, amit azt hittem, hogy tényleg csak a bugyuta filmekben fogok látni. -Ne kételkedj bennem kölyök. -tette hozzá, majd egy tollat vett a kezébe, s felém nyújtotta azt. -Írd le amit mondok. -azzal tettem, ahogy parancsolta.

Hosszú kódokat sorolt fel, vagy számok sorozatát. Úgy körmöltem akár egy otthoni tanórámon, s próbáltam keresni a hasonlóságokat, de ez teljesen más volt. Szinte egy örökké valóságnak tűnt, ahogy papolt nekem, s a felér papír lap már teljesen megtelt, de csak folytatta.

-Oké. -mondta, majd bezárt egy két megnyitott oldalt, s egy pendrájvot helyezett a gép oldalába, s hátradőlve székében, két kezét tarkójára fektette. -Lefuttatok ezt-azt, hogy meglegyen. Egyébként bent vagyok, és eddig zökkenőmentes. Csak az a lényeg, hogy így is maradjon, ez viszont anyádon múlik.

-Közelebb vagyunk? -kérdeztem, s idegességemben az ujjaim között tartott golyóstollat kezdtem nyomkodni.

-Mérföldekkel, de nem eléggé. Nem csak ezen múlik, Jungkook. -fordult felém, s újra felnyitotta az eredeti szerződést, s jól szemügyre vette azt. -Itt van az én dolgom, amihez én értek.. -mondta, majd a papírköteg egyharmadát ujjai közé csípte. -De a többi az mind rajtatok múlik. Az már nem én reszortom, mert az mind az amit anyád is csinált. Nem csak számok, és pénz. Ahhoz, hogy ennek is véget vessünk, kell Hoseok a drogcsempészethez, kell Namjoon a gyerek kereskedelemhez, és kellenek Jimin, Taehyung és az ikrek is, na meg te is, hogy a gyilkosságokat leállítsuk. Hosszú fájdalmas folyamat lesz. -mondta, majd összecsukta a fekete mappát, s letette az asztalra.

-Én mihez kellek? -kérdeztem vissza, hiszen világos volt amit mondott, mindenkinek megvolt a maga képessége, s ez által dolga a szervezetben, de én még mindig úgy éreztem, hogy csak a levegőben lógok.

-Ahhoz, hogy folytasd azt, amit az öcsém elkezdett. -mondta, mire kitágultak szemeim. Mégis mit kéne folytatnom Taehyunggal, ahhoz, hogy anyámat romba döntsük. -Ha végzel itt, Hoseok elvisz gyakorolni, aztán meglátjuk. Nem vagy elég ügyes még, hogy terepre menj. Mindenkinek dolga van, szóval légy türelmes, de igyekszünk. Tisztában vagyok vele, hogy milyen helyzetben vagy, és nem akarjuk, hogy feleslegesnek érezd magad, de nem tudjuk még mire vagy képes. -kontrázta, s közben kezeivel is mutogatott, hogy érvelése még biztosabb legyen velem szemben.

-Hát, egy hete be vagyok ide zárva, szóval sokat nem is tudhattok. -nevettem el magam szégyenkezve, majd lehajtottam fejem kicsit. Tényleg nem történt semmi azon kívül, hogy elkezdtük felépíteni, és megfejteni a körülményeket. Nem akartam beleszólni sem, hiszen sok dolguk volt ezen kívül, én csak tehernek éreztem volna az ügyes-bajos problémáimmal zaklatni bármelyikőjüket is.

-Éppen ezért elkezdjük a kiképzésedet. -mondta, majd felállt, s megropogtatva derekát az ajtó felé sétált.

-Kiképzés? -értetlenkedtem, s követtem tettét, ahogy felálltam, s a lefordított japán anyagot kezeimbe vettem, majd mellé sétáltam.

-Ja, az. -nevettet fel, ahogy maga mellé engedte kezeit. -Mit hittél, hogy hercegnőként fogunk óvni? Még a lányoknak sem kegyelmezünk, nem hogy neked. Nem kislány vagy Jungkook, hanem jó erőben lévő férfi, ezért ki kell venned a részed, főleg mert javarészt a te problémád is leszámolni a családoddal.

-Világos. -motyogtam, majd magamhoz ölelve az iratokat, biccentettem egyet, mire ő is viszonozta ezt, s kitárva előttem szobája ajtaját, engedte, hogy távozzak.

Kiléptem a folyosóra, s megvártam míg becsukja az ajtót, s csak akkor indultam el. A konyha felé sétáltam, hogy főzzek magamnak egy erős kávét, hiszen az elmúlt pár óra, igenis leszívott mentálisan, s ezek szerint akkor még csak most jön a java.

Türelem.

Használnom kellett azokat a dolgokat, amit szépen, gondosan neveltek belém, s Namjoon szavaival élve, kitartottam. Türelmesen, fájdalmasan türelmesen. Nem kellett belémverni, megértettem én. Csak jól a tudtomra adtak, hogy aztán egész életemben kísértsen.

Kicsit megrökönyödve tettem az ebédlő asztalra a mappát, majd azonnal megkerültem a pultot, hogy főzhessek magamnak végre egy jó kis fekete levest. Kellett a koffein, hogy kibírjam a nap további részeit, még akkor is ha csak kora délután lehetett. Még mindig nem sikerült teljesen hozzászoknom ehhez a bagolyféle életmódhoz, de már jobban ment mint az első pár nap.
Ahogy bekapcsoltam a kávé főzőt, és vártam hogy forrjon, majd préseljen, ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, s Hoseok és Taehyung jöttek be rajta.

Hangosan nevettek valamin, s kabátjaikat ledobva magukról, beljebb jöttek az előszobába, majd mikor már pillantottam volna -féléjük teljes testtel, hangom torkomra égett, s kitágult szemekkel néztem, ahogy a barna hajú a kezében levő nagy fegyvert lehelyezi az asztalra, s a kékség is ugyan ezt teszi, akar egy jószág.

Farzsebébe túrt, majd nagy lendülettel csapott ki onnan egy gyöngyös Magnumot, s a jól ismert vékony combjaira kötött tokokból is elhúzta a késeket.

-Meglepetés! -mondta Hoseok, viruló arccal, mire csak összeráncoltam szemöldökeimet és kérdőn néztem rá.

-Ez mire kell? -kérdeztem, nem is törődtem a kávéfőzőben levő vízzel, mely sistergő hanggal adta tudtomra, hogy lassan kész.

-Neked. Vagyhát, neked is. A számszeríjat nem hoztam be, az a kocsiban maradt. -nevetett, s közelebb lépett hozzám, megnézve én in mit ütyködök a konyhaban. -Uh, kavé. Én is kérek. -tette hozzá, majd elviharzott mellettem, a folyosók irányába ment, s benyitott az egyik szobába, de nem láthattuk, hiszen az már takarásban volt.

Nagyot sóhajtva vettem elő két bögrét, s amint realizáltam, hogy nem csak ketten vagyunk, vissza fordultam Taehyung felé -ki még mindig üres tekintettel bámulta késeit- majd halkan megszólaltam.

-Te is kérsz? -hangomat arra próbáltam ösztönözni, hogy a lehető legemberibben, legkedvesebben csengjen, s amint felemelte tekintetét, csak megvonta vállait.

-Nem szeretem a kávét. -mondta, majd közelebb jött, a hűtőhöz lépett, s matatott benne egy darabig. Gondolom keresett magának valami mást, ha már a koffeines italért nincs úgy oda, s ezt be is bizonyította, ahogy kis kutakodás után becsukta a verem alumínium lapját, majd a kézéiben egy epres tejet szorongatott. Felkacagtam volna, hogy nagyon úgy fest mint egy gyerek, de lehet sertésnek vette volna, s akkor bánhatom, ha belefolyt a cukros italba. -Egyébként mondták, hogy jössz velünk a tetőre? -kérdezte, miközben az egyik kis késért nyúlt, majd megfogva azt felbontotta a karton doboz tetejét.

-Igen. Yoongi Hyung. -öntöttem bele a két bögrébe a kávét, majd a cukrot is, s enyémbe még egy kis tejet is tettem, hiszen csak úgy tudtam meginni, de nem tudom, hogy az idősebb miként szereti, ezért neki csak úgy hagytam. -De miért a tetőn? -pillantottam vissza rá, majd megfogva saját italom, nagyot kortyoltam.

-Mert magasan van, nagy a tér, nehezebbek a körülmények, és a szél miatt nem hallatszanak a lövések. -vigyorogta, élvezve hogy okosabbnak tűnhet, ám nevetségesnek tartottam hiszen nem okosabb volt, csak egy egyszerű kérdést tettem fel, mivel nem tudtam mi az oka a helyszín feltételezésének. -Csak le ne fújjon onnan a gyenge szellő. -szűkítette össze szemeit, s közben nyelvével végigszántott a szájához emelt innivaló dobozának peremén, íriszei komiszan csillogtak, mire csak megforgattam saját bogaraimat.

Csótány.

-Szerintem meg magad miatt aggódj, pálcika. -kontráztam rá, s halkan el is nevettem magam. Ne érezze magát nyeregben. Itt mondogatja az olyan dolgait, amit simán fel tudtam ellene használni. Tíz kilóval minimum több voltam nála, nem is értem minek sérteget, már rájöhetett volna, hogy nem hagyom magam, még akkor is ha esetleg nagyon érősen visszafogom indulataimat. Simán letepertem volna egy pillanat alatt, csak azért nem tettem mert tiszteletben tartottam. Nem akartam balhét, mert akkor megint csak gyerekes vitába keveredtünk volna, s örültem, hogy az utóbbi pár napban, legalább nem úgy álltunk egymáshoz mint két idióta. Nem voltunk barátok, így is csipkelődtünk, de nem fojtogatott végre a frusztrált atmoszféra, amit a felé eső unszimpátiám táplált.

-Amíg ki nem ejted a kezeid közül a fegyvered, csak addig baszogass. Meglátjuk ki nevet a végén, nyíl fejű. -azzal lehelyezte az asztalra a kiüresedett dobozt, s egy gonosz mosollyal, s komiszan átható kacsintással visszasétált az ebédlőasztal másik oldalára, majd felvette a késeket, s két kezében tartva azokat, vállai vonalában, hangosan szólalt fel. -Bár ezekkel is szépen kell báni. Sokkal értékesebbek lehetnek mint egy páncéltörő. Az mindent elpusztíthat, feltörhet akármilyen kemény falat, lehet érősebb, nagyobb.. De ezek itt. -döntötte előrébb arcát, s úgy húzta fel egyik szemöldökét. -Ezekkel olyan precízen, és lassan alkothatsz, olyan kecsességgel, a legapróbb helyeken, amire a nagy fegyverek sosem lesznek képesek. Lehet nagyobb vagy nálam, és azt hiszed érősebb, de a kulcslyukon én férek be előbb, téged pedig szépen megöl az ellenség. -mosolyodott el, mire köpni nyelni nem tudtam.

Persze hogy értettem a célzást, olyan metaforikusan fogalmazott, hogy a süket is hallotta volna mi a mondanivalója lényegét, de bosszantott. Tudtam, hogy csak ki akar oktatni, vagy felhúzni, hogy kizökkenthessen, de nem hagyhattam magam.

Kibaszottul idegesített, mikor ezt csinálták velem, ezért minden erőmet, és higgadtságomat magamra erőltettem, s egy nagy sóhajjal lehúztam a kávé utolsó kortyjait is, majd a mosogatóba tettem azt.

-Örülök neki, hogy parazita módra használod az ajtókat. -horkantottam fel, még fölényesen el is mosolyodtam ahogy elsétáltam mellette, s annyira, de annyira élveztem tekintetében a dühöt, hogy véglegesen enyém az utolsó szó, s, hogy mennyire meg is sérthettem, hogy szabályosan szárnyaltam.

Nem fog velem kekeckedni, felfoghatná mar végre, hogy nem hülyeségből vagyok itt, és viszonyulhatna normálisan, de nem. Ő és az a kicsi, beteg fejecskéje ezt választotta.

-Egyébként meg, a segged nem férne be rajta. -tettem hozzá, ugyan olyan huncut gúnnyal, mire csak élesen beszívta a levegőt, s megforgatta azokat a nagy szemeit. Nem törődtem már vele, mi értelme lett volna. Az előszobába sétáltam, majd magamra kaptam robosztus bakancsomat, s fekete bőr kabátomat, s egy bézbol sapkát is leakasztva a fogásról is, fejem tetejére helyeztem, s teljes harci díszben vártam, hogy Hoseok megérkezzen, s végre mehessünk.

Nem kellett sokat várnunk, az idősebb kijött a fehérhajú szobájából, majd csak egy nagy mosollyal konstatálta, hogy nem szedtük szét egymást, sőt én még készen is vagyok. Gyorsan megitta saját kávéját is, majd a fegyvereket elosztogatva köztünk, az ajtóhoz lépett, s mikor jól átbeszéltük a dolgokat, s gyanítottuk minden rendben van, elhagytuk a lakást.

Végigmentünk a folyosókon, azonban nem mentünk el a bárig. Nem, hiszen visszaemlékezve az idióta, kék hajú szavaira a tetőre mentünk. Amikor a vörös folyosó végére értünk, nem mentünk a lépcsőn fel, hanem tovább haladtunk, s egy sokkal kisebb lifthez érve -mely tényleg iszonyatosan kicsi volt- megálltunk. Mindeki.

Mind a ketten megdermedtek.

-Mi az? Várunk valamire? -kérdeztem, s először Hoseokra néztem, aki csak nagyot sóhajtott, de hamis mosollyal felém fordult.

-Semmi gáz nyugi. Csak egy kicsit szűkös ez a lift, és TaeTae nem nagyon bírja. -mondta, mire mind a ketten hátrápillantottunk a kékre, aki csak mereven állt. Mereven, de nem volt üres a tekintete. Ajkai vonallá voltak préselve, de kicsit nyitva volt, s élesen szívta be a levegőt. Szemei kicsit voltak csak nyitva tartva, pont annyira hogy mostanra jól lássam rejtett szemhéjait, s halványan remegő pilláit. Szemezett velünk egy ideig, majd mikor újra a liftre pillantott, nagyot sóhajtotta s halkan szólalt meg.

-Hyung, nem vagyok már taknyos. -mondta kicsit sértetten, s megfogva az eddig kezében tartott pisztolyt, az idősebb felé nyújtotta. -Ezt hozd utánunk. -tette hozzá, s megnyomta a lift gombját.

-Biztos? -Hoseok visszakérdezett, s megfogta a fegyvert mire a kék csak bólintott egyet. -Jungkook, van nálad valami?

-Nem, nincsen. -válaszoltam, hosszú idő után először megszólalva, mire csak bólintott egyet. -De mi van?

-Semmi. Gyere! -reflektálta Taehyung, kicsit idegesebben a kelleténél, s közben megragadta egyik karomat, majd berángatott a liftbe, azonban ahogy csukódott volna vissza az ajtó Hoseok még utánunk szólt.

-Taehyung nyugodj meg. Én is mindjárt fent leszek. -azzal teljesen elzárta előttünk a barna hajú férfit. Nem éreztem különösebben helyénvalónak, hogy rákérdezzek mi a helyzet. Gyanítottam, hogy a kéknek vagy valami pánikra való oka van, vagy esetleg klausztrofóbiás, s egy kicsit aggódtam emiatt.

Nem magamat féltettem, hanem, hogy valami francos roham rájön, vagy összeesik itt nekem, és csak nyűgnek éreztem volna az egészet.

A fémdoboz sokkal kisebb volt, sokkal, még annál is amivel egyébként az egész épületbe lehetett bejutni. Lassan is mozgott, s kicsit fülledt is volt a levegő.

Sandán oldalra pillantottam, ahol a kék hajú karba tett kezekkel, s lehajtott fejjel bámulja a cipőjét. Meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e vele. Ugyan nem empátiából, vagy mert megsajnáltam, de ha ténylegesen van valami ilyesmi betegsége, akkor csak áldom azt a kegyes sorsot, hogy megint ilyen szűkös helyzetbe hozott engem. Nagyot nyelt, s vékony ujjaival már a kék kabátját gyűrte alkarján, mire kicsit tényleg megsajnáltam.

Akármennyire vagyunk szemetek egymással, s igazából semmi kedvem nem lett volna anyukásat játszani, ha komolyan nem érzi jól magát, akkor nem állhatok süket-némaként mellette.

-Klausztrofóbiás vagy? -oldalammal támaszkodtam meg a lift falon, mire felemelte fejét, s csak akkor láttam, hogy milyen vörösek is orcái.

-Közöd? -kérdezte vissza kicsit flegmán, ám nem volt most a helyzet magaslatán, s tisztán láttam rajta mennyire nem magabiztos.

-Hát ami azt illeti, elég sok ha nekem pánikrohamot kapsz itt. -vontam fel egyik szemöldökömet, mire csak megforgatta szemeit, s nagy levegőt vett. -Komolyan mondom, szólj ha gáz van. -kicsit közelebb léptem hozzá, bár lehet rossz ötlet volt, hiszen a helyiség kicsinysége miatt, így is csak jobban szoronghatott, minek hangot is adott.

-Jungkook, pofa be. És ne gyere közelebb, mert megfulladok. -mondta az elején teljesen ridegen, ám a végét szinte már csak sziszegte. Ismét nagyot sóhajtott, azonban most megakadt lélegzete, mint amikor az ember köhint egyet, s utána próbál oxigénhez jutni. Összeráncoltam homlokomat, ahogy újra hátrébb léptem, s csak akkor vettem észre, hogy egy kicsit megizzadt.

Nem tudtam mennyi időbe telik mire a tetőre érünk, de kezdtem megijedni, hogy Hoseok egyedül hagyott vele. Miért nem ő jött? Bár ha jobban belegondolunk felelőtlen dolog lett volna, engem egyedül hagyni, a kék hajút még inkább, hárman pedig nem fértünk el. Ez így volt a legokosabb, még sem a legjobb.

Egyik kezével felsimított mellkasára, s kicsit megmasszírozta szegycsontjának felszínét, majd szorosan zárta össze szemeit. Láttam, hogy nem okés a helyzet, de nem tudtam mit tenni. Nem értettem az ilyenekhez, és legjobb gondolatomnak találva megoldást, megszólaltam. Hátha a beszélgetéssel elterelem a figyelmét.

-Milyen fegyverrel lősz? -hazudtam. Bugyuta kérdés volt, hülyén is éreztem magam miatta, hiszen pont nem érdekelt milyen fegyvert használ bevetés, vagy a beteges hobbijai alatt, csak ki akartam zökkenteni.

-Kurvára nem jön ám ez be. Hiába akarsz beszélgetni. Csa-csak maradj távol, és akkor nem lesz gáz. -nevette el magát cinikusan, s úgy nézett felém, mire kitágultak szemeim. Arca még vörösebb volt, de ajkai nem, azok inkább sápadtak, s annyi orvostudomány rejlett bennem, hogy tudjam, ezek pánik jelek. Mivel teste erősen fél, ezért zavarban van és kivörösödik, de a hideg veríték kínozza, ezért sápadt is lesz. -Pár perc és,....... és fenth va-vagyunkh... -már szinte suttogva lihegett nekem, mire kezdtem megelégelni a helyzetet, hogy ismét nagyfiút játszik, de közel sincs abban a szerepben.

-Figyelj Taehyung. Tudom, hogy nem kedvelsz, de jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy eljátszd a kemény legényt. -kicsit közelebb léptem hozzá, majd egyik kezemet vállára helyeztem.

-Jungkook, ne. -mondta, s közben láttam, ahogy megremegett, emiatt pedig szabályosan megsajnáltam. -Tényleg ne-nem kell ez. -mondogatta, de nem hagytam neki, hogy elhúzódjon.

-Nyugi van, nem megfojtani akarlak. Csak hagyd, hogy segítsek. Tudom, hogy félsz még akkor is ha nem akarod kimutatni, és nem akarom, hogy elkapjon itt egy kicseszett roham. -válaszoltam komolyan, reménykedve talán megérti, hogy most tényleg nem fölényből beszélek, s nem pesztrálni akarom, csupán segíteni.

-Mi-mit csinálsz? -kérdezte, s hangjának mélysége a kétségbeeséstől csengett olyan sötéten. Ugyan úgy, ahogy a szaunában. Ugyan abban a helyzetben éreztem magam.
Ahogy el van veszve, nem tudja mi forog körülötte. Sarokba van szorítva, s nem tud semmit tenni, s emiatt a tehetetlenség miatt még kellemetlen is neki.

Azonban ez most más volt, mert akármennyire nézett ki ő ugyan úgy, mint akkor. Én nem.

Nem fenyegetni akartam, nem megverni, bántani, vagy sértegetni, hanem, hogy lenyugodjon. Megfordult a fejemben, hogy beteg, s akármennyire nem szerettem, nem hagyhattam csak így a helyzetet. Nem, mert tiszteltem. Tisztelet azok iránt is, akiket nem tisztelsz.

Taehyung iránt is.

--------------------------

Jajjj istenkém, ha tudnátok xD... jó nem leszek akkora fasz nyugi, lehet megleplek ezzel azzal benneteket, de nem ígérek semmit

Tudom hogy megint jó kocsog helyen hagytam abba, de oka van xD

Azért remélem tetszett, és mit gondoltok mi fog történni a kellemes kis liftes út további részében?

🖤🖤🖤🖤