Félhomály volt a pincében, ahová Thor visszahúzódott. Átkozta magát ezért az egészért. Egymás után döntötte magába a bort, és elbódult agyával már alig fogott fel valamit a körülötte zajló dolgokból. Loki vele szemben ült, és ugyanazt a poharat nézte már órák óta. Egy kortyot nem ivott. Zaklatott volt, néha felugrott, tett néhány kört a padok között, felnézett, mintha átlátna a vastag kőmennyezeten, aztán visszarogyott. Maga elé motyogott, néha hangosan is felsóhajtott, és egyre csak ismételgette: Ha hozzáér, megölöm!

– Az én hibám – fakadt ki végül Thorból, és homlokát kezdte ütni a faasztalba. Öccse nézte egy darabig, aztán a kezében tartott pohár tartalmát egyszerűen a nyakába löttyintette. Thor méltatlankodva kapta fel a fejét, és a két testvér sokáig nézte egymást.

– Ne ostorozd magad. Lehet anélkül is megláttam volna, hogy szólsz. De mára már elbúcsúzom bátyám, mert pihennem kell. Holnap... – a szájába harapott. – Nem tudom, mit hoz a holnap. De ha azt, amit... amit nem mondunk ki, támogasd anyánkat, és nyerjétek meg a háborút. Értem!

Azzal felállt, még mielőtt Thor bármit mondhatott volna, és kirohant. Nem a haláltól félt, hanem, hogy soha többé nem látja majd őt, és elképzelni sem tudta, mit fog tenni vele a férje. Anyja nem árulta el, melyik szobában szállásolta el, és jól is tette. Nem bírná fékezni magát, és felkeresné, még akkor is, ha a férje mellette fekszik. A sötétben bolyongott, pedig tudta, frissnek kell lennie. Levegőre vágyott, úgy érezte a falak egyre közelednek hozzá, és agyonnyomják, ha itt marad. Amikor végre megérezte a puha füvet a talpa alatt, a szél hűvös simogatását meztelen mellkasán, csak akkor nyugodott meg. Körbenézett, úgy, mintha tudná, most utoljára lát itt mindent. A sápadt hold megvilágította a palotát, a fákat, de az árnyékok mélyfeketeségbe burkolództak. Süket csend volt.

– Hercegem! – A suttogásra – amely olyan halk volt, hogy akár szellőnek is gondolhatta volna – felkapta a fejét.

– Ki az?

– Tudom ki az áruló...

Ismerősnek csengett a hang, de nem jött rá, hogy ki az.

– Hallgatlak! – Mozdulatlanul állt, nem akarta, hogy elriassza a látogatóját. Abban biztos volt, hogy az illető nő, aki eltakarja valamivel a száját, hogy ne ismerje fel. Nem is volt fontos, hogy kicsoda, csak hogy mit akar mondani. Loki szíve a torkában dobogott, és rettegett a választól. A nevet csak hárman tudták. A jégóriás, akit azóta hazatoloncoltak Jottunheimbe, Angrboda, hiszen róla volt szó, és Loki. Ha más valaki is tudja, akkor a lány veszélyben van.

– Armin, fenség.

– Skurge ágyasa, ez lehetetlen! – suttogta vissza, pedig örömében kiáltott volna. – Honnan tudod?

– Figyeltem fenség. De többet nem mondok.

– Mit kérsz cserébe?

– Semmit. Egyelőre. Aztán ha felfedem magam, majd megtudod. Bízom benned, hogy nem fogod megtagadni tőlem.

– Ki vagy te? – fordult meg Loki, de nem látott maga mögött senkit. Hosszan figyelt, hogy merről jön zaj, de a nő mintha repült volna, úgy tűnt el mögüle.

Rohant vissza a palotába, hogy elújságolja Angrboda-nak, hogy a titka már örökre titok marad, amikor megállt. Nem találkozhat vele, nem beszélhet vele, talán már soha többé. Vitte a lába tovább, és megállt egy ajtó előtt. Kopogott, és meglepetésére nyílt az ajtó.

– Anyám. Búcsúzni jöttem.

– Nem. Én tudom, hogy győzni fogsz. Tudom, hogy mi vagy, fiam.

– Hogy érted, tudod, mi vagyok?

Frigga behívta a fiát, és leültette. – Több vagy, mint azt bárki is képzeli, több vagy, mint magadról gondolsz. Erős vagy, kiváló harcos, képzett vagy, és kitartó, és ami a legfontosabb, nem csak magadért küzdesz holnap, hanem a szerelmedért is. Ez visz majd a győzelemre, de egyet kérek. Ne öld meg!

– Miért? Ő megtenné.

– Igen, de te nem ő vagy. Kell a szövetséges, és ő jelenti a szövetséget fiam. Ha elvész, akkor a jötunni sereg vezető nélkül marad. Szükségünk van rá, ahogy rád is. Nem értem, atyád miért nem avatkozott közbe, miért engedte idáig fajulni a dolgokat. Háború van, ezt elintézhettétek volna utána is. talán arra számít, hogy valahogy eljárulja az áruló nevét, mert eddig egyik jégóriásból sem sikerült kiszedni. De már nincs is rá idő... pedig Odin úgy halogatná. Bár nem tudom az okát, miért?

– Mert atyám nem biztos benne, hogy megnyerjük a háborút – szakadt ki Lokiból a felismerés. Mindketten hallgattak. Odin mindkét alkalommal késlekedett Surtr serege ellen vonulni. Miért? Félt? Igen. Félt attól, hogy Surtr rájön, sokkal erősebb Asgardnál. Odin ezért inkább várt. Biztos akart lenni benne, hogy Jottunheim tényleg szövetséges. – Azt akarja, hogy Arné a lekötelezettem legyen, hogy az életéért cserébe a hűségét kapjam meg. De azt sosem kapom meg, tőle biztosan nem. Hiszen gyűlöl.

– Megvan rá az oka fiam, valld csak be.

– Igen. Angrboda az enyém lett, rávettem a hűtlenségre.

– Loki – mosolygott el Frigga, és fia kezét megfogta. – Szabad akaratából tette, ezért mindketten felelősek vagytok.

– Megteszem, amit atyám kér. Nem ölöm meg a jégóriást, és ezzel feláldozom a boldogságomat. Angrboda az övé lesz újra, és a Kilenc birodalomban béke lesz.

– És a te lelkedben vajon az lesz valaha? – Loki szemét elfutotta a könny. Anyja előtt sosem kellett titkolnia a gyengeségét.

– Nem számít – mosolygott keserűn. – Itt aludhatok nálad?

Úgy bújt az anyjához, mint kiskorában, és az altatódalra olyan hamar merült álomba, mint évszázadokkal ezelőtt. Frigga sokáig simogatta a haját, és még akkor is dúdolt, mikor Loki már rég aludt. Az ő szemére viszont nem jött álom. Volt benne némi kétség, hiszen ismerte a jégóriásokat. Megbízhatatlanok minden téren.

Angrboda sem aludt, egy szemernyit sem, ébren várta vissza Arnét, aki valamikor a nap első sugaraival érkezett meg. Hogy hol járt, nem kérdezte tőle, de azt kétségbeesve látta, hogy a férfi majdnem hogy boldogan fütyörészve húz elő egy könnyed kardot az övéből. Asszonyára nézett, és kegyetlen vigyorral mutatott a kardra, aztán saját férfiasságára, és felnevetett.

– Többé nem lesz mivel... Kis patkány, mit képzelt, megbecstelenítheti az asszonyomat, anélkül, hogy elégtételt vennék?

– Én is akartam!

– Elhallgass, vagy kivágom a nyelved! – Arné átöltözött, felvette az ékszereit a nyakába, szakállát összefonta, félmeztelen felsőtestére rúnákat festett, amik hite szerint védelmezik majd a harcban. Csuklójára bőrszíjat tekert, és megszorította. Ő készen állt. – Örülök, hogy látod majd mit teszek vele. A nemes szervét, miután levágtam, neked fogom odadobni.

– Ne tedd ezt Arné. Bármit megteszek, amit csak kérsz, de ne bántsd.

– Bármit? – Az asszony csüggedten bólintott. – Megteszed azt anélkül is, hogy megkegyelmeznék a hercegnek. Meg kell tenned, hiszen az enyém vagy. Nekem is jár egy kis szórakozás, nem csak neked. Te is szórakoztál vele, most én jövök. Meglátjuk, melyiket élvezi jobban, bár azt hiszem – eszelősen felnevetett –, amit én csinálok vele, az fájdalmasabb lesz.

Lerángatta a nőről a takarót, és végignézett rajta.

– Készülj! Harci festés legyen rajtad, és most az egyszer megengedem, hogy félig kibontsd a hajad.

Az asszony rémülten ugrott ki az ágyból, és felkapkodta magára a ruháit. Páncélmellényt vett, és szürke bundát a vállára. Haját kifésülte, hátul lazán összefogta és ráengedte a vállára. Urától festéket vett el, és végighúzta ujjával a szeme alatt, a homlokán, és végig az alsó ajkától az álláig. Arné elégedettem bólintott.

– Végre. Úgy nézel ki, ahogy kell.

A palota másik szárnyában Loki is készülődött. Enni egy falatot sem tudott, nem is pocsékolt rá időt. Könnyű csizmát vett fel, inge alá vékony szőtt páncélt, és végül hosszú, térde alá lenyúló kabátot. Megmozgatta a karjait, könnyedén tudott köröket leírni fele, nem akadályozta a ruhába varrott páncélzat. Haját lazán hátrafésülte az ujjaival, és megállt a tükör előtt. Ismerte a jégóriások technikáját, nagyon jól tudta, hogy az erejüket használják csak, és nem gondolkodnak harc közben. Ezt a gyengeségét fogja ellenfelének kihasználni. Csuklójára csatolta Angrboda karláncát, amit az első együttlét utáni hajnalon adott neki, és elindult. Aki látta, mélyen meghajolt előtte, és elhallgattak a szájak, és elnémultak a nyelvek, amikor megjelent. Magabiztosan, rezzenéstelen arccal fogadta a hódolatot, és nem állt meg. A küzdőtéren még nem volt senki, a lelátók is üresek voltak. Megállt középen, lassan körbefordulva szétnézett. Az első, aki megérkezett, Thor volt. bűnbánó arccal, és másnapossággal küzdve fogott vele kezet.

– Hogy vagy?

– Jobban, mint te, úgy látom.

– Ne is mondd! Szétmegy a fejem. – Nagyot sóhajtott, aztán hirtelen megrántva öccse karját, magához húzta, és megölelte. – Ahogy szoktad Loki. Ravaszul és kíméletlenül öcsém.

Nem ölelhették egymást túl sokáig, mert érkeztek a többiek, és Lokinak jól esett, hogy bátyja csak azért jött korábban, hogy a maga módján el tudjon tőle búcsúzni. Kibontakozott az öleléséből, és megveregette a vállát.

– Hozz nekem fegyvert, és ne aggódj. Minden rendben lesz.

Hamarosan meglátta Arnét, aki maga előtt taszigálta Angrbodát is. A nő sápadt volt, ezt messziről látta, de többet nem is nézett rá. Elég volt egyetlen pillantás. Elfordult, és várt. Tudta, a jégóriás még nem támad, hiszen a király késett. Meghallotta, hogy megáll mögötte néhány lépésnyire.

– Jó reggelt! – köszöntötte a herceg illendőn.

– Azt. Az utolsót. Jól nézz körbe Loki, ezt többé nem látod. – A herceg elmosolyodott, és azt gondolta, beszélteti még az ellenfelét. A beszéd és a gondolkodás eltereli másról a figyelmet. Jelen esetben arról, hogy kiismerje.

Megfordult, és nézték egymást, és Arné kardjával könnyedén hadonászott Loki előtt. Messziről úgy tűnt, hogy egy állig felfegyverzett jötünn beszélget egy asgardival, aki látszólag védekezni sem tud.

– Jól aludtál?

– Egy szemhunyásnyit sem. Az én asszonyom olyan adakozó volt ma éjjel, hogy nem engedett aludni.

Loki nagyon jól tudta, hogy ez hazugság, és csak őt akarja vele hergelni.

– Igen, ez Angrboda. Az elmúlt pár napban engem sem hagyott. Ahhoz képest, hogy jégóriás, tüzesebb, mint Muspellheim leghidegebb vulkánja.

Arné felüvöltött, és megindult Loki felé, aki halvány mosollyal várta. Könnyedén lépett ki az útjából, kezét végig maga mögött tartva.

– Elég legyen! – Odin hangja csattant a levegőbe, és a zsivaj elült. Loki nem fordult felé, nézte Arnét, aki morogva tápászkodott fel, miután a lendülete egészen a földig vitte. – Nem adtam engedélyt a harcra!

– Fenség, a fiad...

– Azt mondtam elég! Tiszta küzdelmet várok el mindkettőtöktől. Ha mégis megszegitek a parancsom, akárki is győz, mindkettőt börtönbe záratom.

– Arra nem lesz időd... – súgta maga elé a jötunn. – Neki már csak a holttestét zárathatod be.

Gungir éles kattanása – ahogy nyelét Odin a földhöz ütötte – adta meg az engedélyt. Loki számára megszűnt a külvilág, és csak az ellenfele létezett. Látta, hogy mozog a szája, de hallani nem hallotta, mit mond. Lépett balra, testsúlyát ráhelyezte a lábara, majd jobban követte. Loki fejét kicsit jobbra biccentette, és figyelt. Az izmok játéka elárulta, mi a közvetkező. Megfeszült a hasa, a lélegzetét visszatartotta, és Arné rúgása – pedig nem volt gyenge– lepattant róla. A jégóriás megfordult, és elképedt arccal nézet le rá. Egy ilyen mozdulat másoknál halált, vagy legalább is harcképtelenséget okoz, és itt ez a fiatal asgardi, akinek arcizma sem rándul. Pedig belül fájdalmat érzett, de nem mutatta. Soha nem mutatta, bármilyen sebe is volt a háborúkban.

A lelátón Angrboda Frigga mögé bújva várt, kezeit a füléhez szorította, de így is hallotta a tömeg morajlását, és érezte a királynőn, hogy megrándult. Ők ketten aggódtak legjobban az ifjú hercegért, az édesanya és a szerelmese szíve zakatolt a leggyorsabban. Tudta ő ezt odalent, de az életéért küzdve nem foglalkozhatott semmi mással. Arné szakadatlan támadt, és Loki kitért előle. Várta a jégóriáson a fáradtság jeleit, de hiába. A könnyű kard lendült, és Loki elkésett. Csak egy szempillantást, és már csak arra volt ideje, hogy a karját maga elé tartsa. Érezte a borzalmas ütést, és hallotta a karja reccsenését, de a kabát ujja alatti páncél megvédte. Végigfutott a zsibbadás a kezén, a csontját érezte lüktetni, és megfordult a gyomra. Nem volt képes legyűrni a hányingert, előre hajolt, és kiadta magából, ami majdnem üres gyomrában volt, egyenesen rá a jégóriás prémcsizmájára. Szerencséje volt Lokinak, hogy ez Arnét ledöbbentette, és ezt használta ki. Tőre, annak a párja, amit Angrboda-nak adott, a semmiből termett a kezébe, és ő egy szempillantás alatt kerülte meg a férfit, és ugrott a hátára. Törött karjába belehasított a fájdalom, hangosan elordította magát, de bárki hihette, ez csak a harc hevében bukott ki belőle.

Penge villant, és mélyen belevágta Arné nyakába. Tudta, hová kell szúrni, hogy ne találjon eret, de a másik érezze, a harcnak vége.

– Nem akarlak megölni! – sziszegte a fülébe. Arné nem mert mozdulni, csak fújtatott, és morgott magában. – Szükségünk van rád. Az életedért cserébe a hűségedet kérem.

– Mást nem asgardi?

– Mást nem.

– Angrboda-t sem? – Kérdezte értetlenül, és térdre rogyott. A penge egyre beljebb nyomódott a húsába, és tudta, nem sok esélye van. Ha mozdul, ha támadni mer, Loki egyet szúr, és vége.

– Csak a béke a fontos Arné! Áll az alku? Az életed a hozzám való hűségedért cserébe.

Már hallotta a morajlást, hallotta, a zajokat, és érezte a fájdalmat. Lüktetve cikázott végig a gerincén, és tette erőtlenné a karját, és magát is.

– Téged szolgállak, uram!

– Nem kell szolgálnod, van neked urad. Én csak azt kérem, ha szólítalak, azonnal jöjj, és tedd, amit mondok.

– Rendben... és köszönöm. – Arné sosem érzett még hálát, és megbánást sem. Most mégis ezek törtek elő a lelkéből. Tiszta küzdelem volt, és nemes az ellenfél. Lebecsülte Lokit. Kár volt, de övé az élete, és az ár sem nagy érte. Laufey meg fogja érteni.

Loki kirántotta a tőrt a férfi nyakából, és leugrott. Kezét nyújtotta, és bármennyire is fájt, megszorította a jégóriás kezét. Szülei felé fordult, és meghajolt. Látta, hogy Angrboda rémülten áll anyja mellett, és érezte a kétségbeesést rajta. Talán abban bízott, hogy Loki majd megöli a férjét, és ezzel felszabadítja.

– Atyám! A szövetséget megerősítettem. Csupán ez volt a kérésem ellenfelem életéért.

Odin bólintott, és elkomorodott az arca, mikor Angrboda sírva futott el mögötte. Tudta, nagy árat fizettek meg mindketten, de Lokinak tudnia kell. Nem helyezheti magát a béke elé. Kettő boldogsága nem lehet több, mint milliók szenvedése.