Perselus Piton jól ismerte a saját testét. Hónapokkal korábban nekiállt megfőzni az összes bájitalt, amire szüksége lesz azon az egy héten. Harminchét évéből húszban sikeresen átvészelte mindazt a kellemetlenséget, ami az omega-léttel járt. A megfelelő bájitalokkal tökéletesen féken tudta tartani vágyait, ami különösebben nem volt nehéz, mert az elmúlt húsz év alatt egyetlen alfával sem találkozott. Mostanra biztos volt benne, ő az egyetlen, az utolsó omega és azt sejtette, az alfák is mind rég eltűntek a föld színéről. Ezért hát nem is foglalkozott azzal, hogy bárkit is beavasson a titkába.

Amikor két héttel a várt időpont előtt lekortyolta az első bájitalt - kezdetben csak napi egyet, később napi hármat kellett -, és elhúzta a száját az egy éve nem kóstolt íz után, felsóhajtott. Ahogy közeledett a láz ideje, egyre jobban elgyengült érzelmileg. Mivel egyetlen alfával sem találkozott, mostanra már biztos volt benne, örökre egyedül marad.

Csakhogy a következő pillanatban zöld fény borította be a nappaliját, és a Fonó sor kopott bútorai között égszínkék köpenyben megjelent Albus Dumbledore.

- Elnézést a váratlan látogatásért, Perselus - kezdte Dumbledore, és közben levette a süvegét, hogy lesodorja róla a hamut.

- Miben lehetek a szolgálatára, igazgató úr? - kérdezte Piton.

- Biztosan tisztában vagy vele, hogy Harry a jövő héten tölti be a tizenhetedik évét, amiáltal nagykorúvá válik. Ezután képtelenek leszünk őt megvédeni a rokonai házában. Arra jutottam, a születésnapja előtti héten szeretném, ha beköltözne a kastélyba, ahol biztonságban töltheti a nyarat.

Piton bólintott. Azt remélte, ha nem szólal meg, Dumbledore nem folytatja, de tévedett.

- Természetesen felügyelet nélkül nem maradhat, így arra gondoltam, rád bíznám.

Hát persze. Ki másra?

- Mi lenne pontosan a feladatom?

- Csupán a közös étezések alkalmával elég találkoznod vele, hogy meggyőződj, minden a legnagyobb rendben.

Piton szeretett volna nemet mondani. Szeretett volna az asztalra csapni, és kifakadni, hogy neki miért nem jár szünidő. De tudta jól, miért. A megbocsáthatatlan bűnei miatt élete végéig szenvednie kell.

- Rendben.

Miután Dumbledore távozott, Pitonnak elég volt tizenöt perc, hogy összepakolja a csomagját és Roxmortsba hoppanáljon.

Potter két nap múlva érkezett meg, a születésnapja előtti délután. Piton a kastély kapujában várta.

- Professzor - bólintott Potter, egyik kezében egy üres madárkalitkát tartott. Mellette Hagrid vigyorogva cipelte a fiú bőröndjét.

- Köszönöm, Hagrid, innen átveszem.

- Ne felejts el meglátogatni, Harry. Viszlát, Professzor. - Azzal Hagrid óriás léptekkel elsétált a kunyhója felé.

- Gondolom, Dumbledore professzor már mindent elmondott, amit tudnod kell. Ugyanazon szabályok érvényesek, mint az iskolaév alatt. A kviddicspályát sötétedésig bármikor haszálhatod. Az étkezések kötelezőek, találkozunk a Nagyteremben. Ha bármi kérdésed van, küldj egy házimanót, ők megtalálnak, ha nem a bájitallaborban lennék.

- Rendben - bólintott Potter. Majd megragadta az utazóládája fülét és felfelé kezdte cibálni a lépcsőn. Piton tudta, egyetlen apró varázslattal tudna segíteni a fiúnak, de miért is tenné? Ez az utolsó nap, hogy nincs tizenhét éves és a jog szerint nem varázsolhat. Piton elgyönyörködött néhány másodpercig a fiú izzadt homlokában, a pólója alól elővillanó karjában, aztán inkább elfordult.

- Igyekezz - szólt hátra, ahogy örvénylő talárral eltűnt az ajtóban.

Az előbb felszínre törő gondolatok szokatlanok voltak Piton számára. Eddig mindig egyedül vészelte át a lázat, egyedül a Fonó sori otthonában. Furcsa volt elgondolni, hogy ezúttal valaki más is lesz mellette ebben az időben. De Pottertől nem kellett tartania, és tudta, csakis annyi a teendője, hogy a napi bájitaladagot felemeli kettő fiolára.

*

Amikor a vacsoránál találkoztak, Piton megnyugodott. Egyáltalán nem találta vonzónak a kócos hajú tinédzsert. Piton a tanári asztalnál ülve figyelte, ahogy Potter késsel és villával eszik. Ha a fiú lenne az utolsó alfa a világon, akkor sem érezne iránta vonzódást, hiszen láthatóan szermenyit sem értett az asztali etiketthez.

Miután végzett a desszerttel, és felállt a helyéről, meglepetten tapasztalta, hogy Potter leutánozza a mozdulatait. A Nagyterem ajtajában találkoztak.

- Lenne két kérésem, Uram.

- Mondja, Potter - sóhajtott Piton.

- Először is, nem tartja feleslegesnek ezt az egész Nagytermi cécót? Nem tudnánk valahol egyszerűbben étkezni?

- Az igazgató úr kérése, hogy a reggelit, az ebédet és a vacsorát egymás társaságában töltsük el. Ez alól nem fogsz tudni kibújni.

- Nem kibújni akarok, csak megkönnyíteni a manók életét. Nem mehetnénk le a konyhára enni?

Piton utálta a konyhát. A manók idegesítőek voltak, zajosak és legszívesebben mindent feletettek volna vele, amit csak a kastélyban találtak.

- Meg sem lepődöm, Potter. Máris az elesettek védelmével vagy elfoglalva, csakhogy felesleges. Nincs itt senki rajtunk kívül, akit elkápráztathatnál. Nem fogunk a konyhában étkezni.

- Csak arra gondoltam...

- Azt említetted, két kérdésed van. Mi a másik?

- Mint talán tudja, holnap lesz a tizenhetedik születésnapom.

- Dumbelore professzor említette - bólintott Piton, mert Potter a válaszára várt.

- Szeretném, ha néhányan meglátogathatnának itt a kastélyban holnap. A Wasleykre és Hermionére gondoltam.

- Megvitattad-e ezt a kérdést az igazgató úrral, Potter? - húzta Piton élvezettel mosolyra a száját.

- Sajnos nem.

- Ez esetben, ha az igazgató úr nem engedélyezte, hogy látogatók lépjenek a kastélyba, nekem sincs rá felhatalmazásom.

- Nem tudná megkérdezi maga?

- Sajnálatos módon Dumbledore professzor az éves szabadságát tölti, és nem is érkezik vissza még két hétig a kastély falai közé. - Ez természetesen hazugság volt, de erről Potternek nem kellett tudnia.

- Nem tehetne valamit mégis?

- Sajnálom - tárta szét a karját Piton. - Ha végeztünk, engedelmeddel távoznék.

Piton rég volt ennyire boldog. A Kis Túlélőt úgyis mindig annyian ajnározzák. Igazán ráfér végre egy szülinap, amikor ebből kevesebbet kap. Előtte áll az egész év, amikor nyalhatják a talpát az alattvalói.

*

Piton arra ébredt, hogy dörömbölnek a lakrésze ajtaján. A szobában álló órája hajnali kettő óra tizenegy percet mutatott. Piton kimászott az ágyból, habár biztos volt benne, hogy az ajtó előtt Potter áll, mégis összerezzent, amikor meghallotta a fiú dühös hangját.

- Nyissa ki, hallja! Most azonnal! Maga... maga...

Piton a hideg kilincsre simította a kezét és lenyomta, csakhogy Potter kipirosodott arcával találja szemben magát. A fiú fekete haja összevissza állt, zöld szemében vadul csillogott a folyosói fáklyák fénye.

Piton összefonta a karját és az ajtófélfának dőlt.

- Mondd csak, Potter, mi vagyok én?

- Maga... hazudott nekem. Dumbledore professzor itt van az iskolában.

- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Piton. - És ezt te honnan tudod?

- Az mindegy. A lényeg az, hogy maga hazudott nekem, csak azért, hogy senki se jöhessen el a születésnapomra.

- Rendben. Lehet, hogy igazad van. Te azonban megint nem tartottad be a szabályokat. Takarodó után lófrálsz a folyosókon. Tíz pont a Griffendéltől.

Potter kihúzta magát mérgében és az arcába kiabált:

- Nem vonhat le pontot! Még nem is kezdődött el a tanév!

- Dehogynem vonhatok le - lökte el Piton magát az ajtófélfától, hogy még jobban Potter fölé magasodjon.

- Nem, nem vonhat le. És nem is fog levonni! - dörrent rá Potter. Piton el szerette volna nevetni magát, mert annyira lehetetlen helyzet volt ez, amiben Potter ilyen hangot megengedett vele, de ehelyett hideg borzongás futott végig a hátán, a nyelvére mintha csomó kötődött volna, csakhogy ne azt mondja, amit gondolt.

- Rendben, nem fogok.

Potter szeme elkerekedett, úgy nézett fel Pitonra. Pitonon végigszaladt a rémület.

- És a barátaim eljöhetnek holnap!

- Rendben - nyögte Piton. - Most viszont lódulj innen! - Azzal Potter arcába csukta az ajtót.

Reszkető kézzel kereste elő a bájitalos dobozát, és bevett egy újabb fiolányi bájitalt. Sosem gondolta volna, hogy egy egyszerű parancsoló hang képes ennyire hatni a benne szunnyadó omegára. Már csak két nap volt hátra, hogy kezdetét vegye a láz. A napi adagot három fiolára kellett emelnie, és tudta, mindegyiket az étkezések előtt kell bevennie, hogy Potter minél kevésbé legyen rá hatással.

Azzal egyelőre nem tödődött, hogyan fogja a reputációját visszaépíteni a kölyök előtt. Ha túlélik a nyarat, ott lesz az egész iskolai év, amikor mindenki a megszokott szerepben tetszeleg majd. Ő épp annyiszor élvezheti ki Potter tanórai szerencsétlenkedését, ahányszor a fiú szívből utálhatja. Ez talán elég lesz, hogy mindezt elfelejtsék.

*

Ebédre érkeztek meg Potter szülinapjára. Zengett tőlük a Nagyterem, és Piton fejfájással küszködve lépett közéjük. Molly azonnal lelkendezve szaladt elé.

- Jaj, de örülök, hogy te is csatlakozol hozzánk, Perselus. Harry épp most említette, hogy neked köszönhetjük, hogy megünnepelhetjük itt a születésnapját.

Piton Potterre kapta a tekintetét. A fiú nem nézett rá, ajkán félmosoly bujkált. Piton meglepődött, arra számított ugyanis, hogy Potter mindenkinek elmeséli, mekkora szemétláda volt, hogy hazudott, és nem akarta őket beengedni a kastélyba. Mivel a fiú rá se hederített, Piton Mollyhoz fordult:

- Nem terveztem itt maradni az ünnepségen, csak Dumbledore kérésére elkölteném az ebédemet Potter jelenlétében.

- Ugyan már, nyár van, biztosan megengedhetsz magadnak egy kis pihenést, és kikapcsolódást egy-két órára, Perselus - lapogatta meg a vállát Arthur Weasley. Piton elhúzódott az érintése alól, és távolabb lépett egy lépést.

- Nem, valójában nem érek rá holmi tizenhetedik szüle...

- Maradjon, Professzor. Azt szeretném, ha maradna - emelte fel a fejét Potter. Zöld szemében sárgás fények táncoltak, pedig most nem világította meg a tekintetét a folyosói fáklyák fénye.

Piton torkában gombóc formálódott, amit nehezen tudott lenyelni. Torkából kiindulva az arcába szökött a hő, és ekkor már tudta, nem fog tudni nemet mondani.

- Rendben.

Potter elmosolyodott, majd jelentőségteljesen összenézett Grangerrel és Weasleyvel. Piton megsemmisülten ballagott a tanári asztalhoz. Tudta, hogy Potter nem lehet annyira hülye, hogy ne tűnjön fel neki, hogy Piton engedelmeskedett. És ebbe természetesen beavatta a barátait is. Legszívesebben felüvöltött volna, de tartott tőle, hogy Potter rászólna, hogy viselkedjen rendesen, és ő akkor is meghunyászkodna, mint egy...

Lehetséges lenne, hogy?

Piton kényszerítette magát, hogy a rátörő pánik mellett nyugodt maradjon, és logikusan kielemezze a helyzetet. Potter most töltötte be a tizenhetedik évét. Az ő esetében is a nagykorúságával kezdődött az omega lét. Mi van, ha Potter is... hiszen tegnap éjjel, amikor megjelent az ajtajában, már betöltötte a tizenhetet.

Nem, nem, lehetetlen. És ha mégis, ha esetleg Potter mégis alfa lenne, akkor sem biztos, hogy egymásnak szánták őket. A könyvek szerint nem minden omega és nem minden alfa kompatibilis egymással, van hogy el sem fogadják egymást. Piton kifújta a levegőt. Képtelenség lenne, ha pont Potterrel illene össze. És Potter amúgy sem alfa, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy alfa!

Piton kanalazni kezdte az előtte megjelenő levest, és mit sem törődött griffendéles asztal körül kialakult hangzavarral. Egészen a desszertig, amikor is Potter felállt a helyéről, és kajánul mosolyogva Pitonhoz fordult.

- Professzor, ne maradjon ki a jóból, jöjjön ide közénk, és egyen egy kis tortát.

Potter a tekintetét egyenesen rá szegezte, és mintha az apróra nyílt ajkával motyogott volna valamit.

- Igazán kedves tőled, Potter, de... - kezdte minden erejét összeszedve, ám csak eddig jutott, mert a lába önálló életre kelt, Piton pedig hátratolta a széket. Hogy ne tűnjön teljes idiótának, felsóhajtott. - Legyen. Mégis megkívántam a tortát.

Potter arcára letörölhetetlen, diadalittas mámor költözött. Piton pedig másra sem vágyott, mint a bájitallaborja hűvösére, ahol megpróbálhat duplán ilyen erős bájitalt főzni az omegatünetei elkendőzésére.

Ahogy Potterhez közeledett, a testén minden szőrszál az égnek meredt, és amikor a fiú mellé lépett, Piton orrába beköltözött az a különleges aroma, amiről eddig csak olvasott, de sosem érezte. Minden sejtjén végigfutott a vágy, másra sem tudott gondolni, csak hogy milyen lehet beleszagolni Potter hajába vagy nyakába. Milyen lenne hozzádörzsölni magát.

- Sajnálom, de... mégis van fontosabb dolgom - nyögte, és mivel Potter ezúttal nem nézett rá, a teste engedelmeskedett, így sarkon fordulva a lehető leggyorsabban elhagyta a Nagytermet. Szerencsére Potternek eszébe sem jutott megálljt parancsolni neki.

Mire a lakosztályába ért, mindene csupa nedv volt. Olvasni valamiről és átélni egészen más élményt jelentett. Piton tudta, hogy reagálnak az omegák a nekik tetsző alfákra, de sosem hitte, hogy valaha valóban találkozni fog egy alfával. És arra gondolni sem akart, hogyan tetszhet az omega énének pont Potter. Potter minden volt, amit ő megvetett és utált. A múltjára emlékeztette, a hibáira, arra az életre, amilye nem volt soha. A boldogságra, amit nem élhetett át soha. És Potter a diákja volt. Hiába nagykorú a törvény szerint, valójában akkor is csak tizenhét. Tudta, nem hagyhatja, hogy bármi is történjen köztük. Csak egy hetet kell túlélnie. Elzárkózik majd ide a szobájába, és reménykedik, a bájital elég erős, hogy elnyomja a szagát, és Potter nem fog gyanút fogni.

Lehajtott még egy adaggal a főzetből, majd elment lefürdeni. A nedvektől nem szabadult meg teljesen, mégis frissebben érezte magát. Az orrából elmúlt az alfa szaga és ha kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a Nagyteremben lévő Potterre, egészen jól tudott koncentrálni.

Végignézte a készleteit. Ha a napi háromnál többet kell bevennie, talán éppen hogy csak kihúzza az utolsó napon. Nem kockáztathatott, így hát előszedte az üstjét és nekiállt, hogy kifejlessze a főzet egy erősebb verzióját, amivel enyhítheti az eddig soha fel nem lépő tüneteit is. Megpróbált mindent elkövetni, hogy ne gondoljon arra, hogy az igazi láz, még el sem kezdődött, ő mégis mennyire elgyengült Potter közelében.

Miközben a víz forrt, átnézte a készleteit, emlékezett, hogy alkalmanként újrafőzte az alfáknak való bájitalt. És valóban, a címke szerint legutóbb három évvel ezelőtt készítette el. Az összetevők ismeretében a bájital hatásossága gyengült ugyan, de még két évig biztosan használható volt. Kikészítette az íróasztalára. Meg kell próbálnia megitatni Potterrel.

*

A bájitalfőzés a lehető legjobb figyelemelterelés volt, egy megfelelően bonyolult receptben Piton teljesen el tudott veszni, képes volt megfeledkezni a körülötte lévő világról. Ezért rezzent össze, amikor kopogtattak az ajtaján. Kinézett a megbűvölt ablakon, ami már a kinti sötétséget mutatta. Piton nem akart ajtót nyitni, hiszen tudta, hogy Potter áll odakint. Visszafordult a főzethez, és a bájital tetején szétpukkanó buborékokat figyelte.

- Professzor úr, minden rendben? Harry vagyok.

Piton szíve feldobogott az alfa hangjára. Lehunyta a szemét, és megpróbált a főzet bugyogására koncentrálni.

- Olyan hirtelen rohant el, aggódtam, hogy jól van-e. És... hoztam egy kis tortát. A vacsoránál sem jelent meg.

Piton kinyitotta a szemét. A francba! Dumbledore kérését figyelmen kívül hagyni nem volt okos dolog. Az igazgató nyilván nem fogja ezért kirúgni, de Piton biztos volt benne, hogy ha a fülébe jut, ő is látogatást tesz nála, és előle sokkal nehezebb lesz eltitkolnia a lázat.

Az ajtóhoz lépett és felrántotta. Potter a túloldalon összerezzent, és ez megelégedéssel töltötte el Pitont. Omega létére tudott még fenyegető lenni.

- Gyere be, Potter.

A fiú óvatosan belépett. Piton azonnal hátat fordított neki, nem hagyhatta, hogy elkalandozzon rajta a tekintete. Így is elég volt érezni az illatát, és Piton agyába képek tolultak, morálisan elfogadhatatlan képek, ahogyan ő és Potter...

- Mit készít? - kérdezte a fiú.

- Bájitalt - felete Piton, miután megköszörülte a torkát.

- Nem mondja, nem is gondoltam volna.

Pitonon végigfutott a borzongás. Ha most a való önmaga lenne, szembefordulna Potterrel, fölé magasodva lehordaná amiatt, milyen hangot enged meg vele szemben. Elvégre a tanára. A tanára, aki másra sem tud gondolni a jelen pillanatban, milyen lenne, ha Potter hozzáérne, belemélyesztené a fogait és megjelölné, ha megnyalná a bőrét vagy...

- Ideteszem az asztalra a tortát és... mi ez? Alfalszérum?

Piton gondolkodás nélkül fordult meg, és rontott Potterhez, hogy kitépje a kezéből a fiolát. Azt tervezte, valahogy rábeszéli Pottert, hogy igya meg, de ez a lehetőség máris elszállt. A fiú csodálkozva nézett rá.

- Bocsánat, nem akartam... biztosan jól van?

Piton érezte a homlokán csordogáló verítéket, és most, hogy fizikailag is közelebb állt a fiúhoz, a szívverése felgyorsult, a lélegzetvétele kapkodóvá vált, és minden tünet közül a legszörnyűbbet is érezte, ahogyan benedvesedett, készen állva rá, hogy magába fogadja az alfáját.

- Teljesen rendben vagyok. Köszönöm a tortát, kérlek távozz! - vakkantotta.

Piton meglepetésére Potter elindult az ajtó felé, ám mielőtt megkönnyebbülhetett volna, hogy végre megszabadul a kísértéstől, a fiú visszafordult, és azzal a fantasztikusan zöld szemével a bőre alá is belátott. Legalábbis Piton úgy érezte.

- Szeretném, ha jól lenne.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, Piton bólintott. Jól kellett lennie, hiszen ez volt a parancs az alfájától.

*

Másnap reggelre elkészült az extra erős omegaszérum. Öt fiolát tudott megtölteni vele. Piton bedugaszolta és elrakta a láz legnehezebb napjaira, amikor a vágy elviselhetetlenül fájdalmas lesz. Biztos volt benne, eljön majd a nap, amikor nem tud megjelenni a közös étkezéseken, és ekkor majd jelenti Dumbledore-nak, hogy gyengélkedik, de nem tehette meg ezt máris a láz legelső napján. Túl jól ismerte az igazgatót, eljönne meglátogatni, pont akkor, amikor letagadhatatlan lenne az állapota. Ha még legalább négy napot kibír Potter közelében, akkor talán megússza. És mi mindent kibírt már az életében! A fájdalmat, amikor a sötét jegyet a bőrébe égették. Hogy hajbókolnia kellett Voldemort előtt és csókolgatnia a talárja szélét. A kígyóharapást és a lázálmokat. Mindenen túljutott és ez az utolsó év volt. Ha Potter végre végez az iskolával, soha többé nem látják egymást, elmúlik a veszély, hogy az alfa az uralma alá hajtja. Mert ha Potter végez az iskolával, ő akkor sem fogja hozzákötni az életét, az szent!

A reggelit megúszta. Potter üzenetet küldött egy manóval, hogy elaludt, ezért késésben van, de minden rendben. Piton máskor megvárta volna, hogy végre lehordhassa a lustasága miatt, most azonban örült, hogy megmenekülhetett.

Lélekben megerősítve magát, testében a frissen lenyelt bájitallal lépett be a Nagyterembe az ebédhez. Potter még nem jelent meg. Piton kifújta a levegőt megkönnyebbülésében, aztán gyorsan helyet foglalt a tanári asztalnál, hogy minél hamarabb távozhasson. Ha csak tíz percet fognak egymás társaságában tölteni, azt könnyen túl tudja élni.

Alig foglalt helyet, Potter máris megjelent az ajtóban. Piton legnagyobb rémületére nem a griffelndélesek asztalához ment, hanem leült mellette McGalagony helyére.

- Mégis mit művelsz

- Mától itt eszem - felelte és Piton szemébe nézett.

Piton teste nem engedelmeskedett. El akarta zavarni Pottert, de a szája nem volt hajlandó megformálni a szavakat. Fel akart állni, hogy elrohanjon, de a teste nem moccant. Helyette beleszippantott a levegőbe, hogy az orrát betöltse az alfa illata. És legnagyobb riadalmára ezt mellette Potter is leutánozta. Ráncok gyűltek a fiú puha bőrére, és Piton szerette volna lesimogatni őket a homlokáról.

- Jó illata van ennek a sültnek - nyögte nehezen, hogy fenntartsa az álcáját, mire Potter csak még jobban összeráncolta a homlokát. Pitonban kezdett feléledni a jeges rémület. Lehetséges volna, hogy Potter van annyira okos, hogy összerakja a jeleket?

- Merre jártál reggel? - kérdezte Piton, és még a tőle megszokott hangszínt is egészen megfelelően tudta hozni. Potter bűntudatosan ráemelte a csodazöld szemét.

- Sokáig olvastam este, és elaludtam. Elnézést.

- Nem nézném ki belőled, hogy magadtól könyvet veszel a kezedbe - morogta Piton. Tökéletesen elégedett volt magával. A tál felé fordult, ahol a frissen sült hús illata majdnem elnyomta Potter kívánatos szagát. Arról meg a fiúnak nem kellett tudnia, mennyire lucskos odalent.

- A könyvtárban jártam. Iskolai projekt.

Piton rémülete majdnem kiült az arcára, de az utolsó pillanatban sikerült megreguláznia az arcizmait.

- Még nem kaphattál iskolai feladatot, nincs tanítás.

Potter erre csak vállat vont és a táljához fordult.

- Megette a tortát?

- Igen - hazudta Piton. Tegnap este óta ez a hús volt az első falat, amit le tudott gyűrni.

- És ízlett?

Potter felvont szemöldöke mögül sötéten nézett rá az a zöld szem. És Piton elszégyellte magát, amiért hazudott az alfának. De tudta, ha most bevallja az igazat, az csak még gyanúsabb lenne. Minden erejét összeszedte, hogy válaszolni tudjon.

- Nagyon - nyögte és gyorsan visszafordult a táljához.

Potter hümmentett, majd végre nekilátott az ebédnek. Piton mintha egy kandalló mellett ült volna, úgy sugázott felé a csábító hő Potterből. Jó lett volna megmelegedni Potter forró testénél. De tudatosan elzavarta a gondolatokat. Nem, nem! Potter a diákja és hiába alfa, soha nem lehet köztük semmi.

- Szeretnék kérni valamit - fordult felé Potter olyan hirtelen, hogy Piton összerezzent. A villája fülsértően megcsikordult a tálon. - Mutassa meg nekem a sebhelyet.

- Milyen sebhelyet?

- A kígyóharapásét.

- Nem, Potter - rázta meg Piton a fejét. Épp elég volt naponta megnéznie a tükörben a forradást, nem akarta, hogy más is lássa. Szerencsére a gallérja pont eltakarta a kíváncsi szemek elől.

- Látni szeretném.

Piton megborzongott. Az alfa kért tőle valamit, neki pedig teljesítenie kell. A tálját figyelte, és nem nézett Potterre.

- Miért lenne az jó, ha látnád, Potter?

- Mert az egész elmúlt év olyan, mint egy lázálom. Néha azt érzem, nem is volt valóság belőle semmi. És ha láthatnám a sebhelyét, az...

Piton fejébe képek tolakodtak. Potter, ahogyan a nyaka fölé hajol. Ujjbegyével végigsimít a sebhelyen, ahogyan a nyakába szagol és a bőrére csókol. Piton teste lángolt a vágytól, de csak megköszörülte a torkát és megszólalt:

- Neked is vannak sebhelyeid, nézegesd azokat.

- De a magáé jobban érdekel.

Piton óvatosan a fiúra pillantott. Olyan éhes vágy ült a tekintetében, hogy ha eddig nem jött volna rá, most biztosan felismeri, hogy ő az alfa. Csak könyvekből tudta, hogy az alfák hogyan viselkednek, hogy becserkészik az omegát, hogy addig űzik, míg nem párosodhatnak vele. Csakhogy az omegát nem is kell űzni. Az omega megadja magát, szétteszi a lábát és a láz ideje alatt gyakorlatilag el sem válnak.

Piton tisztában volt mindennel. Azzal is, hogy a bájital nem tökéletes megoldás. Elnyomja a szagát, csökkenti a vágyat, az alfa nehezebben érzékeli és kevésbé vágyik rá, mégis, ez csak az első nap volt, de Potter máris alfaként viselkedett a jelenlétében.

Okosnak és óvatosnak kellett lennie. Ha most megengedi, hogy Potter megnézze a sebhelyét, ki tudja hová fajulnak a dolgok. Ha Potter nem tud arról, hogy ő alfa, akkor talán megrémül a vágytól és elbarikádozza magát a Griffendél toronyban. Ha azonban tudja, hogy ő az alfa és hogy hatalma van felette, és megbüntetheti, ha nem engedelmeskedik, akkor rosszul is járhat.

Piton minden erejét latba vetette, hogy ki tudja mondani. Magában háromszor is elismételte, és hangosan is sikerrel járt:

- Vacsoránál visszatérünk rá. Most dolgom van.

A legnagyobb lelki nyugalommal állt fel a helyéről, és sétált ki a Nagyteremből. Fogalma sem volt, mindez most miért sikerült. Talán jobban össze tudta szedni a gondolatait. Talán Potter nem akarta annyira. Talán pont jókor hatott a szérum. Talán mert nem nézett Potter szemébe. Mindenesetre örült a szerencséjének, mert így elmehetett a könyvtárba, megnézni, milyen könyveket olvasott a fiú.