Kuroko pov.

Hihetetlen, hogy képes voltam már megint teljes pozitivitással kezdeni az új tanévet, mintha tényleg egy teljesen új kezdetet jelentett volna. De persze, most sem történt meg a várva várt csoda... Az osztálytársaim továbbra se vesznek tudomást a létezésemről, a tanárok meg, mintha észre se vennének. Így aztán megéri ám bele adnom mindent, mondhatom. A többiek nem vesznek észre akkor sem, ha minden dolgozatom max pontos, de akkor sem, ha éppen csak összekaparok párat. És hiába tudom a választ, mondom ki, ha a tanár kérdez, úgyse hallja meg. Az állítólagos "stréberek" pedig beüvöltik, azt, amit mondtam, aztán meg hallgathatom órákon át, ahogy a tanár róluk áradozik.

A bátorságomat még ugyan nem sikerült összeszednem, de már eldöntöttem, hogy idén már tényleg mindenképpen jelentkezni fogok a kosárcsapatba. Már tavaly, amikor elkezdtem az alsó középsulit tudtam, hogy kosarazni akarok, de sajnos akkor nem sikerült eléggé összeszednem magam és lecsúsztam a jelentkezésről. De most biztos, hogy elmegyek a válogatóra és remélem, hogy akár a kezdőcsapatba is bekerülök. Szenvedélyem a kosárlabda és szinte minden egyes szabad percemben ezzel foglalkozom, habár még soha nem játszottam senkivel... De úgy érzem, menni fog. Minden csak gyakorlás kérdése és én többet gyakoroltam, mint bárki.

Sajnos a láthatatlanságom, mire hazaértem, elillant. Halkan nyitottam be a lakásba, majd megpróbáltam a lehető legcsendesebben eljutni a szobámig. Mikor viszont le akartam venni a cipőm, kicsúszott a kulcsom a zsebemből és csörömpölve hulott a földre. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy hangosan elkezdjek káromkodni, de szerencsére észbe kaptam és még idejében a számra tapasztottam a kezemet.

Lehajoltam a kulcsért és megláttam, hogy a nevelőapám papucsa nincs az előszobában. A szüleim 10 éve váltak el, szóval nem is emlékszem arra, hogy valaha is az igazi apámmal éltem volna. Anya szerint apa egy másik nő miatt hagyott el minket és azóta nem is adott életjelet magáról. Eleinte ketten éltünk anyával egy hatalmas családi házban, később azonban anya megismert egy gazdag férfit, aki nemsokkal rá el is jegyzete őt. Nem tudom biztosra, hogy anyám szerette-e őt, vagy csak a pénze miatt jött össze vele, de folyton azt szajkózta, hogy mostmár minden rendben lesz. A pasas viszont nen igazán volt az, akinek kiadta magát. Egy év után kiderült, hogy a boltjai már rég csődbe mentek, egy fillérje sincsen és még ráadásul alkoholista is. Ezután teljesen megváltozott a kapcsolatunk, mert anya megmondta, hogy fel akarja bontani a jegyességet és hogy takarodjon a házunkból. Neki viszont esze ágában se volt megtenni ezeket, ezért más eszközöket kezdett bevetni. Az öv volt a kedvence. Egyik éjjel arra keltem, hogy megint totál részegen tört-zúzott a konyhánkban miközben mindenfélét vágott anyám fejéhez. A szomszéd a hangzavar miatt kihívta a rendőrséget, akik viszont nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, így végül csak figyelmeztettek minket, hogy túl hangosak vagyunk, majd elmentek. Ez azon az éjjelen még háromszor megtörtént. Viszont, amikor ötödszörre is kihívták őket, megelégelték a rendbontást és bevitték éjjelre az "apámat" a börtönbe. Anya pedig rögtön intézkedni kezdett, még aznap éjjel elhagytuk azt a falut, ahol addig éltünk és én ideiglenesen a nagyszüleimhez kerültem. Egy hónap után anya eljött értem és elmondta, hogy újra csak ketten vagyunk. Eladta a házat, mert nem tudta volna tovább fenntartani és vett egy lakást a városban.

Lassan, de biztosan állt vissza életünk a rendes kerékvágásba. Anya elkezdett tanítóként dolgozni a közeli iskolában, én pedig eleinte jobb dolgom nem lévén, elkísértem őt. Majd egy idő után be is engedtek a munkahelyére. Amíg ő órát tartott, addig én a könyvtárban játszottam, szünetekben pedig bementem az osztályterembe is. A tanulók többsége szerencsére kedves volt hozzám, néha játszottak is velem, így nem éreztem magam annyira egyedül, mintha oviban lettem volna. Viszont, ahogy eddig tapasztaltam, egy perc bolodogságért öt év boldogtalansággal kell fizetni...

Ekkor kezdődött a második felvonás. Anya egy társkereső oldalon megismerkedett egy gazdag, dél-koreai pasival. A változatosság kedvéért ő egy egész üzletlánc tulajdonosa volt. Első kinézetre ridegnek tűnt, viszont sikerült megvennie minket. Szinte szó szerint. Én akkoriban kezdtem el az iskolát, anya is dolgozott, ezért eleinte csak hétvégente találkoztunk vele. Péntek esténként mindig repülőre szálltunk (a jegyeket persze ő fizette) és ő Szöulban már várt minket a luxus kocsijával. Az első években ilyenkor gyakran mentünk kalandparkokba, fürdőkbe, kirándulni, később viszont én ezekből valamiért kimaradtam. A repülőút után engem kiraktak a pasi villájában, ahol egy idős alkalmazott figyelt rám, amíg anyáék szórakozni voltak.

Sokak számára biztos kész kalandok lettek volna azok a luxus villában töltött éjszakák, számomra viszont nen voltak azok. Az idős hölgy mindig készített nekem valami könnyű ételt vacsorára, majd bekapcsolta a plazmatévét, beállított valami írtó unalmas sorozatot és bealudt a kanapén. Eleinte kihasználva az alkalmat kezdtem el felkutatni az egész házat, viszont nem találtam semmi kedvemre valót. A pasi szobája olyan volt, mint egy szállodai lakosztály. A gyerekszobában, ahol általában alhattam, már lakott előttem két lány. Az ő játékaik, rajzaik, emlékeik töltötték be az egész teret, én kívülállónak éreztem ott magam. Főleg, hogy sosem tudtam meg, hogy mi lett azokkal a lányokkal. A melletünk lévő szobába szigorúan megtiltották, hogy bemenjek, így már az első egyedül töltött éjszakámon belopóztam oda. Az ajtó zárva volt ugyan, de a kulcsot megtaláltam a pasas hálójában. Rendkívül elegáns helység volt, bíbor szőnyeg, vörös kanapé, sötétbarna, faragott szekrények, asztal, székek. Sötétség honolt, a nap sugarait egy vastag függönnyel zárták ki a szobából. Mikor megpróbáltam ezt elhúzni, egy hatalmas molylepke repült ki belőle. Annyira megijedtem, hogy csak hónapokkal később mertem folytatni a felderítést.
Akkor inkább felkapcsoltam a villanyt. A fény egy hatalmas kristálycsillárban kapcsolódott fel. Kinyitottam egy szekrényt, amiben legnagyobb döbbenetemre elegáns, európai barokk stílusú női ruhák lógtak. Én pedig, eszes gyerek létemre rögtön azt hittem, hogy a pasas egy vámpír. Gondolom mondanom sem kell, hogy utána mennyire paráztam tőle. Szerencsére ezután viszonylag gyorsan megszakadt vele is a kapcsolatunk, ugyanis azt akarta, hogy költözzünk oda hozzá, Szöulba. Anya viszont megmondta, hogy nem akarja otthagyni a munkáját és engem se akar arra kötelezni, hogy otthagyjam az iskolát, amit akkoriban kezdtem meg. Ezután pedig kiderült, hogy a pasas már egy ideje más nővel is összeszűrte a levet, így ő sem erőltette már ezt a kapcsolatot. Csak adott egy számlát pár millió jenről, amit állítólag miattunk dobott ki az ablakon. Összébb kellett húznunk a nadrágszíjat, de pár év nélkülözés után mindent vissza tudtunk neki fizetni, így végre békén hagyott minket.