Mivel ti is igazán szerettétek ezt a párost, és én is imádtam minden percét írni a történetnek (na meg végre kész az érettségi szakdolgozatom), így gondoltam visszatérek ide még egyetlen rész erejéig, remélem, ez a rész is legalább annyira tetszeni fog nektek, mint a történet!

Legyen szép hetetek!❤️

UTÓIRAT...!

~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~·~

Minden pillanatban számít az ember arra, hogy egyszer csak rátalál egy olyan béke, amely nem csak a testét, de egész lelkét is áthatja. Ezért keresünk mindig újabb és újabb kalandokat és kihívásokat. Ilyen kaland lehet egy utazás is. Egy utazás, legyen az teljesen spontán, vagy éppen már évek óta tervezett.

A szőke nő kis méretű bőröndjét maga után húzva indult el, hogy végre elhagyhassa a reptér csarnokát, és fogasson magának egy taxit. Miközben átvergődte magát az embertömegen, olyan érzése volt, mintha egy lényeges részletet nem vett volna észre, amely nélkül a kirakós nem állhat össze.

Beült egy fehér autóba, majd le is darálta a címet, ahová menni készül, és hátradőlve élvezte az utazást, amely a megadott szállodai cím felé vezet. Telefonján elhúzta az értesítést jelző kis sávokat. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy kipihenhesse a mögötte álló egy évet. Hiszen mi mást sem tett, csak meg szeretett volna felelni mindenkinek, aki körülötte volt, a bátyjának, a bátyja feleségének, aki az első közös gyermeküket várja, a sajtónak, az európai udvarok etikettjének, mindenkinek, ha már annak az egy személynek nem tudott megfelelni, akinek igazán szeretett volna...

- Merci vilmal.- nyújtotta át a nő a kért pénzösszeget, majd maga után húzva a csomagját is kelt ki az autóból- Uf widerluege.- köszönt el, majd be is csukta az ajtót maga után, és sóhajtva indult el a hotel belső része felé, fel a jegesre fagyott lépcsőkön.

A lépcsősor tetejéről nézett végig a hófödte tájon. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer egyedül fogja ide húzni a szíve, de nem tudott visszamenni oda, a családjával, ahol egy éve minden kicsúszott az ujjai közül, mert nem figyelt eléggé a szemnek olykor láthatatlan jelekre.

Fejét ingatva lépett be a kis házba, amely annyira a szívéhez nőtt az év közben, hogy meg is vette magának. Kulcsait és telefonját ledobta az előszobai komódra, majd havas cipőjét az ajtó mellett le is vetette. A kisváros központjában kintetette magát, és onnan sétált, muszáj volt neki, mivel ismét hatalmába kerítette az érzés, mintha valami körbeölelné, és fojtogatná.

A kanapéjára letelepedve a szőke férfi felkapcsolata a TV-t és váltogatni kezdett a csatornák között, hogy valamivel elüsse a délutánjából maradt időt, amíg este meetingje nem lesz a csapattal a következő évi tervekről.

A TV-ben azonban semmi érdekes nem ment. Mintha a téli időkben nem mindenki a készülék előtt ülne a délutáni órákban, hiszen szinte semmit sem lehet csinálni kint. Holnap estére is vihart jósolnak a városban, mintha még az idő is a nő ellen lépett volna fel, mintegy büntetésül amiért nem a családjával tölti az ünnepeket. Sóhajtva csapta a vele szemben helyet kapó készüléket, majd a távkapcsolót el is hajította valahová az ülőgarnitúra másik végébe, majd grimaszokat vágva ült fel. Senkivel sem szeretett volna kommunikálni ittléte alatt.

A fürdőszobába lépkedve kezdte el teleengedni a hatalmas fehér kádat vízzel, miközben fürdőszobai neszeszerét elővéve vette kezei közé olajos üvegcséit, majd a megfelelő mennyiségben a fürdővízbe is csepegtette azokat, majd a fürdőtálcára kihelyezett gyertyákat meg is gyújtotta. Jót fog tenni neki ez a nyugtató fürdő, és ez az egy hónap is itt.

Az elmúlt év káoszát még mindig nem tudta hová tenni magában, annyi érzelem, és inger érte, ami talán egy életre is sok lett volna neki. Mintha nem törte volna össze éppen eléggé a saját szívét tavaly ilyenkor. Maga sem tudta honnan érkezett az a félelem, mellyel meglépte azt, hogy elhagyja azt az életet és azt az embert benne, akire mindig is vágyott, de megtette, mert félt, félt, hogy csak ártani tudna neki, de így talán éppen saját magának ártott a legtöbbet.

Csakis a múlton tudott rágódni, miközben egy pohár bort forgatott ujjai között, a pohár nyakrészénél, és minthacsak saját nyakát szorongatná ujjaival, hiszen bárhová is lép az élet akkor is képes mattot adni neki.

A poharat ajkaihoz emelve itta ki annak tartalmát, majd az asztalra helyezte azt. Minden oldal azt mutatja, hogy holnap hóvihar lesz, főleg fent a hegyekben, mintha mindenki a tél ellen lenne, miközben a férfi csak ki szeretne kapcsolni. Mégis, a német eldöntötte, hogy egy próbát megér, és amúgy is, már amióta ideért, mintha valami vonzaná fel, a hegyekbe, hiszen már egy éve mást sem tesz, csak a saját belső hangját követve halad a talán nem is számára kijelölt úton, remélve, hogy így talán egyszer éppen saját magát fogja megtalálni ezen az úton.

Az úton, ami a hegyre felfelé kissé meredeken vezetett, jegesen és havasan, mégis a nő elszántan lépkedett, hiszen tudta, hogy fel kell érnie a hegyre, mielőtt még lecsapa vihar, amire a meteorológusok figyelmeztettek, már ha lecsap egyáltalán, hiszen az ég olyan tiszta, és csak pár aprócska pamacs felhőcske lebeg a hatalmas kék tengerben.

A hegy tetejére felérve engedett ki magából egy megkönnyebbült sóhajt a szőke nő, miközben lassan vezette körbe tekintetét. Meseszép látvány, mintha csak egy festményben találta volna magát. Szemeit lehunyva indult el lefelé a befagyott tó partjára, ahol a földön helyet is foglalt. Nem törődve sem a hideggel, sem azzal, hogy eme tettének milyen következményei lehetnek. Ujjait lassan végigvezette a tükörsima jégen, amiben látta magát és a felette békésen lebegő felhőket is. Ismét mély levegőt véve sóhajtott egyet...

Miközben tüdejét átjárta a jéghideg levegő járta át, mintha ezzel minden baja, mely belül kísérti megfagyott volna, akárcsak a tó, ahová az év többi részében annak csodálatos környezete miatt járt fel. Most viszont ebbe az összképbe egy vékony szövetkabátba és hatalmas sálba bugyolált szőke nő sziluettje zavarta meg, mégis aminek a férfit nyugtalanítania kellene, mintha megnyugtatná őt, így lassan indult el lefelé a hegyről, egyenesen a tó partja felé.

A nő is hallotta, hogy valaki közeledik felé, de nem is zavartatta magát, hiszen nem egyedül tartózkodik ebben a városban, főleg nem ezekben a téli időkben. Ám ez az alak nem ment el mellette, még csak meg sem szólította a nőt, csak megállt mögötte, de tükörképe tökéletesen látszott a tóban. A nő lassan lecsukta szemeit, majd fejét térdeire hajtotta, és sem ő, sem a férfi nem szólt egy szót sem.

A nő lélegzete lassan ismét megnyugodott, és a csend is egyre csak nyomasztóbb lett körülöttük, így ujjait lassan a jégre vezette, és havat húzott a tükörképre, mely által pontosan tudta, hogy a férfi őt figyeli.

- Ez az út itt, amin te is feljöttél év közben a járműforgalom előtt is nyitva áll.- törte meg a csendet a nő, a férfi pedig ezzel a ténnyel teljesen tisztában is volt, mégsem mondott semmit, annyira hiányzott neki maga a nő, és a nő hangja is, hogy egyszerűen itta a görög nő minden szavát- A szüleim előszeretettel jártak ide télen is, síelni. Melintont és engem nyilván otthon nagytak, de ez így volt jól.- sóhajtott egyet a nő- Talán tudták, hogy nem kell itt lennünk. Az apám télen is előszeretettel járt fel ide autóval, ezt midneki tudta, hiszen videó naplót vezetett, és ezek is benne voltak, a napok, amikor autóval jöttek ide fel. Itt vesztette el az irányítást az autó felett, itt haltak meg, a hó miatt. Videó van az egész balesetről. A médiának nyilván nem ez lett lekommunikálva, hiszen ez törvényellenes, de az igazság az, hogy egy olyan hiba miatt halt meg két ember, amiről mindenkinek tudni kellene, hátha így akár csak egy életet is meg lehet menteni, nem szabadna a pénznek tisztára mosni senki nevét, még akkor sem ha ő maga egy herceg...

A férfi emésztette magában a szavakat, miközben lassan ereszkedett le a nő mögé, és bár mögötte foglalt helyet, mégsem ért hozzá, csak a jégpáncélra vezette ujjait, és arról söpörte le a havat, amelyet a nő szórt oda.

- Nem is tudtam, hogy jártál itt kiskorodban.- szólalt meg most először a német férfi is. Mintha onnan tudnák folytatni, ahol egy éve abbahagyták. Mintha erre az egy évre szükségük lett volna annak érdekében, hogy mindketten teljesen felnőve, más szemmel tudjanak nézni egymásra és magukra is.

- Nem is.- ingatta meg a fejét a nő- Soha nem jártam itt, illetve csak egyszer, amikor tizennyolc éves lettem, akkor elhoztak ide, megmutatták a családom itteni házát, az örökségemet. A bátyám örökölte a család görög ingatlanjait, ahogy neki kell a címet is tovább örökíteni, de a szüleim tudták, hogy én már kiskoromban sem akartam hercegnő lenni, sokkal inkább kalandokra vágytam, így én kaptam meg minden más birtokot, az itteni házzal együtt. Ami egyébként nincs is messze. Pont egy sípálya mellett van. Mondjuk,- itt a nő halkan elnevette magát, miközben felismerhetetlen formákat rajzolt a hóba maga mellett- nem sok hasznom volt belőle, mivel miután a szüleim meghaltak sokáig féltem a hótól. Vicces nem?- tette fel a kérdést Médea, de Mick csak válasz helyett saját kesztyűs kezét a nő már piros kezére tette, és inkább saját ujjai közé szorította azt, hogy felmelegítse.

- Nem az. Miután apának balesete volt, évekig rettegtem síelni, vagy bármilyen téli sportot végezni. Az idő minden helyzetben kulcsfontosságú, hogy a megfelelő pillanatban vágjuk bele a dolgokba ismét.- jelentette ki a férfi, és talán már mindketten tisztában voltak azzal, hogy nem feltlenül a téli sportokról és a hóról van szó.

A nő lássa fordult a német felé, aki azonnal saját tekintetébe zárta a nő kékjeit, és nem is állt szándékában többé elengedni azokat.

- Egyébként hogy van?- tette fel a kérdést a nő, noha még egyszer sem sikerült találkoznia a férfi édesapjával.

- Jól.- mosolyodott el a pilóta- Gina pedig azóta is a fülemet rágja, hogy keresselek meg.- ingatta meg fejét a férfi mosolyogva, mire válaszul a nő aksrtalnhl hajtotta le sajátját.

- Hát, itt vagyok, nem?- emelte fel fejét, mire a vele szemben ülő német csak lassan bólintott egyet- Eddig is ilyen hideg volt itt?- húzta összébb magán kabátját a nő, miközben a szőke megingatta fejét.

- Nem, ez a vihar lesz.- azonnal fel is pattant és a kezét nyújtotta a nő felé, aki el is fogadta azt, így más ő is talpon volt mellette.

- Dehát az előbb még egy felhő sem volt.

- Fent a hegyekben sokkal gyorsabban ingadozik az időjárás.- ingatta meg a fejét a német férfi, és saját sapjkáját inkább a nő fejére tette- Mennyire van messze a szállásod?

- A városban lakom, egy hotelben.- húzta össze grimaszolva ajkait a nő.

- Én is lent a városban.- ingatta meg fejét a férfi, hiszen nem tudta, hogy mi lenne a legjobb ötlet. A város messze van, nem érhetnek oda a vihar előtt.

- A szüleim háza.- jelentette ki a nő, mire a pilóta is felé fordult- Nincs messze. És nincs jobb ötletünk.

- Van nálad kulcs?

- Én vagyok a kulcs, jobban mondva az ujjlenyomatom.

- Akkor futás, hercegnő.- bármennyire is próbált a férfi nehesztelni rá, nem tudott, vagy nem is akart igazán. Ilyen helyzetben főleg nem, hiszen ha valamelyikük kiesik az egyenletből, akkor a másik elveszik a hóviharban, ami közöttük már egy éve tombol, és a hegyekben még éppen elkerülhetik azt, együtt.

- Itt az ösvényen jobbra!- szólalt meg ismét a nő, mire a férfi lefékezett, így Médea a hátának csapódott, és ha Mick nem kapja el, akkor a földön köt ki.

- Az az út az erdőbe vezet!

- Én is tudom.- morogta a nő, miközben az orrát masszirozta- De ez egy erdei ház! Ha pedig nem akarunk ide fagyni, akkor jobbra megyünk.- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a nő, majd ő azonnal le is fordult jobbra, és a férfi is követte.

Már negyed órája haladtak az ösvényen, ami körül egyre több fa sorakozott, és a férfi félpercenként harapott saját nyelvébe, hogy ne jelentse ki, hogy eltévedtek, és hogy a vihar csak egyre nagyobb lesz, amikor a nő megtorpant.

- Ott van.- mutatott maga elé, majd a férfi kezét elkapva, a szél ellenére kezdett el vele futni a megfelelő irányba.

Pár perc múlva már a hatalmas kőház előtt álltak mindketten, és az épületet figyelték. A férfi csodálattal, míg a nő félelemmel.

- Médea.- fogta meg a férfi a nő vállát gyengéden, amikor rájött, hogy fél belépni élete egyik újabb szakaszába, amely a teljes elfogadás- Erősebb vagy, mint amilyennek most érzed magad. Hidd el.- simogatta a nő felkarját, akit e miatt méginkább kirázott a hideg, és lassan a ház felé lépkedett, majd beütötte a kódot, aminek köszönhetően egy kis panel jelent meg előtte, miközben a férfi fellepkedett szorosan mögé, ő pedig hüvelykujját a hideg panelre nyomta, ami egy idő után zöldre változott.

- Menjünk.- nyitotta ki a nő az ajtót, majd ő is lépte át először a küszöböt, szorosan a nyomában a férfival- Itt sincs sokkal melegebb.- állapította meg a nő, mire a férfi halkan felnevetett.

- De legalább nem fúj a szél.- jelentette ki, mire most a nő nevetett fel- Az ott látvány kandalló?- mutatott maguk elé a férfi, mire a nő megingatta a fejét.

- Nem, nem az, és még fa is van behordva.

- Akkor ez az én dolgom. És áram, az?- tette fel a kérdést, mielőtt beljebb lépkedett volna a félhomályban úszó házban.

- Ilyen szélben?- nevetett fel hihetetlenkedve a nő- Hozok le takarót és gyertyákat.- húzta elő telefonját- addig megoldod a tüzet?- tette fel a kérdést, mire a német férfi csak bólintott, így a nő folytatta is útját az emelet felé.

Tudta mi merre van, hiszen amikor egyetlenegyszer itt járt, akkor mindent tüzetesen átvizsgált. Így a nő kezében meg takaróval és három csomag gyertyával egyensúlyozott lefelé a fa lépcsőfokokon, miközben azt hallgatta, ahogy a férfi németül a másvikagra küldi meg a kandalló ükapját is.

- Van valami baj?- tette fel a kérdést, amikor ezzel egyidejűleg ledobta a pokrócokat a kanapéra.

- Meg kell egy kicsit kotrani a kéményt, semmi vészes.- hárított azonnal a férfi, és most az egyszer hálás volt, amiért az apja annak idején addig nyaggatta, amíg meg nem tanult begyújtani a saját hatalmas kandallójukban.

- Akkor megyek, és főzök teát.- bólintott a nő, mire a férfi értetlenül felé kapta a fejét.

- Azt hittem, hogy nincs áram.

- Az nincs, de régivágású gáztűzhely és teáskanna, az akad, és hogy ha sokat rimánkodom, talán még működik is, ahogy tea és egy csomó konzerv is van valahol.- vont vállat a nő, és csak ekkor vette észre, hogy a hatalmas sál, amit reggel vett fel, még mindig tájat volt, ahogy a kabát is, amitől a német pilóta sem szabadult meg. Valóban hideg volt a ház, így, hogy soha nem lakta senki.

- Szóval paradicsomon elélhetünk egy darabig, az jó.- bólintott összeszorított ajkakkal a férfi, mire a nő csak elnevette magát.

- Végülis fő az optimizmus.

Negyed óra múlva Médea egy nagy tálcára pakolta fel a forró teát és a mézet, és azzal együtt tért vissza a nappaliba, hol a férfi már a kandalló előtt guggolt, amiben már pattogtak az élénk narancssárga lángok, mintha csak táncot jártak volna, az asztalon pedig több gyertya is meg volt gyújtva, így a nő óvatosan helyezte le közéjük a tálcát.

A férfi idő közben megszabadult saját kinti ruháitól, és két szőrös szőnyeget is a kandalló elé húzott, egymásra helyezve azokat, a takarókat pedig oda pockolta fel.

- Ilyen sokáig voltam el?- tette fel a kérdést a nő, miközben ő is megszabadult saját kabátjától és csizmájától, de a sálat égy világért sem vette volna ki nyakából, annyira még mindig nem volt meleg, csak amikor a férfi mögött állt meg, a kandallóval szemben.

- Apa mindig azzal nyaggatott, hogy egy igazi férfi kandallóban is bármikor tud tüzet rakni.- ingatta meg a fejét a férfi, majd ismét megpiszkálta a tüzet, hogy egy újabb fát dobhasson a lángok közé.

- Elég lesz ez reggelig?- húzta el a száját a nő, mire a férfi is végig vezette tekintetét a farakáson.

- Elég.- jelentette ki, miközben a nő felé fordulva figyelte, hogy egy pokrócot meg a két szőnyegre terít, és helyet foglal rajta, majd a teákat közelebb húzza az asztalon.

- Nos ha mégsem, akkor az oroszlán mancs mintás lábakon álló ebédlő asztalhoz talán nem ragaszkodom annyira.- jelentette ki halál komolyan a nő, mire a német férfi talán ma először őszintén és jóízűen felnevetett.

Fejét ingatva állt fel a kandalló mellől, majd helyet foglalt a nő mellett, aki szinte azonnal ujjai közé nyomta a forró bögrét, és elkezdte magukra igazítani a megmaradt három takarót.

A férfi pedig figyelte, ahogyan a nő arcán a narancsszínben játszó lángok táncolnak, és életet lehelnek az elhagyott magányos szobába, melyet már régóta nem látogatott senki. És szerencsésnek érezte magát. Szerencsésnek, hogy ő lehet az, aki hosszú idő után életet adhatott a szobának, és szerencsésnek, hogy ezt a nővel együtt tehette meg. Mert még ha nem is tökéletes, az ami most közöttük van, mégis úgy érzi, hogy ez az út, amire ma reggel mindketten ráléptel, reménykedve abban, hogy nem teljesül be a várt hóvihar, az az út és ez a hóvihar fogja őket talán újra összekovácsolni.

És miközben a szél kint süvített, és egész Zermatt sötétségbe burkolózott, a két fiatal együtt figyelte az előttük gyönyörűen játszadozó narancsszínű fényjátékot, amely az éjszaka mellett lelküket is az új remény melegével tudta megtölteni...