A Hold már az ég tetején járt, mikor Dean megunta a tétlenséget és a vadászlakba tért. Az őt fedező hordvilág kísérteties látványt nyújtott, amikor körbevilágította alakját a küszöbnél és árnyékot vetett a padlóra. Mintha habozott volna; állt a bejáratnál, mint egy faszent, de valójában a csendet figyelte. Azon belül, hogy vajon a csend melyik fajtáját érezheti? Azt a csendet, ami akkor terjeng, ha valaki akarva hallgat, vagy olyat, ami csak akkor van jelen, ha valaki alszik. A kettő közt igen is érezhető a különbség.
Ezutóbbit vélte megfigyelni, így bátrabban libbent beljebb. A ház már belülről halott volt. Mindenütt félhomály, állott, fülledt levegő, sehol egy árva lélek. Ezt várta már, gondolta. Ezt a tervét senki se zavarhatja meg. Csak egy dolog kellett neki. Egy valami, ami valahol, az egyik szobában rejtőzködött. Vagy inkább valaki.
A lépcsőtorony előtt ismét megállt. Fülelte a csendet. Beesett szemei fáradtan követték felfelé a lépcsősort, a gondolattal, hogy már csak annyi és még esetleg pár lépés választja el a gondtalan élettől. Már amennyire gondtalan volt azelőtt... És egy hang még, ami kell, semmi más. Egy néma hörgés. Halálhörgés.
Felfelé lassan lépkedett, kapaszkodott, gondolkodott. Biztos jó ez így? Nem bűncselekmény ez? Kit érdekel, válaszolt magának...mert nem, mintha nem ezt csinálta volna évekig. Szörnyölés és gyors kivégzés. Nagy kunszt! Ez sem külömb a többinél.
Végül felért az utolsó lépcsőfokra és végigtekintett a mellette futó ajtókon. Mindegyikben egy-egy világ szunnyad, de az egyik egy "romlott", rossz emlékeket idéző világ nyughelye volt a szemében. Ha valami jobban felfordította a foszladozó lelki békéjét és a gyomrát egyszerre, az már csakis a halál lehetett. Annak a világnak vesznie kell, kántálta. Az épesze teljesen elborult, ő is belátta.
Fáradt újjait a falnak érintve lopakodott a folyósó utolsó szobája elé. Közelebb érve megnyúltak léptei, végül megintcsak megállt. Az ajtó előtt óvatosan egy angyalpengét emelt ki mellvértje alól. Az az angyalok szent fegyvere: amivel tovább élhetnek, de olykor hamarabb halhatnak. Egy tapasztalatlan angyal, ha csak egy óvatlan mozdulattal ejt magán sebet egy ilyen karddal, azonnal szörnyethal. Nem gyerekjáték, tisztelni kell az ekkora erővel bíró erekjéket.
Csak tedd meg, szajkózta. Markában erősebben szorította a penge nyelét, fogai csikorogtak az erőlködéstől. Az utolsó pillanatokban vívott harcot az akarata, az emlékei és a józanesze. De hogy ki nyert? Nem volt rá kíváncsi. Kitörte az ajtó nyelvét. Berontott.
Odette mindezek ellenére aludt tovább. Selymes hálóinge gyűrötten fénylett, ahogy a holdfény megvilágította, az ablakon keresztül. A puszta látványa is ontotta magából a békességet és a megnyugvást, hogy oldala fel-le mozgott. Mindezt Dean is észrevette. Abban a szent minutumban kiillant fejéből minden rossz gondolat és aljas terv. A gyilkosság gondolatától pedig rosszul is lehetett volna...Ahogy látta ezt az ártatlan kislányt, bevillant az a pillanat, amikor Bent először kísérhette aludni. Az ablak, az ágy...minden pont azon a helyen volt, mint a gondolatában. Látta maga előtt, ahogy sötét, göndör fürtjeibe beletúr a holdfény, közben félálomba ringatva nyugodtan lélegzik. Ő pedig mellette áll, mint felelősségteljes, boldog nevelőapa, aki álmát vigyázva mosolyog a semmibe. De most ez másképp van. Ez nem Ben szobája. Nem az ágya mellett áll. Nem mosolyog. És mégis miért? Mert ha AKKOR nem fáradtan vezetett volna, nem süllyedne el most ekkora nyomás alatt.
Az angyaltőr csörögve zuhant a földre, ahogy Dean elzsibbadt tenyeréből kicsúszott. Teljesen összetört, már nem tudta, mi a valóság, mi a jelen, mi a múlt. Mindent feledni akart. Minden rossz dolgot, ami valaha történt is vele. Nem akart egy hasznavehetetlen, koszos roncs maradni, aki az halál sírjának patkáján lógatja lábát.
- Dean? - szólott egy erőtlen sóhaj. A férfit átrázta a csengése.
Detti fél arcát kiemelve a párnából szólította meg a szeplős férfit, aki közvetlenül ágya mellett rostokolt. Szeme fáradtan csillogott, mikor erőt vett magán, hogy belenézzen a társa páratlan-zöld szempárjába.
- Miért nem alszol?
Egy mosollyal próbálta leplezni sötét szándékát a vadász, letérdelt az ágy mellé.
- Mit szólnál, ha kocsikáznánk egyett? Hmm, Odette?
- Tényleg? - derült fel az arca, egy akkora vigyorral, hogy a füle tövéig elért volna.
- De egy szót se. - emelte újját a szája elé Winchester, színlelve egy barátságos kacsintást.
- Rendben. - rúgta le magáról a takarót a kislány, a férfi pedig azonnal megragadta kezét.
Két eltérő indok miatt szedték sietős lépteiket az udvar felé. A kislány egy későéjszakai utazás után epedezett, Dean pedig -nem kifejezetten örömmel- egyre jobban közeledett egy hatalmas nagy lépés felé, ami ha kitudódik, nem lesz maradása. Dehát, ha úgy akarja, hallgat, akár a sír. Ahhoz mindíg is értett.
A házat sikeresen elhagyva indultak meg a garázs felé. Dean kézfogása durvábbá vált, szívverése gyorsult, homloka forrósodott. Ebből azonban látszólag Odette semmit nem vett észre. Gondtalanul pattant be Baby anyósülésére, és várta, hogy "soffőre" kitárja a garázs robusztus kapuit. Kapkodva toszogálta félre a kaput, egyre jobban remegő testtel indult meg az Impala volánja felé. Teljes szívével reménykedett, hogy most nem veszi észre senki.
- Hová megyünk, Dean? - csilingelte a kislány, angyali kíváncsisággal.
- Egy...egy nagyon szép helyre. - habogott Dean. Nem tudta, mit mondhatott volna, de szépítenie kellett a helyzetet.
- Oké. - nyugtázta az angyalfióka, és kényelmesebben elhelyezkedett az ülésen.
Ahogy Winchester egy padlógázt nyomott és kiviharzott a démomvédett teretóriáról, láthatta a szállóködött magukelőtt sűrűsödni és körbeölelni az erdőt, ezen a holdvilágos, hűvös éjszakán.

-------

Fél órája voltak úton. Az Impala motortere felrobbanni készült, miután már hosszú percek óta lett ráerőltetve a teljes sebesség. Dean érzéketlenné vált, csak erőlködni és reménykedni volt ereje. Amennyire eddig biztos volt nyereségében, most legalább annyira kérdőjelezte meg tettét. Biztos jó ez így? Nem bűncselekmény ez? Már én se tudom, vágta rá.
Az anyósülés felől halk dalolgatás kényeztette fülét. Odette gyerekhangja olyan nyugtató volt, hogy a háta közepétöl a kislábaújjáig beleborzongott. Mostmár érzelmei hivatalosan is kétesek lettek...Próbálta azonban minél jobban elnyomni magában egyik felét.
Ott kezdett el fékezni, ahol legsűrűbbnek vélte a ködöt. Félrehúzódott, és araszolva gördült beljebb egy erdős negyedbe. Ijesztően ropogtak az Impala kerekei alatt a csúszkáló kavicsok és a száraz tűlevelek, míg végül egy pontban meg nem állapodtak és pihentek meg.
- Hol vagyunk? - suttogta a kislány. Dean nem felelt egy pillanat erejéig.
- Sétálni megyünk. - remegte a hangja tettetve, hogy minden rendben.
- Biztos, hogy nem lesz semmj baj?
- Biztos. Bízz bennem.
Szíve, mintha görcs fogta volna meg, szorult össze. Vigyáznia kellett, hogy azelőtt szálljon ki az autóból, még mielőtt szája remegve sírásra görbül. Akkorát hazudott magának is, meg a kis léleknek is, amekkorát még soha embernek. Egyre jobban kezdte azt érezni, hogy minél többet gondolkodik, annál rosszabb ember válik belőle idővel.
Végül pár lépéssel odébb cövekelt le, zsebre tett kézzel, arra várva, hogy Odette kiszálljon. Percekig nem történt semmi. Mikor megfordult látta, hogy Odette az ajtók kinyitásával szenved. A központi zár bezárult, és utána szenvedve lehetet csak ajtót nyitni. Mi más lehetne ez, mint egy jel?
A kislányt végül Dean engedte ki az utastérből. Bizonytalan lépteivel sétált körbe, közben bámult volna a ködön túl, de fáradt kis szemei nem engedték neki.
- Dean.
A vadász oldalra pillantott hozzá.
- Fogd a kezem. Kérlek. Nagyon félek. - nyújtózkodott felé.
Winchester most aztán nagy slamasztikában volt. Hivatalosan is elkönyvelte magát egy szívtelen és pofátlan embernek, hogy így eljátszik szegény kislány bizalmával. A tett többet ér minden szónál ugyebár, kénytelen volt megfogni didergő kacsóját és megindulni vele együtt tévútra.
Zavarban voltak, mindahányan. Dean az orráig sem látott a ködben, csakúgy, mint Odette. Céltalanul bolyongtak, lábukat oda rakva, ahová éppen csak kedvük tartotta. Elveszni látszottak, mikor a fák által alkotott tiara közepén mindentlátó szemként nem sütött le a Hold és foszlatta szét a ködöt, az erdő közepén. Dean gyomra nagyot fordult. Itt a búcsú ideje. Búcsú...miket gondol? Inkább mondhatta volna édes feledésnek...de nem tette. Igenis, búcsúnak érezte. Hasogatta lelkét a bűntudat, de haza, piszkos lélekkel nem mehet mindenható angyalok közé. Tudta, ha nem teszi meg, egy életen keresztül emészti majd a kísértés, hogy miért nem tette meg. De ha cselekszik, akkor azon rágja magát, hogy vajon miért tett így egyáltalán. De kockáztatott. Ez volt utolsó esélye.
Erőteljesen és hirtelen csavarta ki karját az szorongató kézfogás alól, és úgy kezdett el futni egy irányba, mintha a nyomában pokolkutyák százai loholnának. Hasonlóképp loholt utána a hang, a saját neve, Odette által esdekelve, mikor már a köd elnyelte testének minden árnyalatát.
Zokogva botlott az autója motorházára, ahogy végezetül kikötött ott, valahogy. Fejében zuhogva kiabálta még folyamatosan egy kislányhang: "Dean, ne hagyj itt! Dean, hová mész? Ne menj!"
Minden erejét összeszedve ült be a kormány mögé és bőgette fel a motort, aztán hátra se tekintve vágódott fel az útra, mint egy ember, akinek már minden mindegy, mert nem érez semmit. Már honnan is érezne! Hiszen, magárahagyott egy kisgyereket az erdő közepén, aki valószínűleg előbb-utóbb halálrafagy vagy éhenpusztul. Biztos jó ez így? Nem bűncselekmény ez? Nem, sehogy nem jó. De már minden mindegy, sóhajtott.

Hinnye', mitagadás, ez bitang pusztulatosan depressziósra sikerült! Ritkán sikerednek ilyen történetek általam, de az az angst-műfaj lényege, nem? :'3
Amint olvashattátok, Deannél jócskán elmentek otthonról és olyasmit tett, amit nagyon nem kellett volna. De ha szeretnétek megtudni, hogy ezután mi történik, csak kövessetek! Nixaa is ouuuut~ 🖖