Adrien Agreste.
Egy átlagosnak tűnő 5 éves kisfiú aranyszőke hajjal és smaragd zöld igéző szemekkel. Ahogy mondtam átlagosnak tűnik, de csak tűnik.
Édesapja a világhírű divattervező Gabriel Agreste, édesanyja Emilie Agreste.
Az ok, vagyis inkább okok amik miatt másabb, mint a többi gyerek a következőek:
Apja divattervező mivolta miatt korán kezdte a modellkedést és óvodás korú létére már nagy hírnévnek örvend. Mivel ilyen különleges gyerek Gabriel megtagadta tőle az óvodába járást, emiatt a közismert kisfiúnak nincsenek barátai. De a legszomorúbb dolog ami miatt nem mondható átlagosnak, pontosan az a dolog amilye nincs többé...anyukája.
Emilie rejtélyes körülmények között eltűnt és hiába kereste őt a fél világ, mintha csak a föld nyelte volna el, eltűnt. Se híre, se hamva. Emiatt a kis Adrien még inkább magányos lett. Őszintén szólva eddig észre se vette ezt a "tulajdonságát" anyukája miatt. Az a nő, mint egy földre szállt angyal vitt fényt fia hétköznapjaiba, csodás gyerekkort adva neki, ám ennek seperc alatt vége szakadt.
A szörnyű tragédia után apja elhidegült, azelőtt is szigorú volt, de ezután...
Adrient kezdte felemészteni a magány sötétsége, hirtelen vesztett el mindenkit akit szeretett és ezt gyerekszemmel végignézni még szörnyűbb volt számára, de aztán...megjelent valaki aki újra a boldogság fényét vitte az életébe...
Hogy ki volt ez a személy? Nos...jobb, ha az elején kezdem a története, úgy talán érthetőbb lesz.

-egy éjszaka-

Párizs és az Agreste rezidencia kezd az éjszaka csendjébe burkolózni. Az előbb kiemelt helyen egy hatalmas szobában egy kisfiú ül az ablakban. Kezeit, melyre fejét helyezte a párkányon nyugtatja. Arcát szelíden megvilágítják a hold sugarai. A gyér fény megcsillan szőke buksiján és szemében is szikrázni látszanak tőle könnyei. Sír...vagyis csak sírt. Nagyon hiányzik neki az édesanyja. Hiába, igaz a mondás:Nem tudod mid van, amíg el nem veszíted.
Bár Adrien mindig is becsülte és csodálta édesanyját csak most érezte, igazán mennyit jelentett neki.
A nyitott ablakon keresztül beáramlik a gyenge tavaszi szellő és finoman nyaldosni kezdi a kicsi arcát. Mintha csak édesanyja kezei lennének. Amikor Adrien zaklatott volt, Emilie az arcát cirógatta, ettől valahogy mindig lenyugodott. Ez most is használt, úgy érezte, anyja ott van vele.

Smaragdjaival a csillagos eget kémlelte- észre se vette, hogy mikor sötétedett be.
Hirtelen hullócsillagok jelentek meg az égen, hosszú fénycsíkot húzva maguk után.
Adrien felsóhajtott. Eszébe jutottak a szavak amiket anyukája mondott neki. A nő mindig arra bátorította, hogy ha lát egy hullócsillagot kívánjon tőle valamit.
Mit volt mit tenni, a gyermeteg fantázia hitt anyja szavainak és egyébként is- a helyzeten már csak egy csoda segíthet, de ki gondolta volna, hogy az a csoda nemsoká el fog jönni.
Gondolkodott, mire vágyik a legjobban. A pénzügyi állapotának köszönhetően, a fiú nem szenvedett hiányt semmiben. Mindent megkaphatott amit szeme, szája kívánt, de ennek ellenére nem volt követelőző, se elkényeztetett. Ő mindig is az a visszahúzódó, mindig vidám kisfiú volt, akinek nem kellet más a boldogságához csak családja és annak szeretete. Ezeket pedig nem lehetett megvásárolni.
Összegezte gondolatait és rájött arra, hogy mit szeretne kívánni.
-Kicsi csillag fenn az égen, küldj nekem egy barátot kérlek!-hunyta le szemeit. Ekkor kopogtattak az ajtón. Adrien szeme felragyogott. Minden ilyen pillanatban remélte, hogy szeretett édesanyja az ajtó túloldalán álló személy, de aztán mindig jött az elkeserítő valóság, hogy nem.
-Adrien, ideje lefeküdni!
-Rendben Nathalie...-engedelmeskedett-Jó éjt!
A nő nem válaszolt csak csendesen bólintott, azzal becsukta maga mögött az ajtót. Pár perc múlva a csöpség már az igazak álmát aludta.

-másnap-

-Adrien! Ébresztő, hasdra süt a nap!-szólongatta egy édes hang az alvó kisfiút.
-Ahhh csak még öt percet anyu...-mondta félálomban mire csak halk kuncogás volt a válasz.
-Oh én nem az anyukád vagyok.-erre a mondatra a smaragd szemek kipattantak. Felült és körbe nézett. Végül megakadt a szeme a mellette ülő lányon.-Szia, Marinette vagyok!-nézett barátságosan a szőkére.
-Szia, Adrien vagyok.
-Tudom-kuncogott.
-Te hogy kerülsz ide?-döntötte oldalra fejét és kiváncsian mérte végig.
-Te kérted, este a csillagtól! Azért vagyok itt, hogy ne legyél olyan egyedül!
A lánynak kékesfekete haja volt, melyet két kis aranyos copffban hordott. Gyönyörű azúrkék szemei alatt szeplők tarkították arcocskáját, ami csak még inkább elragadóbbá tették. Alakja homályos volt, mint ha csak egy szellem lenne. Adrien csak ezután vette észre, hogy új barátjának karját és arcát egy-két helyen horzsolások borítják.
-Hogy sérültél meg? Mi történt?
-Semmi különös, csak egy kicsit ügyetlen vagyok.-kerülte ki a pontos választ. Tudta, hogy a szőkének sokkal szörnyűbb a sorsa, mint az övé és egyébként se akarta sajnáltatni magát. Majd amikor eljön az ideje elmondja. Most viszont az a lényeg, hogy barátja boldog legyen.
-Értem. Van kedved játszani?
-Igen!
-Mit játszunk, rengeteg játékom van, válassz te!
-Sokkal jöbb ötletem van. Játszunk szuperhősöset! Nem kell a sok játék, csak használjuk a fantáziánkat!
-Remek ötlet! Rajzoljuk le, hogy hogy néznénk ki hősként!
-Rendben!-örült, hogy ilyem hamar szárnyra kap a fantáziája és, hogy ekkor a lelkesedése.
Őszintén Adriennek bármihez kedve lett volna akármit is mond a lány, végre nem volt egyedül, valaki foglalkozott vele. Mintha visszakapta volna az anyukáját a lány képében. Ugyan olyan határtalanul kedves volt, mint ő. Hamar összebarátkoztak.
Leültek a kis asztalhoz. Elkezdtek rajzolni. Adrien önmagát egy fekete kezeslábasban, cicafülekkel és macska farokkal, egy fémbottal a kezében vetette papírra. Marinettel szinte egyszerre lettek készen és szikrázó arccal mutatták egymásnak a lapot amin szuperhős másuk szerepelt. Marinette egy piros-fekete pöttyös kezeslábasban, hasonól mintájú maszkal, összecsurizott hajjal és oldalán egy katica mintás yoyóval illusztrálta magát.
-Hogy tetszik?-kérdezték egyszerre.
-Remekül néz ki, de valami hiányzik...Megengeded?-a fiú bólintással jelezte, hogy engedélyezi azt amit a lány szeretne csinálni. Az megfogott egy fekete ceruzát és egy csinos kis maszkot kanyarított a macska hős arcára.-Így tökéletes.
-Jó ötlet! A tiéd is nagyon szép!-dicsérte a fiú.
-Köszönöm! Már csak a szuperhős nevek kellenek! Mondjuk az enyém lehetne Katica!
-Az enyém pedig Fekete Macska!
-Találó név!-kuncogott.
-Még valami! Mi legyen a szuper erőnk?
-Mit szólsz a Macskajajj-hoz? És mondjuk amihez hozzáérsz az pedig elpusztulna!
-A tiéd meg lehetne a Szerencsetalizmán! És, ha már én pusztítok akkor tiéd legyen a teremtés!
-Akkor lesz ki eltakarítsa azt amit a Macskajajj okoz-kuncogott, de ezt már Adrien sem állta meg nevetés nélkül.
-Pazarrr ötlet! Gyere, játszunk!-azzal kacarászva felpattant és felsegítette a kék szeműt a székből.
-Köszönöm!-pironkodott.
-Szolgálatodra Bogárkám!-nevettek tovább.
Végre oly hosszú idő után a hatalmas és rideg Agreste házat önfeledt gyermeknevetés töltötte be. Körbelengte az egész birtokot, emlékeztetve mindenkit Mrs. Agreste eltűnése előtti időkre, mikor minden nap ez a dallamos nevetés vegyült a hölgyével és néha az apuka is becsatlakozott a mulatságba.
Ez a hang Mr. Agreste még a már rég, a fájdalomtol elhűlt szívét is megmelengette egy röpke pillanatra, majd újra átadta magát a szomorúságnak.
Gabrielnek nem igazán segített az idő a fájdalmán, túlzottam szerette Emiliet ahhoz, hogy ennyi elég legyen a felejtéshez. Igaz nem találták meg a nő holt testét se, de arra utaló jelet se, hogy még élne. Így hát nem maradt más csak az egyre fogyó remény...