Teljes nyugalom honolt az Észak-Dakotát átszelő országúton, amikor a látótérbe belebegett Baby fekete körvonala. Hangja már messze előlrébb járt, mint ő maga, fortyogva keringett a motor zúgása fától szikláig, majd elveszett az erdő rengetegében. Dean és kétfős csapata felcsigázva forgatták a térképet, ahogy száguldottak végig az aszfalton, egyúttal figyeltek mindent, ami él és mozog a környéken. Meg kell találniuk Odettet, nem vita tárgya.

- Biztos ezen az útszakaszon jártál? - követte újjával a legvastagabb piros vonalat Sam, közben figyelte szeme sarkából a következő mérföldkövet.

- Biztos. - motyogta a báttya.

Dean pontosan tudta, hogy merre járnak, hiszen épp elhaladtak a kocsma mellett, ahol előző este itta kétpofára a whiskey-t. Elgondolkodott, hogy végül is, az ott felmerült dilemmájára most sikerült megoldást találnia: igen is, megéri visszafordulni. Az sem érdekli, ha utólag még egyszer megkövezik tettéért, legalább tiszta a lelkiismerete.

Gabriel a hátsó ülésen éberen figyelte a környező erdős részeket, fel-felbukkanó tisztásokat és pihenőhelyeket. Több tíz ilyen mellett is elhaladtak már, de nem hogy ember, hanem még természetfeletti lény nyomát nem lelték. Köztudott, hogy erdők sűrűjében szivesen bújnak meg vendígók, vérfarkasok, kitsunek, de ameddig emberre nem jelentenek veszélyt, egy épeszű vadász sem merészkedik egy nyüzsgő kaptár kellős közepébe. Most, azonban nem is magukat féltették legjobban, hanem a csatangoló kis lánykájukat, aki ki tudja merre idult meg az erdőbe, mihást felszállt hajnalban a köd és eltudott az orráig látni. Mindezek ellenére, a lehető leghiggadtabban kellett kezelniük a dolgot.

Sam végül elemelte szeme elől a térképet, és magaelé kezdett bámulni.

- Mi az?

- Elhaladtuk a hatvanhetes mérföldkövet.

- És? - kérdezte vissza báttya, az útról le nem véve a szemét.

- Még egy kicsi és...

Sam szavába belevágott az, ahogy a soffőr majdnem egy satuféknek mondható megállást produkált. Kis híjja volt, hogy nem rohannak bele egy durva salakos, gyalulatlan ösvénybe. Az utat innen már mindenki, aki eddig erre járt csak gyalog folytathatta, mert látszott hogy emberek által lett minimálisan kitaposva egy gyalogút az erdőbe.

- ...elfogy az út, ugye, Sammy? - tántorgott ülőhelyzetbe Gabe, mikor az imént becsúszott a két ülés közé.

- Igen...éppen ezt akartam mondani.

- Az Istenét! - csapott rá a kormányra a férfi, utána vett egy nagy levegőt. - Nincs mit tenni, gyalog megyünk.

- Mi? Te be akarsz oda menni!? - nyavalygott az arkangyal.

- Szeretnéd még Odettet viszont látni, vagy sem? - fordult meg saját tengelye körül még Dean, mielőtt kinyitotta volna a soffőr felőli ajtót, hogy kiszálljon.

- Ez nagyon veszélyes manőver, Winchester! - Gabriel volt az utolsó, aki kiszállt.

Sam nem szólt bele a civakodásukba, inkább előre ment, hogy haladjon a mentőakció.

- Különben is, honnan gondolod, hogy pont itt lesz?

- Ide figyelj, neked kellene legkevésbé aggódnod, Gabriel! - horkant fel Dean. - Angyal vagy, egy érintésedtől kidől fél város! Ha rádtámad valami, csak csuklóból kinyuvvasztod!

- Ez nem úgy működik!

Az idősebb Winchester már a füle botját se mozdította Gabriel szokásos anyáskodására, zsebrevágta a kezeit, és megindult befelé sétálni. Tüzetesen végigmért mindent már az első lépésekben, bizalmatlanná tette ez a hely, ahol már nem egyszer kellett megküzdenie emberevő vagy kannibál, rusnya dögökkel.

Az nyomta még a szívét, hogy Castiel elveszett. Nem tudta hová ment, azt sem, hogy meddig marad. Azt tudta csak, hogy őrülten hiányzik neki és hogy egy nap még vissza fogja húzni a szíve hozzá. Angyala, bár már legalább tíz éve él vele a Földön, emberi léte és felfogása még csoszolatlan és szokszor reagál túl piti, apró-cseprő hibákat... Jelen esetben azonban ez a "hiba" a legkevésbé sem egy piti kis bűn, hanem már bűncselekmény. Tehát, jól fogta fel a helyzetet, és jogosan hagyta el a vadászt. Ad neki egy kis időt, hogy felfogja mit tett... De most nagy szükségük lenne rám

~○~

Odette nem előre indult. Visszafelé kezdett gyalogolni, pont arra, ameről jött. Lisával való találkozása megbolygatta a fantáziáját, hogy vajon Dean hogy került szét egy ilyen bájos nőszeméllyel. A hely, ahonnan jött, teljes homály számára mostmár, hogy a Földre zuhant... annyit azonban tud, hogy egyszer Valaki elmesélte neki, hogy Dean hogy maradt magányos. Lisát és fiát, Bent démonok támadták meg és a nőt meg is ölték. Dean azonban, aki már megkérni készülte a kezét, egy kaszással kötött alkut, hogy ne engedje Lisát átkelni a Tisztítótűzbe. Cserébe viszont a kaszás is felhozott egy feltételt: a háralévő életét nélkülük kell leélnie, mert csak úgy fog az emlékezetükben élni, mint egy bűnbánó, félrészeg soffőr, aki a balesetet okozva meglátogatja őket a kórházban. Mint egy vadidegen, akit csak egy pillanat erejéig ismerhettek. Az a pár év, minden emlékével együtt feledésbe merül. Így is lett. Azóta pedig távolról sem látták egymást az államban.

Magaelé meredve rúgdosta a kavicsokat, ezalatt a hatvanhetes mérföldkő mellé ért a kislány. Megállt egy pillanatra, az égre tekintett, sóhajtott és halkan megszólalt.

- Adj egy jelet. Akármit. Tudasd velem, hogy jó helyen járok!

~○~

A fiatalabb Winchester körbejárt egy kis, fákkal környékezett területet. Közepén egy szikla állt, cserjékkel és mohákkal, látszólag terméketlen volt a talaj. Megállt a megtermett kődarab mellett, lazán nekitámaszkodva bevárta csapatát.

- Úgy néz ki, ez az egyetlen hely, ahol hagyhattad, ha tisztásról beszéltél.

Dean átbucskázott néhány feltüremkedett gyökéren, beért Sam mellé. Körbenézett. A köd ellenére is, megismerte, hogy ugyanezek a fák álltak koszorút felette, amikor Odettel kéz-a-kézben megpihentek. Azt is sejtette, hogy merről is jöhettek előző este.

- Mostmár nincs itt. - dörmögte a szeplős férfi.

- Akkor is megkereshetjük... Nincs veszve minden!

Dean ezt szavak nélkül is cáfolta. Csak körbejárt a sziklán, és látszólag beljebb tekingetett a fák sűrűjébe.

- Tűt a szénakazalban, Sammy. Odette már bármerre lehet... - rondított bele a csendbe az arkangyal.

- Te angyal vagy, nem igaz? - morogta Dean nekik hátal, magaelé beszélve.

- Aww, ugyan, Deano, ne legyél rasszista! - tárta szét karjait Gabriel, a pimaszsága verhetetlen. - És ha az vagyok?

- Akkor betudnád mérni az angyalrádióval, nem igaz?

- Azt hiszed, te találtad fel a spanyol viaszt? Szerinted, nem gondoltam erre én is? - megforgatta szemeit egy sóhaj alatt. - Detti jelenleg annyira gyenge, hogy képtelen vagyok megérezni. Különben is, angyali képességei is csak itt-ott leledzenek, még nem teljes hatáskörű a kicsike.

Dean ismét csak hallgatott és gondolkodott. Sam és Gabriel sajnálatosan fintorogva összenéztek, egy amolyan "nem hagyhatjuk, hogy itt legyen vége" pillantással. De nem volt mit tenni.

A következő képkockában már Deant látták csak, ahogy térdrerogy, lehajtott fejjel, kezeit magaelé szorítva.

- Az imáimat meghallja, nem igaz?

A másik két fő, mintha villám csapott volna melléjük, világosodtak meg abban a szent minutumban. Lassan egymásra néztek, és szinte egyszerre mondták:

- Ha úgy vesszük...

A szeplős férfi jobban összehúzta magát, esdekelve imára szorította kezét, homlokát pedig görcsben tartva rántotta össze.

~○~

Útburkolati munkálatok folynak a tábla szerint, ami mellett Odette elbattyogott. Egyre közelebb ért ahhoz a helyhez, ahonnan még a ködben elindult. Pontosan ott látta Deant utoljára, elrohanni a távolba és hallotta, hogy az Impala a salakot kaparva elhúz. Utána félhomány és méla csend. Nem hallott és látott semmi emberit, csak is egy irányba indulhatott: előre.

Mint egy roham, térdreántotta egy izomgörcs és egy éles sípolás. Két tenyerével füleit takarva görnyedt a föld felé hörögve, de a frekvenciát nem a fülei fogták... a fejében szólt. Aztán kihallott egy férfi hangot is, egyre tisztábban csengett. Térden maradt és hallgatta szavait.

~○~

- Odette... - remegték ajkai. - Ha...ha életben vagy, és hallasz engem, kérlek... Esedezve kérlek... Válaszolj. Adj egy jelet. Bármilyet. Akármilyet. Tudni akarom, hogy életben vagy. Élve akarlak tudni.

Imája végét sírásba folytotta, ami rázkódó szokogássá nőtte ki magát. El akarta hitetni magával, hogy kislánya értette és rögzítette minden szavát, és hogy rövidesen válaszolni is fog. De nem tette. Hosszú percekig maradt válasz nélkül.

Gabriel Sam mellkasára nyomta arcát, és terrorban figyelte Dean vezeklését. Sam a hajával játszott.

- Sammy, most az egyszer nagyon tartok valamitől. - suttogta.

- Mi lenne az? - nagyot nyelt a magssabb férfi.

- Dean, ha nem is most, de a lelkiismeretfurdalásába bele fog pusztulni. Ember még ilyen áhitatosan nem láttam fohászkodni.

- Hallgasd.

A büszkeségével küszködő ember levegő után kapkodott, de folytatta imáját.

- Tegnap este... nagyon... de nagyon elborult az eszem. Nem gondolkodtam. Nem mertem magamnak bevallani, hogy annyi év után végre, valahára tartozik hozzám egy gyerek. Hogy van egy sarjam. - belemosolygott a gondolatba - De nem tudtam belenyugodni, hogy...hogy nem Ben az. Akit elhatároztam, hogy tanítok, nevelek, védelmezek az életem árán. Nekem csak ő létezett. Akkor döbbentem rá igazán, mennyire el vagyok szállva. Az elmúlt életem már a múlté, és a jövőnek kell élnem. Itt van nekem Cas-- vagyis talán csak volt. Mind az miatt, mert gyáva voltam új életet kezdeni, elfogadni. Úgyhogy, kérlek... Ha megszánsz és szóbaállsz még velem... hagyd, hogy elmagyarázzam.

Egy perc csend után egy "ámen"-nel befejezte fohászát, keresztet vetett, de nem állt fel. Öccse lassan megközelítette, vállára helyezte kezét és megszorította kedvesen.

- Nem válaszol. - heppegte Dean. - Nem válaszol, Sam.

- Talán nem tud hogy, tesó. Gyenge még... - leereszledett az arca mellé - Meg fogjuk találni, igérem.

- És Cassel mi lesz? Mi van, ha ő is itt hagy? Magamra!?

- Castiel sohasem hagyott magadra,még ha azt is hitted, Dean. - szólalt fel Gabriel is. - Meglátod, egyszer ő is hazatalál.

A vadász nem szólt ismételten semmit, csak szipogott, és hagyta magát emésztődni a slamasztikában, amit okozott. Újra behunyta szemeit és magaelé hajtotta a fejét. Látta gondolatban maga előtt Castiel védelmező szárnyait és békés félmosolyát, ahogy vele szemben áll és nézi legkékebb kék szemeivel. Árad belőle a szereted és a nyugalom, ami azt sugallja, hogy minden rendben. Ezt szerette volna legjobban letudni.

Friss légörvény surrant el a füle mellett és suhogás. Sam távolodó léptei ébresztették fel álmodozásából, és Gabriel hüledezése. A látvány megindító volt.

Odette volt az. Közvetlen Dean előtt állt, mostmár egészséges bőrszínnel, sebzetlen térdekkel. Ébenfekete, hullámos haja háta közepéig ért, ami alól tündöklő fehér alapon izzó, vörös foltos szárnyai kandikáltak ki, kitárulkozva. De arca égett, összezavarodottan sírt. Szeplőit kerülgetve folytak könnyei, arcéléről pedig szüntelenül potyogtak le.

A férfi, tekintetét felemelve sokkolva lett. Nem tudta minek higgyen: a szemének vagy a szívének. A szeme azt mondta, Odettet látja, Mennybéli lányát, a szíve pedig magát Castielt látta benne, hiszen arcvonásai, telt ajkai az angyalát tükrözték vissza. Ugyanaz a félelmetes borzongás járta át, mikor meteorként látta kiégni egy veremben. Egy apai ösztön, mire arca kivirult.

Könnyáztatta képüket összenyomva kapaszkodtak egymás hajába, bőgve, mint két sirató özvegy; olyan szorosan ölelkezve, mint két egymásbafonódott fatörzs. Harsogták egymás fülébe nevüket, és nyugtatgató, sajnálkozó szavakat. Dean, mire végre szóhoz tudott jutni, diadalittas könnyfátylán keresztül az égnek emelte arcát. Végre mosolygott.

- Semmi baj, kicsim. Itt vagyok. - mélyen a hajába csókolt. - Itt vagyok...

- Úgy féltem! - nyöszörögte a kislány. - Nem szeretek egyedül lenni.

- Mostmár soha...de soha nem leszel egyedül. Megigérem, kis csillagom...megigérem. - annyira tolta el magától, hogy a szemébe nézhessen. - Arról viszont nem is álmodom, hogy valaha megbocsáss nekem... Erre még gondolnom se lett volna szabad, nem hogy megtennem. Hatalmasat hibáztam... De igazán.

Odette rámosolygott áhitatosan, pont, ahogy Cas szokott. Két kicsi kezecskéje közé fogta Dean arcát, hüvelykújjával cirógatva, és a szemébe mondta:

- Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha eltörsz egy vázát és megragasztod, nem lesz a régi. Venned kell egy új vázát.

Elmosolyodtak ezeknek a nagy szavaknak a hallatán egy olyan pici, esetlen szájból, mint amilyen egy öt éves kislányé.

- Hogy érted, Odette? - lépett közelebb Gabriel.

- Ha hibázol és próbálod helyrehozni, nem kell fáradnod, azt már egyszer elrontottad. Ekkor kell egy új életet kezdened és arra törekedned, hogy mégegyszer ne törd össze a vázád. - szája sarkába egy huncut, de igaz mosoly telepedett.

Mégjobban keblére ölelte a vadászt, akinek karjai közül Gabriel és Sam bácsikáiéba röppent. Őket is nagyon hiányolta már, mert tőlük boldogabb és bolondosabb párt még soha nem látott!

Dean is felkelt a földről és odalépett tesvéréhez. Végre, helyrehozta azt, amin egy egész éjszakát stresszelt, ami tűnhetet volna akár napoknak vagy éveknek is. De volt még egy elintéznivalója. Felszisszent és összeszorította a homlokát.

- Hogy fogom ezt elmondani Casnek?...

- Szerintem ne gondolkodj sokat...- intett orrával a kislány Gabriel karjaiban. Két pici újjával Dean mögé mutatott, mire mindenki megdermedt.

Újra suhogott a levegő és örvénylett, amikor Castiel a földön landolt. Gondterhelt, ideges barázdák gyűrődtek szeme alatt, feszült izmok szorították ökölbe kezeit. Kezdett most hasonlítani a régmúlt, tökéletlen önmagára. Winchester tekintete elszörnyedt, karjai érintésre nyúltak.

- Castiel... drágám.

- Mit akarsz, Winchester? - hangja hideg volt, mint a sarki fuvallat.

- Én...-- nézd. Én--

- Szerintem már eleget hallgattalak.

- Csak...csak most az egyszer, figyelj újra rám...Cas! - megérintette arca két élét, majd lassan kezeit lecsúsztatta a felkarjáig.

Bűnbánó tekintettel meredt angyala szemébe, aki üveges, érzéketlen arccal nézett vissza rá. Akárcsak egy vádlottra az ítélőbírója.

- Nem tudtam mit művelek, Castiel! Kedvesem...de mostmár itt vagyok! És Odette is! Jól vagyunk mindannyiran...Újrakezdhetünk mindent! Kérlek, Cas... Bocsáss meg most, ha utoljára teszed ezt életedben.

Egy lesajnáló, undorodott arctól többet nem látott.

- Hogy bizonyítsam be, hogy megváltozom? Hogy elismerjem, hogy hibáztam? Hogy mutassam, hogy már szenvedtem eleget? Mondj egy dolgot!

Castiel nagyot sóhajtott, hallgatott, de a lelke legméllyén már kezdett motoszkálni benne az elnézés.

- Lehozzam neked az égről a csillagokat? Megteszem! Átússzam érted az óceánt? Megteszem! Ha tehetném, akár megkérném a kezed újra-- De várj csak. - a zsebéhez nyúlt egy felvilágosult vigyorral. - Dehát megtehetem!

Mélyre beletúrt a nadrágzsebébe, mire kiemelte Castiel aranygyűrűjét. Mindannyiuk álla leesett, csak Dean volt az, aki szenvedélyesen csak mosolyogni tudott. Castiel szempárja is már bepárásodott, eltűntek komoly barázdái. Visszatért az az ártatlan és tehetetlen, élettel-teli vonzóereje, amit párja úgy szeretett. Szájához emelte kezét, amikor látta a vadászt térdreereszkedni előtte, a gyűrűt felmutatva.

- Te, Castiel Novak, az Úr Angyala; aki őrangyalnak jött a Földre,hogy védelmezzen egy kivénhedt vadászt; aki hűséget esküdött neki, hogy vele marad egészségben, betegségben, vészben, megértésben, míg a halál el nem választ, leszel a hitvesem?

A meglepődöttséget a zabolátlan örömködés váltotta le Castiel arcán, hatalmasat vigyorogva bólogatott.

- Igen?

- Igen! Igen, leszek! - meg se várta, hogy újjára húzza a gyűrűt, a nyakába fúrta a fejét, és az élete árán sem engedett volna szoros ölelésükből. Végül ajkai a vadászéira leltek, és egy ünnepélyes, hosszú csókot váltottak.

- Egy hatalmas barom vagy, tudsz róla?

- Miért rontod el a pillanatot? - nevetett fel Dean, és átkarolta a derekát.

- De az én hatalmas barmom...- Castiel a mellkasára helyezte fejét, és úgy ringatták egymást.

Odette kettejük közé rontott, kuncogva átölelve a lábukat. Sam és Gabriel pedig büszkén vállomveregette az "újdonsült ifjú párt". Hosszú percekig álltak még, egymás karjaiban, egy szeretetteljes kisangyal ölelésében, mire Castiel megszólalt:

- Remélem, mindent tisztáztatok.

- Persze, mindent! Nincs harag mostmár, ugye nagylány? - a magasba kapva Odettet felelt a vadász.

- Nincs nincs, apu! - rázta a fejét az angyalka, apja nyakába kapaszkodva, jó szorosan.

Mintha lelkét símogatták volna, olyan jól esett a vadásznak életében először "apu"-nak lenni. Érezte, hogy végre ez az a bizonyos boldogság, ami után egész életében sóvárgott.

- Erre vártunk rég, Dean. Csak te, én, és egy angyali kislány, aki az égből lejött hozzánk.

- Bizony. - bólintott a vadász. - Le, a csillagok közül.

~ THE END~

Na, most pedig könnyes búcsút veszünk Dean-től és bandájától :'3 Hála az égnek, Nixaanak sikerült valamit igazán befejeznie, juuhú! 😄 Mindenesetre, nagyon szépen köszönöm a kitartást és a követést, kommentbe pedig írjátok le kedvenc részeiteket és véleményeteket ;) Addig is, stay tuned, Nixaa is ouuuuut~ 🖖