_______Ω_______

Szemeim eszeveszett módon próbálták felfogni a történtekét, nyilván több kevesebb sikerrel. Égő orcámmal már nem is törődtem, hiszen a pofon nagy volt, de már annyira nem tudtam foglalkozni vele, mint a legkisebb lepke finggal.

Végigvonszolt azon a folyosón, amerről korábban jöttünk, majd annak végen, egy nagyon szobába nyitott be. Szó nélkül belökött rajta, s amint mind a ketten bent voltunk, becsukta maga után az ajtót, s kulcsra is zárta azt.
Ujjaimat még mindig arcomon tartottam, ahogy körül néztem a szobában, nagyon is eltátottam számat.

Ha eddig tartottam furcsának a különböző helyiségeket, akkor az csak a korán megismerés csekélysége volt.

Kék volt minden a helyiségben, a szó legnemesebb értelmében. Se egy ablak, se agy ajtó -a bejáraton kívül- , nem volt nagy sem, azonban iszonyatosan tiszta, s meleg. A hő szabályosan fojtogatott, s semmi nem helyezkedett el a térben, csak a szoba középén levő emelvény, rajta egy asztallal, körülötte pedig székekkel. A szoba minden négyzetméterének középén, egy oszlop volt, s a mennyezet és a padlózat pereménél pedig, élénk, erős indigó led világított.

Annyira különös volt, hogy szemeimet meg kellett dörzsölnöm, hátha amiatt olyan amilyen, mert mondjuk az egy órával ezelőtti vizemben volt valami.

-Ülj le. -mondta Namjoon, s ahogy saját szavait teljesítette, s kihúzta az előttem lévő széket, majd lehelyezte nagy testet, felébredtem a kábulatból, s én is cselekedni kezdtem. Ahogy megmozdítottam a széket, annak nyikorgó hangja is idegesített, s feszengve helyeztem egész súlyomat, az ülő alkalmatosságra. Namjoon karjait mellkasa előtt fonta össze, úgy pillantott rám, de nem szólalt meg. Hosszas percekig csak nézett, vagy értetlen tekintetemet, vagy kezeimet, melyek combjaimat támasztották, s megunva a tudatlanságot, nagy levegőt vettem és megszólaltam.

-Miért vagyok itt? -kérdeztem, mire az előttem ülő, csak elmosolyodott.

-Beszélgetünk. És ne haragudj, amiért az előbb megütöttelek, de nem szeretem a tiszteletlenséget. -mondta, majd előrébb hajolt, s a fegyvert kihúzva nadrágja szorításából letette élénk.

-Kérlek mondjátok el nekem, hogy mi ez a hely, vagy kik ezek a furcsa emberek, mert semmit nem tudok... figyelj én nem akarok bajt, csak Yoongi felajánlotta a segítségét, és elfogadtam. -motyogtam, s közben lehajtottam fejemet. Úgy éreztem, hogy valamilyen szinten ki kell tálalnom, s ha nem is mindent, legalább a jelenlegi helyzetemet tisztázhatnák. -Nem tudom kik vagytok, és mit akartok, vagy mire ez a sok óvatosság, de nem szeretem ha hülyének néznek. Nem vagyok már gyerek, és válaszokat akarok. -újra felnéztem, azonban tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni, nem hogy megértést, vagy hasonlókat, még csak kételkedést sem.

-Tegyük fel, hogy sejtjük ki vagy. Sőt, tegyük fel azt is, hogy én teljesen tudom, hogy ki vagy, és arról is van halvány sejtésem, hogy miért kerültél most ide. -mondta, majd megfogta a fegyvert, s kivette annak tárát. -Nem kell tartanod, amíg őszinte maradsz. Nem kell félned, én nem foglak bántani, és amíg itt vagy, addig úgy is mindent megtudsz, bizonyos keretek között.

-Nem félek. -feleltem határozottan.

-Pedig elvárható lenne, hidd el. -sóhajtotta. -Itt van ez a Magnum, most kiveszem belőle a golyókat de egyet benne hagyok, nem mondom el melyiket. -mondta, s úgy is tett, fogta a töltényeket, majd lehelyezte őket, az asztalra. -Felteszek neked kérdéseket, és te válaszolni fogsz, teljesen őszintén. Minden válasznál meghúzom a ravaszt, ha úgy gondolom, hogy hazudsz, akkor a fejedhez tartom. -pillantott fel erősen vágott szemhéjai takarásából, majd a tárat vissza igazította, az kattant egyet, jelezve a mondandója komolyságát, s felhúzta a fegyvert. -Áll az alku? 

-Áll. -ha most nem is mutattam ki, de valójában megijedtem. Nem viccelt, s félthettem a szánalmas kis életemet, miszerint képes megölni. Itt bárki képes lett volna megölni, erre már nagyon jól rájöttem. Olyan jól kellett színészkednem, hogy még anyámhoz méltóan is felülmúljam azt. Rájött, valahogyan biztosan tudta ha nem mondok igazat, s féltem, hogy kérdést kapok, aminek válaszát nem kéne az orrára kötnöm. -Erről csak te tudsz? -pillantottam rá. 

-Egy ideig igen. -mosolyodott el, s újra előrébb dőlt. -Nos, kérlek mond el, hogy miért voltál a gang negyedben az éjszaka közepén. -utasított, s agyalni kezdtem. Ha elmondom, de csak dióhéjban, az nem hazugság. Ha magamban tartom és csak ténykedek, az sem. 

-Arra mentem, egy néma helyet kerestem. -mondtam, mire felvonta egyik szemöldökét.

-És verekedtél. -felelte.

-Belém kötöttek, és pedig ideges lettem. -tettem hozzá. 

-Aztán Yoongi közbe lépett. -sóhajtotta. -Tudom a történetet, nem kimondottan erre vagyok kíváncsi. Sokkal inkább arra, hogy előtte mit csináltál. -szemei kritikusan csillogtak irányomban, s halálosan tükrözték a szoba kékségét. 

-Semmit. Ittam. -mondtam felháborodva, s az asztalra helyeztem két kezemet. 

-Jungkook.. -döntötte oldalra fejét, majd meglengette a kezében tartott fegyvert. -Ezt is tudom, mindent tudok. 

-Akkor legyél konkrétabb. -ismét kicsit dühösebben mondtam, mire megemelte szemöldökeit, s a fegyvert a plafon felé tartva, meghúzta a ravaszt. 

Üres volt. 

-Egy megvan. Még van hét. -mondta, majd kitolta székét, felállt, s úgy kezdett el sétálni az oszlopok között. -Tudod, nagyon is ismerős a gyűrűd, mi több. Ismerem a családodat, és mindent tudok rólatok. És.. hogy is mondjam, ez nekünk bajt hoz. -forgattam meg szemeit, s újra kibiztosította a fegyvert. -Engem az érdekelne, hogy mi az oka egy fiatal fiúnak, hogy az éjszaka közepén, mint egy szakadt kutya lézengjen, ráadásul, nem hiszem, hogy ennek a fiúnak olyan rossz sorsa lett volna. Ugye jól gondolom? -pillantott rám, s közben féloldalasan elmosolyodott.

-Elszöktem. -bólintottam aprót. Sóhajtott egyet, majd megtámaszkodott az egyik oszlopban, s ismét felemelte a kezében levő fegyvert, azonban most felém szegezte. -Komolyan mondom Hyung, nem hazudok. -emeltem fel kezeimet védekezéskép, mire csak újra elmosolyodott, s meghúzta a ravaszt. 

Ez is üres volt. 

-Tudom. -suttogta, majd mögém lépett, s megszorongatta nyakamat. -Tudod, kíváncsi vagyok, hogy beszélsz magadtól, vagy vázoljam szerintem mi történt, s mi fog történni ez után. Te döntöd el. -ahogy hideg ujjaival tarkómat tartotta még a levegő is megrekedt bennem. Szabályosan pánikoltam megint, s nagyon nagy erő kellett, hogy megőrizzem hidegvéremet. 

-Mit mondjak? -hangom halk volt, reszketeg, de legalább nem akadozott, s emiatt örültem, hiszen valahogy a tudtára akartam adni, hogy addig adom magam az alkuhoz, amíg nem forog ténylegesen az életem a kockán. 

-Azt, hogy miért szöktél el, és most voltál a hatáskörünkben. -ha most lett volna elég bátorságom, biztosan csattantam volna, hogy még is honnan tudtam volna, hogy kiknek a hatásközébe teszem a lábam. Úgy beszélt az egész helyzetről, mintha uralná a város bizonyos részeit, s ez iszonyatosan bosszantott. 

-Elszöktem, mert rájöttem valamire, amit egész életemben titkoltak előlem és megelégeltem. -hunytam le szemeimet. -Nem akartam, betelt a pohár. Azt viszont nem tudtam, hogy a ti hatáskörötök. Ok nélkül mentem arra, nem azért, hogy bármibe is beavatkozzak. A véletlen műve volt, és ez az igazság. -halkultam el mondandóm végére. 

-Rendben van. -újra felhúzta a ravaszt, s ezúttal még jobban a halálfélelembe taszítva tarkómhoz nyomta a hideg csövet, mire én úgy ragadtam meg az asztal sarkát, mintha az életem múlt volna rajta. Bár valljuk be az múlt, -majd meghúzta. 

Üres.

-Anyádat ismerem Jungkook. Túl jól ismerem, s nem értem, miért tette ezt veled. -mondta, majd újra látóterembe sétált. -Tudtam azt is, hogy van egy fia, tudtam az apádról is, az egész családodat jól ismerem, hiszen volt egy-két összetűzésünk velük. Ugye megérted miért vagyok zaklatott. 

Nem értem, bocs. 

-Hogy érted ezt? -kérdeztem, s jobban lerogytam a székre, ahogy tudatosult bennem, miket is mond. Mi van, ha arról van szó, hogy közük van egymáshoz? Ha ez a sok ismerős dolog, a környezetükben, s anyám körül, szinte ugyan az, csak másképpen? 

Elegem volt az egész helyzetből, hogy a sors olyas módon vert, amire életemben nem számítottam volna. Hogy a türelmem, s a szellemi tűrőkapacitásom végéig sodor, s ebbe teljesen beleőrültem. 

-Úgy, hogy nagyon remélem, hogy igazat mondasz, és nem édesanyád küldött hozzánk. -mondta, majd rátenyerelt az asztalra, s úgy nézett szemeimbe. -A gyűrűje rajtad van, csak ezért hiszek neked. Na meg, megvannak annak az okai, amiért nekem nem tudnak hazudni az emberek, de arról nem kell tudnod. Elmondom mi lesz most. Eszel, alszol, kapsz időt, hogy összeszedd magad, hogy mindent átgondolj. Megszökni nem tudsz, mindenki figyelni fog a házban. Aztán ismét beszélgetni fogunk, itt. -mosolyodott el. 

-Miért itt? -értetlenkedtem, hiszen ha dumálni akart, akkor azt bárhol máshol megtehette volna, nem kellett ahhoz ilyen rideg, nyomasztó, kihallgató szoba.

-Mert ez a tiszta szoba. Az emberek nyomasztva érzik magukat, ha behozzuk őket ide, és ez a nyomás, és meleg segít abban, hogy az elméjük elnehezedjen, és kevésbé összpontosítsanak a megfelelő hazugsága. -ahogy magyarázott, hitetlen fejet vágtam. Ez a férfi tudott valamit, vagy olyas valami képességgel volt felruházva, amivel tökéletesen manipulálta az egyéneket. Biztos, hogy több volt a dologban, mintsem egy "bandavezér", vagy egyszerű főnök, a ahogy ez egyre jobban bizonyosodott újabb kérdések ötlöttek fejembe. 

-Többen vannak? -kérdeztem, s tágra nyitottam fáradt szemeimet, hátha kicsit megenyhül a szíve, s hajlandó lesz olyan választ adni, amit egyszerűen raktározok el, vagy legalább kielégülök tőle. 

-Igen. Ez a munkánk. Rossz emberekkel teszünk még rosszabbat, de te nem emiatt vagy itt. -egyenesedett fel, majd az asztalon pihenő golyókat kezeibe vette. -Minden itt kezdődik, vagy emberi körülmények között, vagy... hát kicsit könyörtelenebb módon. Aztán durvulunk, az rajtatok áll. Vedd ezt figyelmeztetésnek, ha okosan viselkedsz mindent megkapsz, ha nem annak következményei lesznek, amik lassan és fájdalmasan fognak gyógyulni. -a tárat kipattintotta, majd belehelyezte a hat töltényt, s újra visszacsúsztatta azt. -Mára befejeztük, és örülök, hogy tartottad magad a helyzethez, viszont készülj fel, mert Yoongi szavaival ellentétben, itt több időről lesz szó. Sajnálom, de meg kell tudnom, hogy anyád felől is ugyanezek a ok-okozatok, és ahhoz idő kell, hogy reagáljon. -az ajtó felé haladt, mire magamtól, hang nélkül felálltam, s követtem akár egy jó kutya. Nem éreztem magam megszégyenülve, de a fejemben már az sem merült fel, hogy nekem itt bármiféle parancsom, vagy nagyobb szavam lehet. Úgy éreztem magam, mint anyám egyik szolgálója. Olyan jó, és egyszerre förtelmes. betoltam a széket, s lassan mellésétáltam. 

-Mire kell reagálnia? -utaltam vissza kijelentésére. 

-Keresni fog, és biztos, hogy nem rajtunk, de nem zárhatjuk ki ezt. Nem tudja hol vagy, feltéve, ha nem hagytál magad után jeleket vagy nyomokat. Megvannak anyádnak azok a kapcsolatai, és emberei amivel felborít majd mindent, s ha esetleg valahogyan rájön, hogy nálunk van, akkor miattad fogunk nagy pofont kapni. Így sem szívélyes a kapcsolatunk vele, ezzel pedig biztosan erdőtüzet csiholnánk a gyertyalángból. Ezt meg kell értened. -nyitotta ki a bezárt ajtót, de mielőtt kilépett volna rajta, felém nyújtotta a fekete Magnumot. 

-Szükségem lesz rá, ugye? -nevettem fel cinikusan, hiszen már megkaptam egy jó párszor. Bár ha belegondoltam, egy józan eszű embernek, ezek között inkább lett volna szükségük egy egész hadseregre, hogy ne szorongjanak, mintsem egy egyszerű pisztolyra. 

-Gyorsan tanulsz. -nevette el magát, s együtt léptük át a küszöböt. -Egyénként nem azért, mert itt bent mi bántanánk, vagy rád törnének az ablakon keresztül. -egyenesen haladtunk vissza a szobámhoz, s ahogy elértük az ajtót, mind a ketten megálltunk. 

-Akkor? -pillantottam fel rá, majd újra a fegyverre, s komoran ráncoltam össze homlokomat. 

-Nos ez így nem volt helyes. A többségünk nem bántana, de nem mindenki. -vakarta meg tarkóját, s egy nagyot sóhajtva folytatta. -Yoongi meg fog védeni, de még nem találkoztál mindannyiunkkal. Hoseok kedves lesz veled, ahogy remélhetőleg az ikrek is. Jimint is láthattad már, az ő szavain, csak próbálj meg nevetni, de Yoongs öccse más eset. -pillantott rám, majd beljebb tolt az ajtón, de ő továbbra is a küszöbön állt. 

-Mi van? -értetlenkedtem, hiszen csak egy újabb ember adta tudtomra, hogy a fehér hajú testvére, kit még mindig nem láttam, s nem tudtam teljes nevét, valószínűleg a legveszélyesebb egyén az egész házban, s okkal adták ezt tudtomra akarva, akaratlanul, egyre többször. 

-Taehyung a neve, és valószínűleg még nem találkoztál vele, ami jó, de úgy sem küszöbölhetjük ki. Bár most nem tudom hol van, és mit csinál, de a hallottak alapján nincs jó kedvében, és ilyenkor ő kicsit más. Kicsit veszélyes. -mondta, s közben komolyan pillantott tekintetembe, úgy, hogy minden szavát teljes átéléssel belevéssem agyamba, és csak egy hangyányit se vegyem félvállról. -A fegyver miatta kell neked. Nekünk nem, de téged nem ismer, és nem szereti az idegeneket körülöttünk, emiatt először lehet kicsit hirtelen lesz. Ha találkozol vele, és garantálom, hogy fogsz, akkor szó nélkül fogd felé és várd meg amíg ő szólal meg először. -fejezte be a tanítói, vagy utasítói beszédet, mire csak határozottan bólintottam, de agyban nem voltam olyan határozott. 

Furdalta a kíváncsiságomat ez a sokszor említett személy, s őszintén felelőtlen módon kívántam, bárcsak találkozhatnék már vele. Ugyan a józan eszem mondogatta, de csak suttogva, s halványan, -meg fogom bánni- de túl forró fejű voltam. Túl akaratos, és még így is türelmes. Ugyan nem szándékoztam felkeresni, vagy kutakodni utánam, de a tény, hogy tűkön ülök, a félelmemet és a kétkedésemet se tudta kizárni. 

-Yoongi Hyung azt mondta, hogy vegyem komolyan, bármit is mond. -feleltem, s szánalmasan nevettem el magam. 

-Igen. Tényleg így van. -mondta, mire csak biccentettem, s már csuktam volna be az ajtót, hogy minden információt magamba szívjak, megemésszek, s lelkületesen felfogjak, azonban Namjoon beillesztette alkarját, s egy pillanatra még visszaszólt. -Ja, és nagyon fontos. Akármilyen bájosan mosolyog, ne dőlj be neki. Tartsd magad! -azzal halkan behajtotta a falapot. 

Bájos mosoly. 

Csótány. 

Kétségek között sétáltam beljebb a szobába, majd lehajítva a pisztolyt az ágyra, fogtam magam s mindennel, és semmivel együtt, feltéptem a fürdőszoba ajtaját. Azonnal megnyitottam a csapot, s jéghideg vízzel mostam meg arcomat.

Úgy éreztem magam, mintha saját lelki kemoterápiámon lennék. Verdesett a szívem, az olyasfajta válaszokért, amelyek nem generálnak újabb kérdéséket. még mindig nem tudtam a teljes sztorit, azt, hogy valójában kik, vagy mit akarnak, s amint eszembe jutott az idősebb szavainak súlya; miszerint ismerik a családom, köze van anyámhoz, s a mocskos ügyeihez, legszívesebben magam lőttem volna agyon azzal a pisztollyal. 

Hihetetlennek tartottam, hogy ennyi szar legyen egy ember életében, viszonylag rövid időn belül, s meg tudtam volna őrülni, annyi nyűgöm volt. Fáradt voltam, álmos, iszonyatosan elhagytam magam, tiszta alvadt vér volt a külsőm, gyomrom az éhségtől mely saját magát emésztette, s emiatt a sok kíméletlen fizikai tényező miatt, azt hittem elbőgöm magam. 

Szorosan préseltem egyöntetű vonallá ajkaimat, majd visszasétáltam a szobába, lerúgtam magamról a bakancsot, s megfogva a fehér törülközőt, végelhatározásom szerint, lezuhanyoztam. Az összes ruhámat úgy hajítottam a földre, hogy ha végzek a tisztálkodással, az első szemetesbe dobom. Bár szívem szerint égettem volna el, vagy fojtottam volna meg vele magamat, de jobb ötletem nem támadt. 

Megborzongtam, s nagyot is sóhajtottam, ahogy a kabinban levő, mérséklet irányítót a hidegre csavartam. Folyattam magamra a fagyos vizet, hátha ezzel kicsit összeszedem magam, hiszen ha az elme hideg környezetben van, tisztán, és összeszedetten reagál a környezet hatásaira, s ez tükröződik gondolatainkon és tetteinken. Forró fejnek, felelőtlenek a következményei, az én fejem pedig szabályosan lángolt. 

Ugyan megfázni nem akartam, s már kellően lehiggadtam, valamint ahogy végignéztem a csempén, és az aljzaton már nem láttam, ahogy a vét halvány rózsaszínre festené a teret, így egy fáradt sóhajjal elzártam a zuhanyt, majd léptem az üvegfal mögül. Derekamra tekertem a törülközőt, s nem foglalkozva a koszos ruhákkal, elhagytam a fürdő helyiséget. 

Ugyan lépteim lomhák voltak, hiszen energiahiányban szenvedtem ugyan úgy, s emiatt fejemet lehajtva dörzsöltem meg szemeimet, ám amint kinyitottam, először meglepődtem, azután pedig szabályosan sírva fakadtam. 

Az ágyon ott pihent egy fehér tányér, rajta pedig két szendvics, valamint egy zacskó kekszes algalap. Szemeim felcsillantak, s hasam újra megkordult, így minden kertelés nélkül gyorsan odapattantam az ágyhoz, s nem törődve "lenge" öltözékemmel, megragadtam a mindenfélével megpakolt kenyérszeleteket, s nagyot haraptam bele. 

Az ízek, szabályosan táncot jártak fogaim, s ínyem között, számat elöntötte a gyönyör, s amint lenyeltem, az kínzó boldogsággal szántotta végig a falatot gyomromig, hogy aztán enyhüljön az étel utáni sóvárgásom. 

Még egy hatalmas harapás. 

Már majdnem felnyögtem a kellemes érzésre, mikor szájpadlásom hátsó részénél valami eszméletlen éles tárgyat éreztem meg, és nem kimondottan ételmaradék volt, vagy esetleg kenyérhéj, így furcsállva szántottam rajta végig nyelvem, ám rossz ötlet volt. Ahogy az egy szép mély vágást hasított ízlelőszervembe, úgy köptem a tenyerembe a véres falatot mint még soha. Újra elkapott a rosszullét, az undorító, megcsócsált mócsing láttán, s ahogy jobban szemügyre vettem, azt hittem hátast dobok. 

Egy kicsi, fényes penge díszelgett a markomban, erősen csillogott a szoba lámpáinak fényében, s ahogy realizáltam is a helyzet nevetséges súlyosságát nem foglalkozva semmivel, a tányérra dobtam. Már az étvágyam is elment.

Ki az az idióta, aki ilyesfajta módon viccelődik? Vagy fenyeget? Esetleg csak egy újabb itt elő általi tanítás, melyből kezdett nagyon elegem lenni, mintsem megszokni azt. Ledermedten figyeltem, s hülye alumínium tárgyat, vajon melyikőjük találta ezt értelmes gesztusnak? Vagy, mégis mire számítottak volna akkor, ha esetleg nem veszem észre és lenyelem? Már majdnem azon voltam, hogy semmivel sem törődve, szépen megfogom azt a Magnumot, s kikelve magamból számon kérek valakit, hogy azért a különös, rendhagyó vendéglátásoknak is vannak határai, azonban nem tettem. Nem.

Az ágyon nem volt semmi.

Semmi, csak a tányér. 

Elhűlten tágultak ki szemeim, hogy hova lett a kézi fegyver, hiszen biztosan tudtam, hogy ide tettem le, s az orromra volt kötve, hogy legyen nálam, azonban nem ez volt a szitu. 

Csótányok.

Abban a pillanatban, azonban meghallottam egy élesen kattanó hangot, és egy rugónak a megfeszülését, s ahogy megéreztem tarkómon az "o" alakú, jéghideg csőnek a végét, a vér megfagyott ereimben, s egy pillanat alatt vált jelentéktelenné felháborodásom. Megdermedve álltam egy helyben, s végtagjaim remegtek, ahogy meghallottam magam mögött, egy mély hangot.

-Ízlik? 

----------------------------------

watafak happend

új rész

remélem tetszett,...... ÉS IGEN HWAAAA kezdenek tisztulni itt a dolgocskák, huhh annyira izgatott vagyok, és most azért publikálok kicsit későn, mert megcsúsztam a mai napommal. Egész nap felvételiztettem, (szóval aki ma írta annak sok sikert és részvétem, mert elég gatya volt, láttam a lapokat)

remélem azért nem csügged senki, kövi részben tala <3