_______Ω_______

-És a gyűrűdet is. -duruzsoltam, gonosz mosollyal ajkaimon, s közelebb hajoltam arcához. 

Hol a kezére pillantott, mely a hülye csipkébe bújtatott bőrfelületet takarta, hol szemeimbe, s nyilvánvaló volt, hogy nem érti mire mondom. 

Oldalra pillantottam, mire Ryujinnal találkozott tekintetem, s észrevétlenül biccentve a lánynak, a tudtára adtam; itt az idő. A lány meghátrált, s csigalassúsággal kezdett lépkedni ki az ebédlőből. 

-Jungkook, minek neked az a gyűrű? -Seokjin szakított  ki, tervem teljesmértékbeli kiszámításából, s ahogy felé néztem, beteg módon elmosolyodtam. 

-Hyung, neked sosem kellett volna. Te visszautasítanád? -kérdeztem, s közben megragadtam anyám kezét, majd magam felé rántottam. -Nem hát. Te lemondtál róla, ahogy minden másról is, hogy rám szakadjon az egész, ugye? -hangom egyre csak harsányabban döntötte be a kínosnak bizonyuló ebédet, s már olyan szinten fortyogott bennem a düh, hogy cselekedésre ösztönzött. 

-Jungkook, fiam. Ereszd el a karom, ülj le írd alá a papírt! -mérgelődött anyám, mire csak felkacagtam. 

-Ezt a papírt? -újra kezeim közé vettem a mappát, s egy egyszerű lendítéssel behajtottam annak tetejét, majd az asztal végébe dobtam. -Hogyne anya, neked mindent. 

-Jungkook ne rendezz fesztivált! -Toreki, még ha akart volna se tudott megfélemlíteni, hiszen pont nem érdekelt mivel fenyeget, vagy hogy beszél velem, s amint csak megforgatta szemeit, majd ajkaihoz akarta emelni pezsgőspoharát, elmosolyodtam, majd térdemet meglendítve belerúgtam az asztalba, ezzel kibillentve a férfi kezében tartott, sziporkázó alkoholos italt. 

-Jeon Jungkook, elment az eszed?! -anyám már kiabált, s kitépte kezét szorításomból, majd azonnal csettintett volna, mire úgy gondoltam véget vetek mindennek.

Eljött az én időm. 

-El anya. Miattad. -suttogtam, s ajkaimra olyan rémisztő mosolyt festettem, mit mindenki csak kitágult szemekkel figyelt. 

Hirtelen túrtam bele szabad kezemmel az előttem heverő tányér tartalmába, s amit a szósztól csúszós, bűzös rizs kupacban kitapintottam a merev, szilárd markolatot, kirántottam azt onnan, s egy szempillantás alatt döftem anya ruhájának ujjába, ezzel beakasztva bal kezét a asztalba. 

-Inas! -kiáltotta el magát az a patkány, mire a pingvin megindult felém, ám hirtelen ordibáltam irányába. 

-Egy lépést se! -ahogy meghallotta arcomat, s felé vezettem halált sugárzó tekintetemet, megdermedt, s kezeit felemelve maga elé hátrált. Visszanéztem, anyámra, kinek arca sápadt volt, hiszen realizálta, hogy apám kését szabályosan beleszúrtam, még ha nem is sértettem meg. -Ha megmozdulsz, megmozdítom a kést is. -sziszegtem, majd egy egyszerű mozdulattal lecincáltam kesztyűjét, s szinte kitéptem az arany karikát ujjai fogságából. 

Seokjin hirtelen állt fel, s elindult felém, s a nálam lévő ékszert azonnal felemelve, a kést kihúzva az asztalból felé szegeztem. 

-Ne merj közelebb jönni. -hangom démoni módon mélyítettem el először. -Senki! -folytattam ordibálva, mire anyám felállt, s mély levegőt véve halkan szólalt meg. 

-Fiam, tedd le a kést, és add vissza a gyűrűt. -ahogy kezeit az előtte elhelyezkedő székre tette, mintha védekezni próbálna, vagy kifejezni azt a fajta empátiát, amit sose tett. Színjáték volt az egész, hogy a saját bőrét mentse, ám túl késő volt. 

-Milyen gyűrűt, ezt itt? -forgattam ujjaim között, majd s féloldalasan elmosolyodtam. -Szerezd meg ha tudod. -azzal feldobtam a kis karikát, s a kés továbbra is anyám felé szegezve, a zuhanó ékszer alá álltam, majd amint az leesett volna, elkaptam számmal, s egy nagy nyeléssel már bennem is volt. 

-Te megörültél Jungkook? Eszednél vagy?! -ordította Jin mögöttem, mire csak felkacagtam. 

-Meglehet. Hyung, olyan ebédet akartam neked, amire örökre emlékezni fogsz. -mosolyodtam el, s közben egyik lábamra támaszkodtam, hogy kitolva csípőmet, megforgassam a kést kezembe, majd elindultam felé. -Nem ismersz. Menekülsz, és egy hazug vagy. Rám hagytad az egészet, rám hagytátok volna az egészet. -sziszegtem idegesen, s közelebb lépkedtem hozzá, hiszen megdermedve állt az asztal másik végében. -Mindenre rájöttem. Mégis mit hittetek, ha? Hogy beleesek a kis játékotokba? Ne legyetek bolondok..

-Te vagy a bolond Jungkook. Azonnal tedd le apád kését! -anyám hisztérikusan kontrázott, mire csak megforgattam szemeimet, majd flegmán felé fordultam. 

-Te, még van pofád kioktatni anya. -suttogtam, majd ökölbe szorítva másik kezem, lehajtottam fejem. -Képes lettél volna a biztos halálba küldeni. -pillantottam fel, s államat felemelve, lenézően folytattam. -Egy szörnyeteg vagy. -azzal felborítottam az előttem lévő széket, melyre mindenki megugrott a terembe, s ezt kihasználva felugrottam az asztalra. Végig trappoltam az egészen akár egy tébolyult gyerek, majd hirtelen ötlettől vezérelve fogtam meg az egyik kancsót, melynek víztartalmat anyám titkára felé öntöttem, ezzel teljesen eláztatva a férfi egész valóját. 

-Te kis.... ezért megfizetsz. -mondta dühösen, mire elkezdett felém szaladni, ám én csak felnevettem. 

-Remélem jobb voltál az ágyban, mint apám anno. -kacagtam, s az asztal végébe rohantam, felrúgva a terítéket, közben Jin már bokám után kapott volna, ahogy az összes szolgáló is, ám ezt kikerülve, gyorsan levetettem magam. 

A falap másik végében elhelyezkedett mappát megragadtam, majd hónom alá szorítva az ajtóhoz rohantam, s elkiáltottam magam. 

-Ryujin most! -üvöltöttem, mire a lány az ajtó mögül remegő kezekkel nyomta meg a megfelelő gombot a kezelő panelon, s lélegzetvisszafojtva lépett hátrébb. -Ezt megtartom. -mondtam, még egy pillanatra visszafordulva, s kitörtem az ajtón. 

-Jungkook azonnal gyere vissza, vagy nagyon megfizetsz! -anyám utánam kiabálása se állított meg. S a tény, hogy a házban lévő összes ember már szinte üldözött, csak még jobban ösztönzött. Ügyesen kerültem ki mindenkit, a lábammal kigáncsoltam az egyik őrt, ám amint jött volna a másik utánam, megdermedtem futtomban, s a könnyes szemű, vacogó Ryujinra néztem, ki a sarokban állt. Odarohantam hozzá, szedtem lábaimat, s amint elé értem, megfogtam karját, majd magamhoz húztam, s gyors csókot hintettem reszkető, elnyílt ajkaira. 

-Vigyázz magadra. -váltam el a sokkban lévő lánytól, kinek már könnyei arcán folytak, s még öleltem volna, ám a mögöttem lévő egyik őr megragadta nyakamat, s elrángatott onnan. Dühösen pillantottam hátra, majd egy egyszerű mozdulattal lendítettem lábamat, hogy térdét szabályosan kirúgjam helyéről, ezzel ő összeesett. 

Rátapostam hátára, azonban túl sokan voltak, s az ajtótól még elválasztott egy teljes folyosó és a hatalmas előtér. Mindenki utánam jött, kiszaladtak az ebédlőből, mire egy pillanatra átsuhant rajtam a pánik, ám azonnal el is szállt. Lassan hajoltam le a férfihez, majd nyakához érintettem a kés pengéjének hegyét, s gonoszan elmosolyodva felpillantottam a társaságra. 

-Jungkook ne tedd. -mondta bátyám, s hangosan kapkodva a levegőt akart közelebb jönni. 

-Meg ne szólalj, vagy megölöm. -morogtam, s jobban szorítottam a kés markolatára. 

-Nem. Nem tudod megölni. Nem mered fiam. -tette hozzá anyám, gúnytól csöpögő hangon, mire csak felkacagtam. 

-Na ne nevettess! Ha neked megy, nekem miért ne menne? -kérdeztem, s úgy éreztem, mint aki teljesen megörült, bár lehet erről volt szó. -A te gyilkos véred csörgedezik bennem. -kacagtam fel, s megrántottam a kést. 

Az alattam fetrengő felüvöltött, ahogy nyakához szorítottam az éles fegyvert, s szinte vigyorogva néztem végig, ahogy először lassan csörgedezik le a skarlát nedű a padlóra, majd amint elködösülve a dühtől, nem láttam tisztán elmém azon részét, ami a józan eszet birtokolja magának, kezeim megremegtek. Az ütőerét is felhasítottam, mire már nem rángatózott alattam, s vére fátyolszerűen festette meg bőröm minden pontját, ruhámmal s a ház csillogó padlózatával egyetemben. Lihegve álltam fel, s először Ryujinra pillantottam, ki kezeit szája előtt tartva kuporgott a sarokban, az egyik szobor mögött, majd Jinre, ki kitágult szemekkel kapkodja a levegőt, próbálva nyugalmat erőltetni magára, csakugyan Toreki is, ki szabályosan már sokkot kapott, s végül anyámra néztem. 

-Büszke vagy? -kérdeztem, s felegyenesedve hagytam, hogy kezemről csöpögjön le a vér. -Büszke vagy a fiadra? Ezt akartad nem? 

Ezt akarta. 

Hiszen jól tudta, hogy nem állok hozzá, s valószínűleg már leesett neki, hogy rájöttem. Rájöttem, s olyan véres bosszú volt a célom, amivel végleg földbe tiprom. 

-Fájdalom Jungkookie, azt okozol. Nem nekem, nem másoknak, hanem magadnak. -hangja rideg volt, közömbös, s talány a gúny színezte valamelyest érdekessé. Szemeit összeszűkítette, s ezt a pillanatot választottam távozásra. 

-Remélem még találkozunk! -mosolyodtam el, s a kést zsebembe csúsztattam, majd egy egyszerű mozdulattal a holtestre köptem, s az ajtó felé rohanva feltéptem azt, s őrült szaladásnak indultam. 

Még tisztán hallottam, ahogy anyám utánam ordít. Elfutni el tudok, de elrejtőzni nem. Na majd meglátjuk. Érzékeltem, hogy szolgák, és az őrség tucatjai iramodtak utánam, s amint ezt realizáltam, olyan tempóra kapcsoltam mint még soha. Gyorsan leugrottam a teraszról, kerülve a lépcsőt, hogy ezzel is előnyhöz jussak, majd azonnal az erkélyem alá vettem az irányt. Szinte széttéptem az előttem futó növényeket, s nem törődve semmivel, felkaptam táskámat, majd hátamra dobtam, s újra szaladásnak iramodtam. 

Egy hatalmas sikoly és az ezt követő pisztoly hangja csapta meg fülemet, mire hátrapillantottam. Már lövöldöztek utánam, így minden energiámat a futásnak kellett szentelnem, ha azon még nyitva akarok távozni. Rohantam akár egy őrült, s már a kaputól tíz méterre voltam, mikor az elkezdett visszacsukódni. 

Pánik. 

Megijedtem, hogy nem érek ki időben, s hirtelen megoldás után kezdtem kutakodni. A fém rácsok közeledtek egymáshoz, így oldalra pillantva, a mozgató berendezést mozgatta a kapu csukódása. Újra csak lihegve mosolyodtam el, s a karambitért nyúltam, majd bevetve minden tudásomat, elhajítottam azt, hogy szépen beleékelődjön a zárba, ezzel elromlasztva a berendezést. A kapcsolat megszűnt, ahogy a fémdoboz szikrázni kezdett, s én iszkolva minden elől, a még nyitott kapu után rohantam. Gyorsan kihúztam a kést, majd hátra sem pillantva futottam tovább. 

Addig nem volt megállás, amíg el nem érek embertömegbe. Az egyetlen hátulütője az volt, hogy Tokyo belvárosa messze volt, legalább is az a része, ahogy elbújhatok egy kis időre. A kezemben tartott fekete mappa már teljesen rongyos volt, de nem törődhettem az elpakolásával. Még nem. Lefutottam a kocsibeállón, s mikor már a szökőkutat is elhagytam, muszáj voltam megállni. Ledobtam a táskát, majd gyorsan elpakoltam a papírokat, s lihegve emelkedtem meg újra. 

Nem foglalkoztam a ténnyel, hogy izzadt vagyok, zihálok mint egy bagós, s jobb kezem vérben tündököl, csak rohantam, mintha az életem múlt volna rajta, bár tényleg azon múlt. 

Ha anyám elkap megöl. Végez velem, vagy minimum megkínoz és bezár egy életre. Nem akartam ezt, nyilván, így az egyetlen dolgot festve szemem előtt, csak azt tartottam fontosnak, hogy mára elrejtőzzek. Valamit ki kellett találnom, hiszen pénzem volt, nem is kevés, de nem gondoltam a továbbiakra. 

Ahogy leértem a domb aljára, egyből a gazdag negyedben találtam magam, s visszatekintve nem láttam már semmit a birtokból, csak a hatalmas hát tetejét. Újra elmosolyodtam, hiszen elég messze voltam, s akkor sem tudtak volna hol keresni, ha esetleg kocsikkal, vagy helikopterrel jönnek utánam. 

Kicsit lelassítottam, majd céltalanul ballagtam tovább, ahogy a házak nem csak luxus villákat alkotva álltak az utca két oldalán, hanem az egyszerűbb épületek is megjelentek. Nem volt előttem megfelelő helyszín ahova mehetnék, így csak tempósan sétáltam egyre beljebb. 

Még így is tartottam. Feltűnő volt a "menekülős" külsőm, egyre több ember volt körülöttem, s egyre jobban tartottam arról, hogy valaki megszólja ezt. 

Nem, tudtam, hogy anyám nem fog azonnal üldözni. Ismertem. Hagy időt, mert egy türelmes szörnyeteg, akár egy kígyó, nézi, hogy szenved az áldozat, s az utolsó pillanatban csap le rá. Megfojtja, s egészben nyeli le. 

Rosszul voltam. Nem csak azért, hogy a gyűrű még mindig gyomromban pihent, hanem kimerültem, s ahogy a belváros felé egyre jobban közeledtem, úgy ért a megtisztelő rálátás, mit is műveltem igazán. 

Fellázadtam -hajtott a bosszú vágy-, tönkre tettem a családomat, felrúgtam minden szabályt, elszöktem és megöltem egy embert. Egy valószínűleg ártatlan embert, s foghattam volna az önvédelemre, de nem az volt, csak a pillanatnyi kegyetlen megoldás. 

Ám ami a legjobban megrémisztett, az a tudtad, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom. Nem éreztem bűntudatot, vagy szégyent. Nem fájt, nem zuhantam mély letargiába, s ez iszonyatosan idegesített. Magam sem tudom miért, de nem váltott ki belőlem rossz érzetet, sőt ahogy visszagondoltam rá, újra csak elmosolyodtam. 

"....nem tudod megölni. Nem mered fiam...."

Édesen csengtek anyám szavai fejemben. 

Megmertem tenni, s nem azért mert tényleg annyira akartam, hanem mert bebizonyítottam neki. Nem irányított, s soha nem is fog irányítani. 

Újra elmosolyodtam, s mélyet szippantva a szmogos levegőből, gondolkodóba estem. 

Ha le akartam vele számolni, segítség kellett, vagy minimum egy terv, hiszen nálam volt anyám egyetlen fegyvere. A szerződés, melyen minden rajta állt, azzal kapcsolatban, miket is tett. Szinte nyílt lapokkal játszottam egy olyan játékot, melyben halálra voltam ítélve, még is győzelmet arattam. Mocskos, bűnös győzelmet, s most már vér is tapadt kezeimhez. 

Miatta. Miatta embert öltem, s örültem neki. Szörnyű tett volt, tudtam jól, de az, hogy a saját tetteit fordítottam ellene, büszkeséggel töltött el. Ennyit arról, hogy egy naiv, elkényeztetett kölyök vagyok. 

-Bassza meg! -suttogtam orrom alatt, ahogy zsebemben lévő telefonom elkezdett rezegni. Seokjin hívogatott. Megforgattam szemeimet, s kinyomtam a készüléket. Teljesen kikapcsoltam, s már sétáltam volna tovább, mikor a tudatomba ugrott a fájdalmas felismerés. 

Le tudnak követni. 

Azonnal újra kezembe vettem a telefont, s egy egyszerű mozdulattal földhöz vágtam azt. Nem volt szükségem arra, hogy a SIM-kártya alapján lekövessenek, okom volt. Anyám nem hülye, minden ilyenhez voltak emberei, és azt sem akartam, hogy valaki a felsőbb tízből körözzön utánam. Rátapostam az élettelen kacatra, majd tovább álltam. 

A bátyám valószínűleg azt hitte, hogy felveszem. Ostoba döntés volt, és iszonyatosan naiv is. Mégis mit várt, hogy majd felveszem, s sírva öntöm neki ki lelkem, mennyire sajnálom, s hazamennék, szégyenülve, hogy aztán kaviárral etessenek a selyemágyamban. 

Többé soha. 

Ideges lettem újra, s utolsó elhatározásmora egy boltot kerestem. Valami lepukkant koszos üzletet, ahol vehetek magamnak szakét és dohányt. Kellett valami új ruha is, amiben kevésbé festek sorozatgyilkosnak, s már el is fáradtam. 

Tudtam, hogy Tokyonak vannak olyan lepukkant helyei, ahol ezeket ésszerűen betudom szerezni, s kerülve a feltűnést, még tervet is tudok ötleni. Magamba fojtottam minden indulatot, s arra kezdtem el gyalogolni, ahova lábam még sosem tettem. 

Egy magamfajta, dúsgazdagnak köze nem volt az ilyen helyszínekhez, vagy emberekhez. Lepukkant népség, patkányos viselkedés, távol az erkölcsöktől, s nem ismerve az elegancia távoli rokonszavait se. Az kellett nekem. 

Lomhán ültem a kis bolt előtti, repedt műanyag székben, s kinyújtottam hosszú lábaimat. Iszonyatosan kimerültem, hiszen egészen estig tartott a városba való gyaloglásom. Az agyalágyult tömegközlekedés, vagy taxi szóba se jöhetett, így is ócckodtam az emberek furcsa tekintetétől, főleg mikor a belső kerületeket szeltem. Talpaim szabályosan bizseregtek, s ahogy megfáradt karjaim az asztalon pihentettem, nagyot sóhajtottam. Szemeimet összeszorítva próbáltam energiához jutni. 

Az esti órák már így is álmosságot erőltettek rám, de a három szaké segített, hogy kicsit éberebb legyek. Muszáj voltam alkoholt inni, ahhoz hogy a kibaszott gyűrűt könnyebben eltávolítsam emésztő rendszeremből. 

Biológiailag nem volt gond ezzel. Fertőzést nem kaphattam, hiszen színtiszta arany volt, a nemes fémek képesek az önsterilizálásra. Ott kellet lenni gyomromban még mindig, hiszen direkt nem ettem, hogy nehogy beinduljon emésztésem, pedig hasam már nagyon jelezte, hogy kéne az étel. De nem. Bagózással próbáltam leküzdeni az étvágyat, s ahogy a fél doboz cigarettával szemeztem az asztalon, csak nagyot sóhajtottam. 

Kit áltatok, egy idióta ötlet volt. 

Aludnom kellet valahol, keresnem kellett egy olcsó motelt, ahol megszállok egy kis időre, s kezdek valamit az egyenlőre láthatatlan jövőmmel. Hogy volt-e egyáltalán jövőm, azt nem tudom. Tanácstalan voltam, s ez a fajta tanácstalanság dühbe vonszolta át agyamat. Ha nincs az anyám mocskos terve, nincs ez egész. 

Idegesen álltam fel, majd lehúzva az utolsó korty alkoholt, lekaptam magamról megviselt zakómat, s az órákkal ezelőtt vett bőrkabátba bújtam. felkaptam táskám, s zsebre téve a bagót, az első adandó kukába hajítottam a fekete öltönyt. 

Bár jól esett megszabadulni tőle, legszívesebben meztelenre vetkőztem volna, hogy semmi ne tartozzon hozzám, ami ahhoz a házhoz köt, ahonnan elszöktem. Ahogy sétáltam céltalanul célom felé, mely talán valami megszálló lett volna, éreztem, hogy felüt kicsit bennem a pia. Nem volt bajom az alkohollal, mert bírtam, nem voltam rosszul, hanem agressziót váltott ki belőlem. Éppen ezért nem is tartottam, hiszen ha valaki belém kötött volna, akkor nem kótyagosan meghátrálok, hanem biztosan agyonverem. 

Nem, nem volt helyes, de ha visszatekintek az elmúlt negyvennyolc órára, semmi helyeset nem tudtam volna felsorolni, leszámítva a szobalányomhoz intézett búcsúcsókom. Megígértem neki, hogy értesítem, de nem fogom. Nem akarom, hogy tudjon rólam, s sajnáltam emiatt, de így lesz a legjobb. Úgy is megjárja szegény, az én hibámból, de azért reménykedtem benne, hogy odáig eljut, hogy beszél Seokjinnel, aki meggyőzi anyánkat, hogy ne ítélje a lányt halálra. Mondtam neki, hogy fogja arra, miszerint megfenyegettem. Bár így is volt, azért féltette az életét, s féltett engem is, emiatt én is féltettem őt. Amiről nem tud, az nem fáj neki, s amiről én nem tudok, az nekem nem fáj. 

Hosszasan gondolkodtam volna, ahogy a csatornából csöpögő, undorító szennyvíz volt az egyetlen hangfoszlány, na meg a különböző, mellettem elhaladó emberek. Egytől egyik a társadalom legalja. Prostituáltak, drogdielerek, bűnözők, s kétségbeesett hajléktalanok. Jól beletrafáltam a városnak abba a negyedébe, ahova akarva akaratlanul vágytam a legjobban, s undorodtam is egyszerre. Csótányok. Bűzös tetvek, s valójában jelenleg Isten' is így látott engem, vagy az őrangyalom, aki még nem fordult fel tőlem. Ide tartoztam, főleg a mai tetteim súlya miatt. 

Magamba roskadva ballagtam egy kivilágított sikátorban, fejem üres volt, de lelkem olyan keserű, s olyan dühös, hogy passzív bombaként robbanhattam volna fel. Lassan lépdeltem előre, s egy lélek se volt már körülöttem, hiszen valószínűleg nem csak estéről volt szó, hanem éjszakáról, ám ebben a pillanatban a szűk járó utca végében feltűnt két kapucnis alak, s mikor észrevettek, egymáshoz hajolva intéztek szavakat a másikhoz. 

Csótányok. 

Szembe haladtunk egymással, s ahogy teljesen a másik elé értünk, a magasabb fekete pasas nekem jött vállával, úgy, hogy el ne essek, de megingott egyensúlyom. Tovább haladtak volna, ám frusztrációm nagyobb volt. 

-Nem nézel a lábad elé, te paraszt.. -sziszegtem, s vállam fölött pillantottam vissza, mire mind a ketten megdermedtek, s azonnal felém fordultak. 

-Mit pattogsz kölyök? -kérdezte az egyik, s közelebb jött, ökölbe szorítva kezeit. 

-Azt, hogy mi a picsáért jöttél belém, öregem. -hangom gúnyosan csengett, s tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek. Kifogom provokálni magamnak ezt a két hülyét, de jelenleg cseppet sem érdekelt, majd valahogyan megoldom. 

-Betömjem a nagy szádat, te kis szarházi? -vigyorgott a másik is, mire megelégeltem a beszédet, s elmosolyodva válaszoltam. 

-Gyere. -mondtam, azzal megiramodtam, s olyan lendülettel ütöttem képen az előttem állót, hogy az társának esett. 

---------------------------

Nem tudom számítottaik e valami ilyesmire... azért nem valami kellemes, de őszinte leszek, annyira élvezem írni, hogy el nem tudjatok képzelni
És ne tessék haragudni batyusra sem, sokat fog ő is meg szerepelni

Remélem tetszett nektek! 🖤🙋🏻‍♀️