Ezalatt Jottunheimben Arné egyre dühösebben várta asszonyát. A híd másik oldalán állt, lóval és meleg szőrmékkel, és minden egyes széllökéssel csak nőtt benne a mérge. Végre mikor megnyílt a Bifröszt és megjelent az asszony alakja, elpárolgott a mérge. Nehéz idők jönnek Angrboda-ra, és ettől megenyhült iránta. A támadásban sokan odavesztek. Sok jötnar meghalt, köztük asszonya családja. Ezért hívta csak vissza, semmi másért. Hogy méltón el tudjon búcsúzni tőlük, már ha lehet néhány összeégett, feketén üszkös testtől elbúcsúzni.

Szokás volt a holtakat sekély gödörben egyenként elhantolni, de a király úgy döntött, hogy túl sok a halott, és a föld ebben az évszakban túl fagyos, hogy ennyi sírt tudjanak ásni. Egyet ásatott, egy nagyot.

– Asszonyom – hajolt meg Arné, és a nő remegve nyújtotta kezét.

– Kérem, bocsásson meg...

– Jöjjön velem, és legyen erős. Drága Angrboda, a szülei odavesztek a legutóbbi támadásban.

Ahogy közeledtek a helyhez, ahol ezelőtt éltek, az asszony kifinomult ősi ösztöne rosszat sejtetett. A házak, a kőből rakott házak feketén ásítottak bele a jöttuni szürkeségbe. Falaikat mintha valami csintalan gyerekhorda szénnel kente volna össze, volt ahol még füstölögtek a romok. Angrboda szíve megtelt félelemmel, kiszorítva a boldogságot, mit magával hozott. Szemét könny lepte el, s mikor Arné megállt a házuk előtt, hol felnőtt, ahol apja eladta, zokogásba tört ki.

– Látni akarom őket! – sikoltotta, és leugrott a nyeregből. A férje, ha akarta volna, sem tudja megakadályozni benne, hogy berohanjon a ház maradványai közé. Kezét szája elé kapva, elszörnyedve ordított fel, és rogyott térdre, mikor az ágyban meglátta azt, ami egykoron a családja volt. Összeégett, fekete, görcsbe rándult végtagok, néma kiáltásra nyílt ajkak, vicsorgó fogak látványa sok volt neki. – Hol volt Odin? Asgard miért nem segített?

Arcát férje mellére hajtva belefúrta magát annak prémmellényébe. Ez a látvány örökre beleégett az agyába. Vánszorogva lépett a testekhez, és anyja feketére égett kezéről levette azt a karláncot, amit a születésekor kapott édesapjától, és övébe rejtette. Ennyi maradt semmi más belőlük.

Csendes gyászmenet indult a határba, minden család veszített el valakit. Némán lépdeltek, fejüket lehajtva.

Angrboda soha nem érzett még ilyen gyilkos tüzet magában, mint abban a pillanatban, mikor azt, ki egykoron életet adott neki, a jeges gödörbe helyezték. Egy dolog járt a fejében.

„Hol volt Odin? Asgard seregének meg kellett volna védenie Jottunheimet. A szüleim még ma is élnének, ha nem késlekednek. Csak tárgyalnak, egész álló nap, és nem tesznek semmit." Egy valakit nem tudott átkozni, egy volt csak, kire nem haragudott. Loki. Nagyot sóhajtott, mikor elkezdték sziklákkal befedni a sírt. Nem voltak könnyek. A jégóriások nem sírnak. Soha, ő mégis hangosan zokogni kezdett, de elnyomta hangját a süvítő jeges szél.

– A királyhoz megyünk. Látni óhajt.

– Engem? De miért? – Arné vállat vont. Nem tudta.

– Nem megyek! – kezdett dacolni az asszony. Száját összeszorította, és várta az ütést.

Otthon voltak, a masszív kőházukba, ami a palota után a legnagyobb volt. Itt nem okozott akkora kárt a pusztítás. Akik látták azt mondták olyan volt, mintha tűzeső hullt volna az égből. Nem volt előle menekvés. A felhők felragyogtak, vörösen és sárgán izzottak, és sokan ámulva nézték, mint egy égi jelenést. Aztán jött az első hullám. Lángoló kövek, öklömnyik. Akit eltaláltak, azonnal belehalt. Aztán csend lett, és ijedtükben nem tudták mit tegyenek. A sérültek jajveszékelése hallatszott, és a gyászolók jajongása. Aztán jött a második hullám. Tűz, és láng a felhőből, vagyis a felhő volt maga a tűz, a mindent és mindenkit felfaló tűz. Aki megijedt és el tudott menekülni az első hullám után, az túlélte, más mindenki odaveszett.

– A te herceged nem igyekezett megvédeni minket.

– Hagyd őt. Odin a bűnös.

– Én úgy tudom, Loki a főparancsnok.

– Nem értek ehhez. Tudod jól.

– Induljunk. – szólt a férfi, hozzá eléggé szokatlan szelídséggel. – Laufey vár.

– Mondtam, hogy nem megyek! Most temettem el a szüleimet, legyen erre tekintettel.

A férfi dühében felugrott az asztaltól. A szolgálólány, egy fiatal jötnar, aki az ételt szolgálta fel, riadtan lépett hátra kettőt. Ismerte már ura hirtelen természetét, kapott eleget tőle.

– Mit képzelsz magadról? Ellene mersz szegülni a királyunknak, és nekem is? Olyan vagy, mint egy fizetett ellenség! Te...te...

Valami nagyon sértőt akart mondani, de nem jött ki hang a torkán. Mert hogy asszonya vele dacol, az egy dolog, de hogy a királyukkal is? Dühében egy hang sem jött ki a torkán, nem tudván uralkodni magán, teljes erőből ütötte arcon az asszonyt.

Megint a megalázás! Nem a fájdalom, azt már jól tűrte. Szolga előtt ütötte meg! Milyen becsülete lesz így később? Semmilyen. Lehet, már most sincs. A lány arcából amúgy is csak szánalmat látott, remegve állt a sarokban, és a tálcát maga előtt tartva mozdulni sem mert. Attól tartott ura haragja nem csillapodott le, és ő is kap. Angrboda érezte az arcán az öt karmos kéz nyomát, lüktetve égett, ahogy a gyűlölet tüze is benne a férje iránt.

– Máskor majd nem mersz nekem ellent mondani – üvöltötte még mindig magából kikelve a férfi, és kézfejét masszírozta. Az ütés neki is fájt, mégsem érzett szánalmat a nő iránt. Oldalt nézett, és meglátta a leányt. – Takarodj ki innen, vagy kaphatsz te is!

Angrboda-ra ekkor tört rá a kétségbeesés. Felugrott az asztaltól, és rohant. Meg sem állt a hálószobájáig, és sírva borult az ágyára.

– Nem bírom tovább! Nem bírom... – remegte, aztán riadtan nézett fel, mert nyílt az ajtó. Azt hitte Arné jött utána, és bántani fogja újra.

– Ne sírjon asszonyom. – A lány szelíd és félénk hangja jól esett neki, mint a simogatás. Rámosolygott, hegyes apró fogait megvillantva. – Kár sírnia, hiszen ön olyan szép.

Áhítattal ejtette ki a szót: szép! Angrboda felállt, és megölelte a lányt. Még nem is látta azelőtt, új szolga lehet. Vajon érte mennyit adott Arné? Lehet dobott néhány aranyérmét. S vajon őt mennyiért vette meg? A leány hálásan simult úrnője karjaiba, és átkozta urát. Hogy képes ezt a szelíd teremtést így megütni? Más férfi sem különb, az ő apja is verte anyját, sőt őt is, de ekkorát sosem látott és érzett adni. Felnézett az asszony arcára, feldagadt a szeme, és feketére változott a halvány bőr. A világos szem körül vörössé vált, de élénken villogott. Látta úrnőjén, hogy kész lenne megölni a férjét. Talán ha kérné, még segítene neki ő is. Legalább megszabadulna. Angrboda a hajához kapott, és csak most vette észre, hogy szabadon hagyta, pedig elkelt asszony nem hordhatja kibontva.

– Befonod a hajam? – kérdezte, és leült a székre. A lány ügyes kezei hamar szoros fonatokba rendezték a világos hajat, Angrboda a nyakához kapott, és egy láncot húzott elő a ruhája alól. A láncon szép, halványzöld kő lógott. – Ezt neked ajándékozom. Hogy tetszik?

A lányka szeme elkerekedett, és remegő kezekkel nyúlt az ékszer felé, de el is kapta azt, mikor hozzáért, mintha tűz égette volna meg.

– Nem fogadhatom el.

– Ajándék.

– Nem....

– Akkor fizetség a szép fonásért. Gyere, hagy akasztom a nyakadba.

Végre leült a szolgálólány, haját felhúzta a feje tetejére. Földöntúli mosollyal fogadta, mikor úrnője nyaklánca a bőréhez ért. Szépnek látta magát, pedig nem volt az. Arca túl kerek volt, pedig sovány volt. csontos keze és lába, hosszú nyaka, és kissé görnyedt tartása miatt biztosan sokat csúfolták. Kerek arcában kicsi orr éktelenkedett, és ettől mókás volt az ábrázata. De piros szemében hála csillogott, és ettől Angrboda mégis szépnek látta. Az ő szeme nem volt vörös, így született. Majdnem szürke volt, se ezért azt hitték róla átkozott. Aztán apja meglátta benne, hogy különleges, és ettől szép és elérhetetlen. Vagyis egyszerű jötnarnak az, de aki meg tudja fizetni...

– Imádkozom őseimhez magáért asszonyom. Meglássa! Egész éjjel virrasztok majd. Az ősök szelleme meghallgatja majd a fohászom, és megszabadítják önt a gonosz nagyúrtól! – Mondta ezt olyan hévvel, hogy Angrbodát kirázta tőle a hideg. ­– Mert az ősök igazságosak, ők már mindent látnak, és más szemmel. Megjutalmazzák a jókat, és lesújtanak a bűnösökre. Mert ön asszonyom jó, legyen áldott, és boldog.

Felugrott, markában tartva az ékszert, és kiszaladt. Hallani lehetett csizmája kopogását és boldog kacaját. Az asszony még mindig a hallottakon gondolkodott és az ősök szellemén, kikhez ő már olyan régen nem fohászkodott. Talán éppen ideje, hiszen anyja is közöttük van már. Ha őt kérné, valóban megszabadulhatna, hisz anyja ellenezte, hogy ehhez a brutális férfihez adják. De asszonynak Jottunhiemben nincsen szava.

Nyílt az ajtó, és Arné állt ott. Nem lépett be, csak nézte az asszonyt a sötét folyosóról.

– Még mindig nem vagy kész?

– Nem...

– Azt mondtam öltözz!

– Nem megyek el, mondtam már.

– Szóval nem? – a férfi közelebb lépett, de még mindig nem jött be a szobába. Ne ellenkezz velem, mert megjárod. Amit az étkezőben kaptál az simogatás volt ahhoz képest, amit kapsz, ha...

– Üss meg! Verj agyon! Akkor sem megyek!

– Nem ütlek! Kár erőlködnöm. Nem érdemes miattad, nem érsz annyit. Befalaztatlak ide, és soha többé nem hagyhatod el ezt a szobát. Itt fogsz megrothadni!

Ez hatott. Sokkal jobban, mint azt a férfi képzelte volna. Angrboda a szekrényéhez lépett, és csendben, de nagyon gyorsan átöltözött, arcát kifestette, hiszen a királyhoz megy. Ékszereit levette, csizmát cserélt, és követte férjét a királyi palotába. Ha tudta volna, hogy Laufey miért hívatja, talán nem siet ennyire. Hiszen az élve befalazás nem volt Laufey tervei között. De csak azt hallotta, hogy innen soha többé nem mehet el. Akkor pedig nem láthatja többé Lokit.

„Nem! Inkább kínozzon, alázzon egész Jottunheim előtt. Kibírom, csak engedjen vissza hozzá!"

A király sziklatrónján ülve várta. Koronája feketén csillant. Intett Angrboda-nak, hogy menjen közelebb, de mikor Arné is lépett egyet, rákiáltott: Csak az asszony! Te elmehetsz, és parancsomig a házadban várj rám!

Angrboda még soha nem találkozott Laufeyval, csak hallotta Arnétől, hogy kiszámíthatatlan, kegyetlen és ravasz. Ezért is érthették meg egymást. Meghajolt, és nem nézett a férfira.

– Az uradtól hallom, hogy egészen közel kerültél Odin király kisebbik fiához.

Kár volt tagadnia. Bólintott.

– Mi a fiú neve?

– Loki, fenség.

– Loki... – nézett maga elé a király elmerengve. – Szép név. Ha fiam született volna, ezt a nevet kapja. Háború lesz leányom. Elkerülhetetlen. Hacsak...

Angrboda a csizmája orrát figyelte, de pillanatra felnézette rá. A férfi mosolya nagyon emlékeztette valakire, de nem tudta, kire. Szemét azonnal lesütötte, és megremegett.

– Hacsak?

– Talán rossz oldalon állunk.

– Nem értelek királyom. – Pedig nagyon is jól értette. Az asszony okos volt, hiszen apja sokat tanította, olvasni is tudott, pedig az nagy kiváltság.

– Odin nem tud minket megvédeni, gondolom már neked is egyértelmű. Ha megtudna, nem haltak volna meg a szüleid. Nem jó szövetséges. Csak magára gondol, ezért...

– Surtr védelmét kéred, fenség?

– Ügyes vagy, pontosan. Ha az ő oldalára állunk, akkor megkímél minket. Nem vagyok hajlandó egy jötunn vért sem áldozni azért, mert Odinnak mi nem számítunk. Ugye megértesz leányom.

Némán hajolt meg a nő, mutatva ezzel, hogy egyetért, mintha lett volna más választása. Ezennel vége. A világuk megmarad, de a szerelmét örökre elvesztette. Ha Jottunheim átáll a másik oldalra, Asgard ellenséggé válik, ahogy Loki is.

– Megértelek uram. De miért kérettél ide? Mi sorsot szánsz nekem?

– Visszamész Asgardba.

Mégis van remény! Angrboda felkapta a fejét, és örömében lépett egyet a trón felé. Ez nagy arcátlanság, főleg egy asszonytól, aki a fejét sem emelhette fel királya jelenlétében, de Laufey csak mosolygott. Tudta ő nagyon jól, hogy nyert ügye van, hogy a lehető legjobb kémet fogja visszaküldeni, hisz senki nem gyanakodna rá.

– Ha teljesíted a kérésem, akkor szabad vagy. Megváltalak a férjedtől, és oda mész, és azt szeretsz, akit csak akarsz. Mit válaszolsz?

– Mondd előbb, mit kell tennem. – Angrboda félt a választól. Ölni nem fog, inkább falazzák be. Lokit féltette, mert ha Laufey olyan kegyetlen és ravasz, mint mondta róla Arné, akkor félő, hogy a szerelmével kapcsolatos a királyi parancs.

– Igazából azt, amit eddig is. Szeresd azt a kis hercegecskét, és puhatolózz. Ő a seregek főparancsnoka, és tud mindent. Mikor és hol akarnak támadni, milyen fegyvert akarnak bevetni Surtr ellen. Ha ezt megtudtad, akkor jelented nekem. Van még emberem Asgardban, hazaküldöd.

– Ha akarnám, sem tudom, fenség. Odin lezáratta a Bifrösztöt.

– Szerintem megoldod. Ügyes lány vagy. Loki a legravaszabb az egész világon. Meg fogja találni a módját, hogy neked segítsen. Most menj. Azonnal. Ne késlekedj. Emlékezz, ha teljesíted, amire kértelek, nem lesz háború és te szabad leszel.

Angrboda kémként lépett a Himinbjörg palotába, és szemét lesütve állt, mert tudta, Heimdal mindent lát. Látni lát, de hallani nem hall. Végigmérte a lányt, és dörmögő hangján kérdőre vonta.

– Mi dolgod volt neked Laufeyval?

– Megdorgált, mert engedetlen voltam az urammal.

– Láttam. Mi Asgardban sosem ütnénk meg egy nőt. Miért tűröd?

– Mert az övé vagyok.

– Mégis szeret, hiszen visszaküldött ide, hogy biztonságban légy.

„Ha tudnád..." – gondolta szomorúan az asszony. – Hogy megyek át a hídon jó Heimdall? Megégeti a talpam, ha rálépek.

A férfi rápillantott, szemeiben visszatükröződött ezernyi csillag fénye, szótlanul felkapta Angrbodát, és átvitte a Birfösztön. Az asszony hálásan kapaszkodott a nyakába, és arra gondolt, azokat fogja elárulni és a halál torkába taszítani, akik annyira jók vele, és azt, akit mindenkinél – még magánál is – jobban szeret.