_______Ω_______

-Jungkook a lojalitásod megőrzése fontos a család számára. -ezt kellett megértenem végre. Hogy miért, azt még anyám sem tudta személyesen. Fájt a gondolat, olyan következményeket hurcolva maga után, mint az agymenéses vérzés. Fáradtan sóhajtottam, majd becsuktam a magam előtt szépen kifeszített mappát. Jogismeret követte, a médiát, aztán az irodalmat. Fel kell nőni olyan dolgokhoz, amikhez nem akarunk, részt kell venni nem kívánatos, szennyező, csillogó eseményeken, amiket nem akartam. Fel kell húznom egy olyan álarcot nap mint nap, hogy véglegesen megfeleljek anyám követelményeinek. Ez volt az én életem, mióta tudok írni és olvasni. Ez volt, s beleőrültem, amiért nem rangidős létemre kényszerítettek.

Letette az előttem megüresedett területre a fekete mappát, majd csettintett egyet ujjaival, az inas kimérten közelebb jött, s felém nyújtott egy tollat.

-Írd alá. -suttogta, mire kérdőn néztem rá. Megforgattam szemeimet, majd felhajtva a papírtartó tetejét, gyorsan átfutottam. Koreai volt.

-Mi is ez? -hangom olyan gúnnyal csengett, hogy ha ezt évekkel ezelőtt játszom el, valószínűleg jókora pofont kapok, vagy minimum megrovást. -Anya, ebből egy kukkot sem értek. -félre pillantott. Most miért nem válaszol? Ha azt akarja, hogy olyannak adjam a nevem, amiről nem tudok, nem értem, nem ártott volna tájékoztatnia, vagy minimum annyi információval szolgálnia, hogy ne kérdőjelek legyenek szemeim előtt.

-Nem baj. Apádnak kell. -mondta, mire összeszorultak idegeim. Halott embernek miért kellenek ilyen dolgok? Apám öt kerek éve nem volt már köztünk. Nem harcolt anyámmal, nem parancsolt senkinek, nem buzdította bátyámat, s nem fenyegetett engem se. Jó vagy rossz, nem tudtam.

-Nem válaszoltál a kérdésemre. -szegeztem felé újra megzavarodott tekintetemet. Megforgatta fejét, majd nagyot sóhajtott, s felemelve egyik kezét jelzett az inasnak.

-Hangnem Jeon Jungkook. Hangnem. -csettintett újat. Felálltam, majd a pingvin öltözékű emberhez mentem, s zsebembe nyúlva kivettem húsz jent, s elém szegezett kezébe nyomtam azt. Felrántottam felső ajkam, s visszaültem székembe. Nagyot nyeltem, mert olyan szagot fogtam, amibe belefulladtam.

Ha azt akarja, hogy aláírjak valamit, ami nem anyanyelvemen van írva, nem értem, hosszú, tömör tele számokkal és hangul jelekkel, akkor magyarázza el. Fordítsa le, vagy csicskáztasson mást, elkerülve értetlenségemet. 

-Szólj Ryujinnak, hogy fordítsa le nekem. -mondtam ismét felé pillantva, mire csak megforgatta szemeit, s tüstént leült velem szembe. Furcsa volt a tekintete, nagyon furcsa, s gondolkodásnak eresztettem kétkedő agytekervényeimet. Ha tényleg ennyire fontos dolgokat akart velem intézni, akkor sosem egyedül tette azt. Mindig itt voltak neki a csatlósaink, a titkárja, vagy a hülye kis rabszolgái. Újra a lap halmazra vezettem tekintetemet, s ujjaimmal áthajtottam őket. 

Pillangó.

Minden oldal tetején ott szerepelt a családi címerünk, szépen megrajzolva egyik fele, míg a másik mosottságnak indult. Ezer helyen feltűnt ez a házban. A szalvétákon, anyám gyűrűjében, a leveleken, a pecséten, s még egy kép is díszelgett a ház előcsarnokában. Nem lepődtem meg, csak gyanús volt. 

-Nem. -válaszolta, s megigazította eddig vállain pihenő selyem kendőjét, majd keresztbe tette lábait az aranyszegélyes asztal alatt, s felpillantva az inasra, biccentett egyet, mire az egy meghajlással sebesen távozott a helyiségből. -Jungkook drágám, mondtam már ezerszer neked, hogy át kell venned apád helyét, nagykorú vagy, és kötelességed támogatni engem. Nem leszek örökre itt, vinned kell a családot tovább. -igen, tudtam én ezt. Minden egyes nap elmondta. De nem értettem, s nem is akartam. 

Úgy gondoltam, hogy miért nem követhetnénk a szeniorátus elvét, s miért nem Seokjin tölti be apám helyét, rangidős létére. Miért nekem kellett? Sokkal fiatalabb voltam, s sokkal többször bizonygattam, mennyire nem is akarom ezt az egészet, s bátyám sokkal jobb lenne a posztra, de nem tettem. Elnyomtam magamban, ahogy minden mást. Elegem lett a sok titkolózásból. 

Mit kell itt tovább vinni? Ha anyám meghal, akkor viszem a címert és az üzletét, de minek ehhez ennyi felesleges, hivatalos papírmunka? Miért ennyire számottevő. 

-Miért nem? Miért nem Seokjin írja alá? -kérdeztem, s újra csak átfutottam szemeimmel az idegen mondatokat, azonban egy valami feltűnt. Volt egy oldal, ahol dátumok voltak, azok mellett pedig egyre csak növekvő számok, ahogy közelebb érkeztünk időrendi sorrendbe. Csak nőtt, és nőtt, mintha feljegyzések lettek volna.

-Mert a bátyád tanul, orvos lesz, te pedig nem tudod mit kezdj magaddal. Gondolkodhattál volna kicsinek is, hogy legyenek terveid, de nem tetted. -mosolyodott el. -Én csak megkönnyítem a dolgodat. -türelmetlenül csengett hangja, hiszen igazán azt akarta, hogy írjam alá, de eszemben sem volt. 

Mindig lázadtam, -vagy feltűnően, vagy passzívan- s nem foglalkoztam anyám véleményével, mióta apánk meghalt. Azt sem tudtam, hogyan történt.

Tudtomra adták, hogy autó balesetet szenvedett egy tárgyalást követően, de nem hittem el. Mindig tartottam magam ahhoz, hogy több van a háttérben. Már csak azért is, mert apa és anya se tudtak vezetni, és sofőrjeink vittek minket mindenhova. Tudtam, hogy hazugság az egész, a zárt koporsós temetés, hogy anyám nem zokog, nem sír, nem is különösebben érdekli. S a tény, hogy az állítólagos sofőrnek kutya baja, nagyon is mély kérdőjelet hagyott bennem. Bűzlött mint a romlott tojás, éppen ezért is értetlenkedtem. 

-De nem fogok olyasvalamit aláírni, amiről azt sem tudom mi az. Ha hajlandó vagy lefordítani, akkor beszélhetünk róla, addig viszont nem érdekel. -összeszűkítettem, s nagyot sóhajtva csuktam be a mappát. 

-Idefigyelj Jungkook. Kötelességed azt tenni, amit parancsolok. Az anyád vagyok, és ha azt mondom, hogy aláírod, akkor meg is fogod tenni. Én felelek érted, ezért követned kell engem. -hangja mogorván, szigorúan csengett, s szeme sarkában ülő ráncai jobban össze is ugrottak. Nem tartottam én ettől a tekintettől, hiszen sokszor megkaptam már tőle, de ez csak még jobban gyanúra ösztönzött. 

Mégis mi ez az ellenszenv? Olyan érzésem volt, hogy több van a háttérben mint holmi családállítási tovább vonszolás, főleg, hogy nem egy fecniről volt szó, nem japánul, s nem egyszerűen. Ám ami a legjobban kétkedésre kényszerített, az a nem egyenes válaszok, s a titkolózás. 

-Ha te nem, hát én. -mondtam, megvontam vállaimat, majd felakartam állni, mikor is anyám, hangos csattanással csapott az asztalra. Ujjain elhelyezkedő gyűrűje csípősen törte meg az eddigi halk beszélgetést, s nekem már teljesen elborult az agyam. Feleslegesnek tartottam volna ezt az egészet, ha nem gondolom úgy, hogy rejteget valamit. 

-Visszaülsz. Ha most nem írod alá, akkor később. -mondta, majd kicsit előre dőlt, s meg akarta fogni a fekete irattartót, hogy visszavegye magához, de gyorsan rátenyereltem. 

-Anya, mi van benne? Áruld el. -sziszegtem, s fölényesen kihúztam magam. Egyre jobban érdekelt, s már az sem zavart, hogy tanórámnak vége szakadt, sőt már az sem, hogy a következőkben, nem kívántam foglalkozni bármiféle dologgal, hiszen idegesített, hogy valami olyasmit tesz velem, amit a hátam közepére se kívánok. -Seokjin tud róla? Ő látta? Ő is kapott? 

-Nem. Ő neki ehhez semmi köze. Az apád kérésére kell odaadnom neked, és épp itt az ideje. -mondta kicsit nyugodtabban, hiszen jól tudta, hogy a fenyegetéseivel nem ér el nálam semmit. -Ha nagyon tudni akarod, akkor a család vagyona van benne, üzletkötések, és azért kell aláírnod, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket. Azért koreai, mert az eredi okiratot hozattam neked. 

-De én nem tudok hangult olvasni, akkor fordítsd le. -mondtam dühösen, s visszaültem székembe, lomhán nyújtva ki hosszú lábaimat. -Ne mond nekem, hogy ez gondot okoz? Ha csak nem rejtegetsz valamit, és azért nem adod a tudtomra, mert nem mennék bele. 

-Jungkook ide figyelj! Nem vagyok köteles ezt tenni, mondtam, hogy azt teszed amit én mondok. És ezt a beszélgetést berekesztem. Majd holnap folytatjuk. -mondta, s felállt, megigazította hosszú ruháját, s felém lépett. -Ezt pedig elviszem. -vette kezébe a fekete mappát, s már sétált volna el, mikor hangosan toltam ki a széket magam alól, s hirtelen szólaltam fel. 

-Miért nem lehet nálam? Ha már úgy is nekem szól elvileg. Hm? -kérdeztem, s felhúztam egyik szemöldökömet. ű

Egyre jobban érdekelt. Teljesen kíváncsi lettem, hogy mi állhat benne, s már el is döntöttem magamban, hogy ki fogom deríteni, ha törik ha szakad. Megtudom, hogy mi az amit rejteget, hiszen nem voltam hülye. Tudtam, hogy több áll a sorok mögött, mint családi öröklési jog. Hülyeség volt, s haragudtam anyámra, amiért ennyire naivnak, szenilisnek néz. Nem ismert. Ebből látszik, mennyire nem tudta ki is vagyok valójában, s nem farag ő belőlem semmilyen embert valójában. 

-Szó sem lehet róla. Csakis az én felügyeletem alatt. Most pedig, menj a szobádba tanulni. Délután pedig, beszélj a bátyáddal, mert hazajön Szöulból. -azzal elment. Kitárta a nagy, díszes faajtót, s már csak cipőjének idegesítő koppanásait hallgattam. 

Ideges voltam, feszült, s azt hittem felrobbanok a sok bizonytalan hullám miatt. Anyám sem volt normális, úgy éreztem én sem, és a helyzet sem. 

Valójában semmit sem tudtam a családomról, csak annyit amennyit mindenki más. Nem voltak meleg pillanataink, kellemes beszélgetéseink. Szüleim dolgoztak, engem és a bátyámat mások neveltek és tanítottak, soha nem éreztem igazán jól magam. Mindenünk meg volt, tudtam, hogy dús gazdagok vagyunk, s semmiben nem szenvedtünk hiányt soha. Akármit akartam megkaptam, éppen ezért soha nem követeltem semmit. Ahogy egyre nagyobb lettem, próbáltam a pompa felé érdektelenséget mutatni, -ezzel is csak növelve az ellenszenvet, d úgy gondoltam, hogy ez nem élés, hanem túlélés. 

Látszólag a laikusok, csak egy elkényeztetett kis patkánynak gondolhattak, s valljuk be arról volt itt szó, csak közel nem volt igaz. 

Frusztráltan hajamba túrtam, majd megfogva minden holmimat, saját lakrészem felé vettem az irányt. Előre görnyedve szedtem a lépcsőfokokat, utáltam az egész házat. Utáltam, hogy meg van kötve a kezem, s jelenleg anyám is bogarat ültetett a fülembe a pár perccel ezelőtti megnyilvánulásaival. 

Azonban hirtelen pattant az ötlet fejemben, mikor is még egyszer végiggondoltam a beszélgetésünket. Ha Seokjin ma hazajön, az előny. Bárhogyan is nézzük, hiszen ő Koreában tanult orvosnak, szorgalmas, és becsületes egyetemista volt. Persze, hogy ő beszélte a nyelvet. 

Kicsit megsokszorozva lépteimet, nem törődve a mellettem szaladgáló inasokkal és szobalányokkal, haladtam szobám felé, s amint beértem, szinte lehajigáltam kezeimben lévő cuccaimat, majd azonnal az ágyra dőlve gondolkodni kezdtem. 

Ki fogom deríteni mit akar anyám. Tudom, hogy valamiben mesterkedik, s nem kimondottan válik az előnyére, ha én előbb rájövök, minthogy csak leszignózzam a papírokat. Itt valami, nagyon de nagyon nem stimmelt, s azt sem értettem miért halott apánkkal példálózik folyamatosan, s miért ilyen hirtelen. Mintha ki futna az időből. 

Ha Jin hazajön, biztos, hogy beszélni fogok erről. Az azonban zavart, hogy nem tudtam eldönteni, miszerint anya hazudik, s Seokjin tud mindenről, vagy pont annyira üres a feje mint nekem. Muszáj voltam a segítségét kérni, akármennyire, nem akartam. Nem azért, mert rosszban lettünk volna, nagyon is szerettük egymást, ahogy két fivér szokta, de ő hét évvel idősebb volt mint én, s emiatt nem volt olyan közös esemény, vagy időszak ami alatt sokáig tudtunk volna együtt időt eltölteni. Tartottam, hogy valami olyasmi lesz a papírokban, amit már tud, s ő sem fogja elárulni nekem, vagy becsap. Esetleg őszintén segít, de nem sejtve semmit, hideg zuhanyként értené az egész, de nem tehettem mást. Anyámon, apámon, és Ryujinen kívül csak ő beszélte a nyelvet, s úgy gondoltam, hogy inkább még sem szólok a szobalánynak. 

Lehet tudta, lehet megijedt volna, s akármennyire állt hozzám közelebb, mint anyámhoz, -hiszen nagyjából, csak ő volt az egyetlen "barátom"- a félelme, s hatalma miatt nem mondott volna semmit. 

Sokáig gondolkodtam, majd unalmamban úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a TV-t. Valójában ez volt az egyetlen dolog ami lekötött, és itt nem az idióta tévéműsorokra gondoltam, hiszen a szenny, a sok nyálas sorozat, és az értelmetlen realitik nem érdekeltek soha. Ostoba, felesleges népbutításnak tartottam, éppen ezért, mindig csak híradót néztem, vagy politikával kapcsolatos dolgokat. Tudtam, hogy nem szokás ilyeneket ennyi idősen vizsgálni, de úgy gondoltam, hogy ezzel csak magamat építem. Eszesebb lettem, s furdalta agyamat, a sok mocsok, az emberek parasztvakítása, s ezek mérhetetlen mennyiségű összeesküvés elméletet építettek elmémbe. Ha már másra nem nagyon tudtam támasztani a sok megszerzett információt, az emberek manipulása, és kiismerése jól ment. 

Éppen ezért is nem bíztam anyában soha. 

Hátradőltem ágyamon, s nagy sóhajjal vettem kezembe a távirányítót, hogy a hír csatornára kapcsoljak. Még a reklám ment, s ezalatt úgy döntöttem, hogy átöltözök, valami kevésbé formálisba. Hiszen, anyám megkövetelte tőlünk, hogy családhoz méltóan, felsőbbrendűséget mutatva, úriemberként nézzünk ki jelenlétében, nem tűrte a melegítőket, a lenge ruhákat, pláne nem a meztelenséget, s emiatt ha erre kívánkozott akaratom, mindig elvonultam. Utáltam az ingeket, az agyonvasalt, méregdrága öltönyöket, a lakkos cipőket, amiben járni alig bírtam. 

Már éppen lomhán dobtam volna le magamról felsőmet, mikor elindult a műsor, s némán hallgattam. Kíváncsi voltam, hogy ma mi oldja ki a biztosítékot a közéletben, így odafordítottam fejemet. A szépen felöltözött riporter a képen rendezgette papírjait, majd köszöntve a nézőket megszólalt, mire teljes testtel odafordítottam fejem, ám ahogy megpillantottam a képernyő alsó sávjában futó, pirosan villogó szöveget, összeráncoltam szemöldökömet. 

"......belváros harmadik kerültében, a tűz mérhetetlen károkat okozott. Nem maradtak túl élők, s nyomozás a jelen pillanatban is folytatódik, mi okozhatta a tűzvészt. Egyik helyszíni kollégánktól kaptuk a tudósítást, miszerint a holtestek száma megközelíti az egy tucatot. Felnőttek és gyermekek vesztették életüket egyaránt, s nyomozók gyanítása szerint gyilkosság áll a háttérben. Még nem tudják pontosan, ki, vagy kik a tettesek, de értesítést kaptunk, hogy az első alkalommal hagytak maguk után jelet. Minden bizonnyal az elkövetők okkal hagytak, az egyik halott testén egy lenyomatot, melyet sajnos a jogszabályok miatt nem mutathatunk meg. A kormány feljogosította Tokyot, hogy az egyre sűrűbben jelentkező, gyanús gyilkosságokról bárki, bármit tud, azonnal jelezze a nemzetbiztonságnál, vagy bármelyik kapitányságon. Most pedig...." 

Kitágult szemekkel hallgattam minden egyes betűt, amit a nő a száján ejtett ki. Nem azért voltam meglepődve, hogy újabb halálesetekről volt szó. Ugyan az utóbbi egy-két évben tényleg rendszeresek voltak a különféle, ismeretlen eredetű, véletlennek beállított gyilkosságok, de nem foglalkoztam velük. Ez egy bűnös világ, telis-tele bűnösükkel, mocskos dolgokkal, gyermek és anya gyilkosokkal, nem csak a filmekben léteztek ehhez hasonlók. De nem kerülte el a figyelmemet valami. 

A nő azt állította, hogy először találtak jelet az egyik holtesten. Furcsálltam, hiszen egy tűzvészben, nem mindig maradt fent kutatásra, vagy tovább dolgozásra szánt, ép maradvány, s emiatt gondolkodóba estem. Ha jel van, gyilkos is van. Vagy gyilkosok. S, ha minden eddigi képet figyelembe veszünk, nem véletlenül csinálták úgy, hogy ezt meg is lássák az emberek. 

Ugyan bosszantott a tény, hogy nem láthatták a képernyő előtt ülők, jó magam se. Persze, hogy érdekelt, hülye lettem volna, de a cenzúra, az mindenhol cenzúra, főleg egy olyan helyzetben, ahol embereket ölnek, s itt nem kimondottan a látványra, vagy vérre értettem, arra, ami felborítja az ember idegrendszerét, hanem a titoktartásra. 

-Baszki.. -suttogtam magam elé, majd lenyomtam a TV-t, éppen elég volt ez nekem ahhoz, hogy újabb ostoba, őrült ötletem támadjon, s asztalomhoz léptem, majd laptopomat bekapcsolva gondolkodni kezdtem. 

Ha van lehetőség, hogy meglássam a holtesten lévő jelet, talán többet tudhatok. Érdekelt, hiszen nem volt jobb dolgom, aggasztott az anyám hazugsága, titkolózása, vártam, hogy végre Jin is hazaérjen, s jobbnak láttam, hülye kölyökként, ilyen zagyvaságokkal elütni az időt. 

Nem voltam én prűd, sok könyvet olvastam, s érdekelt a világ mocskos oldala is, de nem az ahol ártatlanokat gyilkolunk. A sok pénzmosás, s rengeteg illegális embercsempészet, prostitúció. Ebben éltünk mi, s ki vagyok én, hogy fékezzem magam, ha kíváncsi vagyok? 

Amint felvillant a monitor, azonnal a keresőbe írtam az előbb hallottakat, s a lehető legtöbb oldalt megnéztem, de szinte csak ugyanazokat láttam. Pörgettem a hír-weblapon lejjebb, képek sorozata villogott tekintetem előtt, hol a régebbi áldozatokról, hol agyalágyult bűncselekményekről, s amint elértem a mai dátumhoz, rákattintottam a linkre. Persze az azonnal kijelezte, hogy csakis saját felelősségre olvassam tovább, hiszen a kép a nyugalom megzavarásáról árulkodott, de ahogy felvillant az, s véltem megszemlélni a fotót, kicsit elhűltem. 

Nem volt éles, s a sárga szalag eltakarta a véres, és tűz martalékává vált, -valószínűleg fiatal- nő testét, de így is kivehető volt. Koszos, hamus, égett mellkasán, a ruha nem is volt rajta, de nem borzadtam el. Ajkaimat összeszorítva hajoltam közelebb, s úgy kezdtem el tanulmányozni a az égett felkaron lévő lenyomatot, mely valószínűleg maga a szimbólum volt. Először kinagyítottam, s furcsa szemekkel szuggeráltam. Annyira ismerős volt, annyira hasonlított valamire, de nem tudtam volna azonnal megmondani. Volt benne egy elmosódás, s nem is volt szabályos, hiszen a pörkölés elhomályosította. Nem láttam véget, vagy elejét, igazából azt sem tudtam, melyik szögből kellene néznem, hogy rendesen kivehető legyen, így kicsit hátrébb dőltem. 

Felettébb furcsa volt az alakzat, s foglalkoztatott, hogy lehet, csak egy seb, hiszen bármi lehetett egy ilyen történés után, s valójában a rendőrök nem is biztosak abban, amit nyíltan állítanak. Fejemet nekitámasztottam gurulós székem támlájának, s a falamon lévő órát kezdtem el nézni, hiszen késő délután volt, Jin igazán jöhetett volna már haza. Nagyon akartam valamit tenni, vagy legalább kevésbé tapogatózni a sötétben. Fejjel lefelé nézegettem a mutatókat, melyek fájdalmasan lassan változtatták helyüket. Kicsit arrébb vezettem pupilláimat, s a keretbe kovácsolt családi címert pillantottam meg. Még azon is ez a hülye jel volt rajta. 

Egy pillanatra azonban megdermedtem. összeszűkítettem szemeimet, majd karba téve két kezem, jobban szemügyre vettem. Fejjel lefele sokkal másabb volt a pillangó. Sokkal jobban hasonlított egy elhomályosított, szabálytalan pacára, s amint ezt tudatosítottam magamban, villámcsapásként pattantam fel székemből, majd azonnal a falhoz sétáltam, s pipiskedve leakasztotta a kattogó ketyerét. 

Azt hittem menten elájulok a meglepődöttségtől. Ahogy remegve tartottam a kör alakú tárgyat, majd lélegzetvisszafojtva egy száznyolcvan fokos mozdulattal megfordítottam azt, mintha hátba szúrtak volna, s teljesen elsápadtam. 

Az az agyalágyult családi címer, pontosan ugyan úgy nézett ki, mint az áldozat testén hagyott jel. Sokkosan ültem vissza asztalomhoz, s a képernyő mellé tartva az órát, figyeltem, a két jel tökéletes egyezését. Ugyan a halott nő felkarján csúnyább volt, s piszok  még is tudtam, hogy ugyan az. A hülye pillangó fejjel lefelé. 

Ajkaim remegtek, s szabályosan megszédültem. Ilyen nincs. 

Ez nem létezhet, csupán a véletlen gonosz műve, ami teljesen ki akart hozni a józan eszemből. Hogy lehetséges ez? Valami csúnya vicc. 

_______Ω_______

meghoztam nektek az első részt, (xd úgy hogy szinte nem is "pihentem" semmit) de nem baj, remélem élveztétek, és uhh annyira kíváncsi vagyok, mi a véleményetek... 

őszintén ennyire komoly, családellenes dolgot még sosem írtam, de remélem inkább vagytok izgatottak, minthogy elrettent titeket 

<3