Tanítási idő után sétáltam haza, szépen lassan, hiszen most már nem kell sietnem sehová.
Útközben beléptem egy pékségbe kenyérért, meg még pár péksütiért, majd folytattam utam tovább, gyalog.
Félreértés ne essék; nem lakok közel az iskolához. Csupán a gyaloglást választom, más közlekedési eszközök helyett.
Na meg persze nincs jogsim..

Amint hazaértem, rögtön kényelmesbe vágtam magam. Melegítő nadrág, és kapucnis pulcsi.

Délutánra áthívtam egy kis segítséget a kipalokáshoz, de addig is elkezdtem egyedül. Egyenként bontottam ki a kisebb-nagyobb karton dobozokat. Egy szekrény összeszerelésénél viszont megakadtam.
Ám ekkor szólt a kaputelefon.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és beengedtem, a nálam pár centivel alacsonyabb, most éppen lilára festett hajú srácot.
Online ismertem meg, pár éve. A munka kívül miatta is költöztem ide. Már pár hónapja,amikor először találkoztunk szemtől szemben; elmondtam neki az érzéseimet, de nem vett komolyan. Kíváncsi vagyok, mikor fog...

A kipakolás sokkal könnyebb volt ketten, viszont el kellett viselnem a perverz poénjait, 3 órán keresztül.

Fáradtan rogytunk le egymás mellé a kanapén. A fejemet hátra támasztottam, és arcát kezdtem el vizsgálni. Világos, halvány arcbőrén látszott az alapozó, amit a szeplői eltakarása érdekében visel, majdnem mindig. Ez után orr piercingjére tévedt a szemem. Vajon máshol is van piercigje?

Egy kis idő múlva észrevette, hogy bámulom, így felém fordította a fejét.

- Emlékszel mikor találkoztunk? Még sehol sem tartottál, most meg már tanítasz.. - kuncogott, a szemembe nézve.

- Oliver. - szólítom meg halkan.

- Hmm? - mosolygott rám.

Nem bírtam levenni tekinetem szürkés szemeiről, úgy hajoltam egyre közelebb hozzá.

- szeretlek.. - suttogom oda neki

- Tudom, én is téged.

- Nem...nem barátként. - folytatom, mire ő elmosolyodik és megborzolja a hajam, majd feláll a kanapéról, és a konyhába lép.

Én ott maradtam, a plafont bámulva.
Nem azzal van a gond, hogy nem érti, hanem azzal, hogy nem akarja megérteni.
Bár igaza van, nem kéne szeretnem. Elvégre, tanár vagyok. És nem örülnék, ha kitudódna. Valószínűleg kirúgnának.

Felkeltem a kanapéról, és utána mentem a konyhába. Neki támaszkodtam a konyhapultnak, úgy néztem ahogy telefonál. Valószínűleg a mostani pasijával beszél. Hát persze.

Végig néztem rajta. Nagyon vékony, lányos teste van. Szebb mint egy lány. Sokkal.
Az arca is gyönyörű. Nem mondanám meg hogy 30.

- Na, most mennem kell. Min hívott. - tette el a telefonját.

- Igen, hallottam.

Felhúzta a cipőjét, majd a kabátját. Még az ajtóban visszafordult, ölelésre várva. Nem kellett sokáig várnia, azonnal szorosan átöleltem.

- Nemsokára látjuk egymást. - mosolygott.

Ha nemsokára látjuk egymást, miért érzem olyan szomorúnak ezt az elköszönést?