_______Ω_______

Ajkaim remegtek, s szabályosan megszédültem. 

Ez valami iszonyatosan nagy vicc lehet. Olyan nem létezik, hogy egy gyilkosságok sorozata ekkora véletlen egybeeséssel hagy jelet maga után, mely tökéletes képmása családi címerünknek. Úgy éreztem magam, mint aki infarktust fog kapni. 

Vacogó ujjaimmal pillantottam hol a képre, hol órámra, majd a megőrülés szélén táncolva, hajítottam azt el, mely hatalmas csörömpöléssel, s csillogó szilánkdarabokkal tört darabjaira. Nem érdekelt, egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy ha a két jelnek olyan szinten van egymáshoz köze, hogy anyám keze van a dologban, s esetleg egy csúnya viccként valaki ránk akarta kenni az egészet, csak a biztos halálra gondoltam. 

Szorongás fogott el, s nem düh. Ha ez egy rémálom lett volna, már rég azt kívántam, ébredjek fel, valaki fojtson meg, hogy aztán ne kelljen ezzel tovább élnem, de szó sem lehetett erről, hiszen itt ültem a szobámban, korom sötétben, számítógépem erős kék fénye, már majdnem megvakított, de a tudta, hogy nem a sátán játszadozik velem, teljesen kikészített. 

Megdörzsöltem szemeimet, majd izzadt tenyerembe helyeztem arcomat. Annyira akartam, hogy ez ne történjen meg, annyira akartam, hogy csak egy hülye véletlen legyen, de tudtam, hogy nem az. Még is bíztam benne. 

Lehet, hogy valaki megpróbált keresztbe tenni nekünk? Hiszen sok viszályunk volt már, az üzlettel a vagyonunkkal és a rendőrséggel kapcsolatban. Soha senki nem tudta, hogyan vagyunk ekkora nagyok. Honnan van ennyi pénzünk, és mire ez a hatalmas, láthatatlan kalamajka körülöttünk. Mint egy elbaszott képregény. Visszanéztem a képre, s nem akartam elhinni. 

Ha tényleg közünk van ehhez a bűncselekményhez, s ha tényleg anyám tud az egészről, -vagy esetleg ő a tettes, még ha nem is közvetlenül- akkor nekem annyi. Itt voltam tizennyolc évesen, előttem az egész élet, gúsba voltak kötve kezeim az elvárások miatt, s még tetőzte a mai tudatlanságomat egy olyan tényező is, amit álmaimban sem gondoltam volna. Nagyot nyeltem, ahogy gombóc nőtt a torkomba a pániktól, s imádkoztam, hogy Seokjin jöjjön már haza. 

Muszáj voltam megoldást találni ezekre, s titkon sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Ha viszont, tényleg anyám a tettes és jelenleg azt akarja, hogy rám hárítsa az egész család jövőjét, az azt jelentette, hogy az én nyakamba borul az egész. Ha ez kiderül, engem vonnak felelősségre. 

Hosszas perceken keresztül csak bámultam magam elé. 

-Lehetetlen.. -suttogtam, s téptem hajam, ahogy egyre tisztábban kezdett előttem lebegni, a halálos összefüggések sorozata. S ugyan, semmiben nem lehettem biztos, de túl sok volt az egybeesés, túl egyértelműen utaltak egymásra s dolgok. 

Ha anyám aláíratja velem a papírokat, megpecsételi az egész életemet, s ha mind ez kiderül, én fogok nagyot koppanni. Minden rajtam fog csattani, nem a kibaszott egyetlen szülőmön, nem a halott apámon, nem a bátyámon, és nem is a kis rabszolgáinkon. Rajtam. 

Nem bírtam már tovább, s idegesen lecsukva a gép tetejét, azonnal kimentem a szobámból. Muszáj voltam beszélni valakivel, akiben megbízhatok, s ha nem is tálalom neki minden gondolatomat, melyekben amúgy sem voltam száz százalékig biztos, legalább segítsen elindulni, mielőtt elkezdődne az apokalipszis. 

Ha korábban aláírom a papírt, azzal megpecsételtem volna a sorsom, s a biztos halálba kerültem volna, úgy, hogy azt sem tudtam mi zajlik körülöttem. 

Rohantam a folyosón, majd a főtermen át, egészen az alagsorokig. Meg kellett keresnem Ryujint és beszélnem vele, hogy segítsen. Tudtam, hogy a papíroknak köze van a számokhoz, és a halálesetekhez. Tudtam, hogy együtt a kettő nem létezhet ennyire véletlenszerűen, s ettől megőrültem. 

Senkivel sem törődve futottam az inasok szobáihoz, s amint megpillantottam a megfelelő ajtót, térdeimre támaszkodva, kifújtam magam. Azt hittem, hogy pánikrohamot kapok, s amint kicsit összeszedtem magam, hangosan dörömbölni kezdtem a lány lakrészének falapján. Nagyon reméltem, hogy éppen nem dolgozik, s nem a ház különböző pontjain kell keresgélnem utána, mert ép takarít, vagy hasonlók, ám amint nyílt az ajtó, megkönnyebbültem lélegeztem fel. 

-Jungkook, miben segíthetek? -kérdezte, s kijjebb nyitotta a nyílászárót. -Óhajtasz valamit? -pillantott rám kétkedve, mire csak megforgattam szemeimet, s keze után ragadva szó nélkül vonszolni kezdtem magam után. Utáltam a formalitást, sőt azt is, hogy néha magáz mások jelenlétében, s ahhoz, hogy ezt megtudjam beszélni vele, muszáj volt eltekintenem az efféle etikett fölött.

-Nem kell semmi. Csak segíts nekem. És egy szót se senkinek. -mondtam, majd ugyan úgy húztam magam után, fel a lépcsőkön. -És hagyd el ezt a szöveget, mert elegem van belőle. -förmedtem rá, mire megszeppent, s úgy követett tovább. 

Nem akartam én ilyen bunkó lenni, hiszen nem tehetett semmiről, sőt nem is sejthetett semmit arról, hogy miért vagyok ilyen ingerült, de nem tudtam lenyugodni egy pillanatra sem. 

Szedtük lábainkat a nagy házban, némán haladtunk vissza a szobámba, de egy pillanatra megálltam az ajtóban, s úgy fogtam a kilincsre, hogy előbb körülnéztem. Amint realizálódott benne, hogy senki nincs körülöttünk, kinyitottam az ajtót, s újra Ryujin felé fordultam. 

-Menj be. -utasítottam, mire meghajolt, s azonnal cselekedett. Beléptem én is, s ahogy felkapcsoltam a villanyt, a döbbent lányra néztem, ki a pár perccel ezelőtti, összetört órát vizslatta a földön, s ujjait tördelve szólalt fel. 

-Feltakarítsam? -kérdezte kicsit halkabban, láttam rajta, hogy meg volt ijedve, ezért nagyot sóhajtottam, s leültem asztalomhoz. Megráztam fejemet, jelezve, hogy nem kell, hagyja csak, hiszen szükségem van rá még, akármennyire hevert a földön kacatjaiban. -Akkor miért hívtál? -kérdezte, s kicsit közelebb lépett. 

Felálltam, majd kitolva a széket, odabiccentettem. 

-Ülj le. -mondtam komoran, s a lány ijedségében tette amit kértem. 

-Jungkook ha akarsz valamit, akkor mondjad, de kezdek kicsit megijedni tőled. Én... -kezdte volna, ám felemeltem mutatóujjamat, jelezve, hogy hallgasson el, mire úgy is tett. Feszülten ült székemben, én pedig az ágyhoz sétáltam, majd megfogva a távirányítót bekapcsoltam a televíziót, s megnyitva a megfelelő beállítást vissza tekertem a műsorok felvételét, majd felhangosítottam azt. 

-Hallgasd és figyelj. -motyogtam, s egyenesen állva, megtámasztottam a távvezérlővel államat, s úgy ittam magamba a súlyosabbnál súlyosabb szavakat, melyeket bárcsak ne kellett volna, de muszáj volt. 

"....értesítést kaptunk, hogy az első alkalommal hagytak maguk után jelet. Minden bizonnyal az elkövetők okkal hagytak, az egyik halott testén egy lenyomatot, melyet sajnos a jogszabályok miatt nem mutathatunk meg. A kormány feljogosította Tokyot, hogy az egyre sűrűbben jelentkező, gyanús gyilkosságokról bárki, bármit tud, azonnal jelezze a nemzetbiztonságnál, vagy bármelyik....." 

A felvételt megállítottam, majd a lányra néztem, ki értetlen fejet vágva meredt rám. 

-Értetted? -kérdeztem, s közben mélyen néztem tekintetébe, mely mostanra már nem riadt volt, sokkal inkább zavarodott. 

-Nézd Jungkook, ezt én is hallottam. Van ilyen, nem értem miért mutatod ezt meg nekem. -sóhajtotta, s közben gondterhelten megfogta szemüvegét, s megtörölte azt ingének aljában. -Miért foglalkozol ilyennel? 

-Szóval nem értetted. -hagytam figyelmen kívül kérdését, majd újra a TV irányába fordultam, s úgy állítottam be a leadást, hogy az csakis azt az egy mondatot pörgesse, újra és újra. 

"...elkövetők okkal hagytak, az egyik halott testén egy lenyomatot.." 

Majd, sistergés, s újra lejátszottam, és újra, és újra és újra. 

-Még mindig nem értem. -hajtotta le fejét, mire csak megforgattam szemeimet. 

-Te tudsz hangul, ugye? Tudsz olvasni koreait, és ha arra kérnélek, le is fordítanád nekem? -lekapcsoltam a tévét, s elhajítva a távirányítót, odasétáltam hozzá. 

-Miért? -kérdezte, s hátrébb hajolt, ahogy egyre felé közeledtem. 

-Mutatok valamit. -mondtam, azzal teljesen felé hajoltam, s felhajtva az előttünk elhelyezkedő gép tetejét, megnyitottam azt az oldalt, amit korábban szemlélgettem, mit a lány csak lélegzetvisszafojtva nézett. Láttam rajta az értetlenséget, de nem foglalkoztam vele, hiszen a mihamarabb akartam, hogy megértse, aztán pedig segítsen, mind ezt úgy, hogy csak kettőnk dolga legyen. 

-Ez a mai hír Jungkookie. De mihez kell az én nyelvtudásom? -pillantott fel rám, ám amint ismét engedélyeztem a kéretlen tartalom megnyitását, a lány másodpercek törtrésze alatt sápadt el, s kicsit hátrébb is gurult a székkel. 

-Igen, az. Ugyan az, amit az előbb lejátszottam. És nézd meg a jelet, nézd! -mutattam a képernyőre, szinte hadonásztam a sok indulat miatt, mit a lány kitágult szemekkel követett. -Nem ismerős valahonnan? -vontam fel egyik szemöldökömet, s láttam Ryujin arcán a döbbenetet. De ez nem csak sima meglepődés volt, annál sokkal több. Mint aki mindent tud, mindenhez van belátása, mintha lebukott volna. 

-Jungkook hagyd ezt abba. Nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Ne-nem is értem, miért hívtál ide. -hangjában akadozott, s megelégelve a színjátékot, felegyenesedtem, majd a szilánkokhoz léptem, -azért ügyelve, hogy ne szúródjon egy sem belém- majd kikerestem közülük a keret azon darabját, ami nekem kellett. 

-Így sem érted? Hm? -mentem vissza hozzá, majd hirtelen nyomtam arcába a címerrel ellátott, aranyozott törmeléket, mire a lány hirtelen kapta tekintetét, hol rám, hol a képre, hol pedig a kezemben tartott tárgyra. -Most már azért világosabb, nem? 

Némán kapkodta a levegőt, s görcsösen szorította székem karfáit. Láttam rajta, hogy felismerte, s tudtam, hogy nem csak most, hirtelenjében, hanem az első perctől fogva, s mélységesen bosszantott, hogy a saját szobalányom is tisztábban lát mindent, mint én. Lehajtotta fejét, majd egy nagy sóhaj után halkan szólalt meg. 

-Mit akarsz? -kérdezte. 

-Azt, hogy elmond te is, hogy ez nem a véletlen műve. És látom rajtad, hogy tudod, nem tudsz becsapni. Mi folyik itt Ryujin? -hangom kicsit dühösen csengett, s a lány továbbra is feszengett, de nem voltam abban a helyzetben, hogy kedvességemet megerőltetve a keblemre öleljem. 

-Nézd Jungkook és semmit nem tudok, vagyis nem többet, mint a feletteseim. A jel, nos..... igen, az ugyan az, mint a címeretek. -sóhajtotta. -Ahj! Minek kapcsoltad be a hülye TV-t? Miért foglalkozol ilyenekkel! -folytatta harsányabban, mire bennem felment a pumpa. 

-Mi az, hogy miért? Még te kérdezed, megáll az eszem. -hitetlenkedtem, s karjaimat széttárva, úgy éreztem, hogy mindenki hülyének néz. Egy hülye, naiv kisgyerek, és még az az ember is többet tudott mint én, akit legközelebb éreztem magamhoz ebben a pokolban. -Azért kedves Ryujin, mert ma anyám odaállított hozzám, egy köteg hangul papírral, hogy írjam alá. De kurvára nem tudok koreaiul, és nem volt hajlandó elmondani mi áll benne, s erős a gyanúm, hogy nem az amit mondott. Nem fogom a nevemet adni, olyan családi dolgokhoz, amik papíron csak öröklésről szólnak, de valójában embereket ölünk. Elment az eszetek? Te is tudtál erről? Mindenki, mindenki tud erről? -kiabáltam, s idegesen hajamba téptem, majd újra a lány felé fordultam, ki csak némán, tányér méretű szemekkel követte heves gesztikulációmat. -Végignézte volna mindenki, hogy anyám rám keni az egészet. És, te is? Komolyan? Mikor akartátok ezt elmondani, ha? Ha nem kapcsolom be a kibaszott híreket, és nem kíváncsiskodok kicsit, akkor az egész kicseszett kóceráj az én nyakamba fog hullani. Én ehhez nem adom magamat, szóval azt ajánlom, hogy dalolj. -sziszegtem, s mondandóm végére teljesen fölé hajoltam, majd úgy köptem neki a szavakat. Ajkai szabályosan remegtek, s éreztem forró leheletét sajátjaimon, ahogy tekintetét próbálja elrejteni, de nem hatott meg. Nem voltam empatikus soha, így most sem engedtem ebből, még neki se. 

-Figyelj.. -kezdte, majd két vékony kezét vállaimra tapasztotta, s úgy tolt hátrébb, hogy csökkentse a frusztrációját. -Én elmondom, amit tudok, segítek neked, de meg kell ígérned, hogy köztünk marad. Most az életemmel játszok Jungkook, és attól tartok, hogy te is a sajátoddal. -pillantott fel rám, mire csak értetlenül felhúztam egyik szemöldökömet. -Komolyan, ha ez kitudódik, hogy én mondtam el, akkor engem megölnek, neked pedig, ugyanúgy jön a juss, Jungkook. 

-Mi? -lepődtem meg újra, s a düh egy pillanat alatt csapott át hitetlenségbe. 

-Édesanyád valószínűleg tényleg az öröklést akarta aláíratni veled. Hallottam tegnap, hogy a titkárjával beszéli, hogy ideje átvenned a család fő szerepét. És direkt nem a bátyádé a reszort, mert ő idejében tudta meg, és emiatt kerülte ki ezt az egészet. Anyádnak van egy birodalma, nem csak édesapád jogait, és üzletét viszi a kormányban, hanem illegális tevékenységek sorozatát tartja a kezében, pénzt mos a tőzsdén, ketrecharcokat és pedofilokat futtat, valamint van egy bűnözői szervezete. Anyukád maffiózó Jungkook. -nézett fel rám, mire azt hittem elájulok. Muszáj voltam ágyamhoz sétálni, s leülni egy pillanatra. Mint akit gyomron rúgtak, mindegy egyes kiejtett szó olyan volt akár, egy hatalmas ütés, így is megzavarodott elmémbe. Úgy fájt, mérhetetlen fájdalmat éreztem, s ennél nem volt rosszabb. -Anyád tudja, hogy nem csinálhatja ezt örökre, s féltette a hatalmát, emiatt akarja, hogy átvedd a birodalmat. Ezt mindenki tudja ebben a házban Jungkook, s még többen tudják az egész városban. Nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnod, de nem tehettem mást. Én sem. Szerződésünk van, és titokban kell őriznünk az ilyen dolgokat, mert különben halálra vagyunk ítélve. Szerinted a nővérem tényleg betegségben halt meg? Jó lenne. Kivégezték, mert bepánikolt és el akart szökni. -hajtotta le fejét, s közben fájdalmasan elmosolyodott. -Nem tehettünk mást, mi csak itt fizetett csatlósok vagyunk, s szó nélkül kell végignéznünk az egészet. 

Ahogy befejezte -számomra- rémtörténetét, olyan üresség fogott el, hogy szabályosan haldokoltam. Lélekben teljesen kiüresedtem, meghaltam. Már nem tudtam semmire sem gondolni, csak arra, hogyan játszott velem mindenki egész életemben. Átvertek, s én tartottam magam jó manipulátornak, tökéletes, rideg emberismerőnek, miközben szó sem volt erről. Hazugság. 

Egy jó nagy hazugság, az volt az én életem, s még bátyám is tudott róla, s valószínűleg ezért menekült itthonról, úgy ahogy tudott. Hogy miért vert a sors engem ilyen módon azt sajnos nem tudom. De fájt, annyira fájt, hogy idegeim reszkettek, a türelmem elfogyott, s nem akartam semmit, csak eltűnni a föld színéről. 

-A jel. A mi címerünk van az áldozaton, ugye? -kérdeztem reszkető hangon, s felnéztem rá, mire csak sajnálkozóan bólintott egyet. -Csodálatos... 

-Jungkook nem tudom, hogy tudnék neked segíteni, de előbb vagy utóbb megtudtad volna. Sajnos ebben a családban, csak te vagy az egyetlen aki ezt folytathatja, és... 

-Megőrültetek? Szerintetek folytatni fogom ezt? Szerintetek ennyire zakkant vagyok? -kiabáltam rá, mire újra megfeszült ültében. -Biztos, hogy nem. Kurvára nem. Azt javaslom, hogy készüljön fel anyám, mert olyat olvasok be neki, mit még soha. És ezek után, az se érdekel, ha a selyembe bugyolálva fojt meg. -mondandóm végére elkacagtam magam. Teljesen komolyan gondoltam amit mondtam. Valóban nem érdekelt, hiszen ezek után vagy aláírom a szerződést, és meghalok, vagyok életem végéig börtönbe kerülök, vagy ellenszegülök, ahogy eddig, csak kicsit céltudatosabban, s esetleg önként ajánlom fel magam, a következő gyilkossági hírekhez. 

-Én tényleg sajnálom, és ha bármi van, amit tudok annak érdekében tenni, hogy könnyebb legyen, akkor mondjad. Magamhoz képest megpróbálok segíteni, de félek, hogy mind a ketten nagyon megjárjuk. Anyukád kegyetlen. -suttogta, s felállt, majd odajött hozzám, s leülve mellém átkarolta vállaimat. -Szeretlek Jungkook, komolyan szeretlek, és nagyon sajnállak azért, hogy eddig sosem tudtam ezt neked elmondani, de engem is meg kell értened, és mindenki mást is. Itt mindenki fél édesanyád hatalmától, mert csak csettint egyet, és emberek tucatjai halnak meg. 

-Megértettem. -motyogtam, s teljesen összetörve bújtam közelebb a lányhoz, ki együtt érzően simogatta balomat. -Nem tudom, mi tévő legyek. Elárulva érzem magam. 

-Sajnos az is vagy. És még egyszer mondom, hogy ne haragudj, csak.. csak ne add fel. Találj ki valamit. -pillantott előre, s úgy folytatta. -Nézd időd még van, nem írtad alá, és tudom, hogy azért kérdezted, hogy tudok-e koreaiul, hogy lefordítsam neked, és meg is próbálhatom, de anyukás azokat az iratokat a széfjében őrzi. A széf kulcsa pedig a gyűrűje. Nem tudunk hozzá jutni, te nem kapod meg egyedül, csak az ő felügyeletével, és akármelyik másik inast kérem meg, ők is kevesek ehhez. -sóhajtotta, s közben kicsit előrébb dőlt. 

-A gyűrűjében? -kérdeztem vissza, hiszen sok gyűrűje volt, de gyanítottam, hogy az a megfelelő, amiben a pillangó volt. 

-Igen, a családi gyűrűben.  -sóhajtotta, mire én is csak ezt tettem. 

Hogy örültem-e, hogy rengeteg év után megtudtam mind ezt? Igen, de milyen szörnyű áron. Milyen szomorú, s fájdalmas módon kellett ezt a tudtomra adni? Miért csinálták ezt velem? Vajon mi lehet anyám igazi célja? 

-Édesanyád majdnem lebukott, sőt úgy hallottam, hogy tart attól, hogy öregszik, s nem tudja a kezében tartani a dolgokat, ezért kellesz neki most. -mondta, mire logikusnak tűnt, s fejemben feltett kérdésemet, szinte azonnal válaszolta meg. 

-Hogy bábozzon velem? -cinikusan nevettem, fel. Minek is kérdeztem, ha mellettem ülő tökéletesen tudta a választ. 

-Azt hiszem igen. Fiatal vagy, és lehet látja rajtad azt az erőt, ami benne már kezd kihalni. Ő fej, te pedig a test. Így akarja biztosítani magát. A háttérből. -összetette lábait, majd kicsit hátrébb dőlt, s úgy tekintett fel a plafonra. 

-Szóval báb. -s ezzel, ismét beállt közénk a csend. A szobalány nem szólt semmit, hiszen valószínűleg kicsit őrlődött, amiért így kellett ezt a tudtomra adni, s nem is kapott valami szép reakciót tőlem, én pedig még mindig a csalódottságom miatt voltam néma. 

Gondolkodóra fogtam, s akárhonnan közelítettem meg a problémát, mindig csak ott lyukadtam, ki, hogy anyám kihasznált, és csak még jobban ki is akar, hogy megmaradjon a hatalma. És én hol lyukadtam ki ebben? egy üres bábuként. 

A bosszúvágy hajtott. Az, hogy akár most rögtön ugyanekkora fájdalmat okozzak neki, az sem érdekelt volna, ha lebuktatom, és nem érdekeltek a hülye kopói sem. Egy tervet akartam, egy hatalmas eszelős tervet, amivel romba dönthetem az egész életét. Sőt, azt akartam, hogy azt higgye romba dől, közben azzal vágok vissza neki, amivel engem tartott béklyókban, Hirtelen álltam fel, s azonnal a lány felé fordultam, majd megragadva két vállát rántottam magamhoz. 

-Ryujin, van egy tervem, de segítened kell benne. -mondtam, kitágult szemekkel, hiszen jelenleg ez tűnt életem legostobább, ám legjobb idéjének. 

-Jungkookie, mondtam, hogy nem tudok hozzájutni a széfhez... -kezdte volna, miközben oldalra pillant, ám leintettem. 

-Nem, nem az kell. Vagyis valamilyen szinten majd az is, de most csak annyit csinálj, hogy ha Seokjin megérkezik, szólj anyámnak. Üzenem neki, hogy holnap közös ebédet akarok, megünnepelve Jin hazaértét, és azt akarom, hogy mindenki ott legyen. Te is! -lelkesedtem be egy pillanat alatt, s azt hittem már tényleg felborult a mentális egészségem. Ahogy az eddigi depressziós helyzet, szülte magamba a bosszú által forralt, kegyetlen és édes ötleteimet, hatalmas vigyor fénylett ajkaimon. -Üzenem neki, hogy aláírom a papírokat. -mondtam, mire a lány azonnal szabadkozni kezdett. 

-Te teljesen bolond vagy. Nem kell, biztos van más megoldás... -sápadt el, s úgy kezdett karjaim között kapálózni. Megforgattam szemeimet a hisztérikus hangnemen, majd az ajtóhoz vezettem. 

-Bízz bennem Ryujin. Vagy egy eget rengető tervem, de kellesz nekem. Csak csináld amit mondtam, de még ma. -mondtam, s kinyitottam az ajtót, hogy végre távozhasson. Komolyan eszelős ötletem támadt, s ha Ryujin tényleg megcsinálja, akkor minden bizonnyal sikerrel járok. -Eredj, ez most parancs! -mondtam szigorúbban, de közben őrült mosolyom ott fénylett állam felett. 

A lány tátogott volna még valamit, de csak kitoltam a küszöbön kívülre, majd rácsaptam az ajtót. Lehet nem volt túl tisztelettudó, de idő kellett, s amíg volt, most már rohamosan fogyott. Seokjin hamarosan megérkezik, s akkor már este lesz. Nekem pedig rengeteg mindent kellett kitervelnem, s átgondolnom, s úgy éreztem elmémet úgy önti el az ádáz vágy, mint saját anyámét. Megnézzük kinek a keze lesz véresebb. 

---------------------------

Ohh szervusztok
Bambamm második fejezet... igazából nem tudom mire számítottatok, de garantálom hogy a SAGA elkezdődik, és jajjj hat jó

Megleplek titeket lehet egy doubleshottal de még nem biztos

Remélem tetszett 💜💜