Aggasztó hírrel érkezett vissza a futár reggel, és Odin bezárkózott utána a fegyverterembe. Frigga arcán látszódott a kétségbeesés, és Thor sem olyan volt, mint máskor. Szemöldökét ráncolva piszkálta a reggelit, és szinte érintetlenül hagyta a tányéron.

– Atyád beszélni szeretett volna veled Loki.

– Miről?

– A jégóriás hadvezér asszonyáról. Túlságosan is közel kerültél hozzá, és ez nem járja, fiam. Elég baj, hogy nyakunkon ez a háború, nem kell, hogy egy szövetségest azért veszítsünk el, mert te nem tudsz parancsolni a vérednek. Elnéztem, hogy ágyasoddá tetted a szolgámat, hogy a legerősebb zsoldosunk asszonyával viszonyt folytatsz, de ezt már nem tűröm.

– Nem tűröd? Mégis mit akarsz csinálni?

– Az asszonyt nem küldhetjük vissza, mert – halkabban kezdett beszélni. –, Muspellheim megtámadta Jottunheimet.

Mindketten hallgattak. Hát mégis elkezdődött, ennek a világnak vége. Loki tudta, Surtr hadserege, ha megindul, akkor nem tudják megfékezni. Talán, ha egyszerre támadnak, egyesítve seregeiket Laufey-val, akkor igen. De elkéstek.

– Apám miért késlekedik? Miért nem támadunk? Mire vár? Hogy felégessék egész Jottunheimet?

– Gondolkodik.

– Gondolkodik, addig ezrek halnak meg. Nincs idő gondolkodni.

– Loki! – Odin higgadt arca láttán az ifjú herceg haragra gerjedt. – Már elhárítottuk a veszélyt. Háború van, igen, de az első csatát megnyertük. Surtr egyelőre tüzes trónján marad, de szemünket rajta tartjuk. Nyugodj meg fiam. Az asszony biztonságban van, nem megy haza addig, míg nem ülnek el a tüzek. Ez a férje kívánsága volt.

– De Odin! – Frigga leplezetlen csalódottságának adva hangot toppantott, a két férfire nézett, és dühösen kivonult. – Csak kettesben akartam maradni veled, fiam. Gyere, beszélgessünk.

Odin elmondta, amit Frigga is. Hogy ellenségeskedést szít, ha olyan asszonyra vet Loki szemet, aki szövetséges férfi felesége, de ha a viszony kitudódik, könnyen ellenséggé válik.

– De szeretem! – nyögte ki Loki, és ebben benne volt minden. Észérvek nem fogják meggyőzni, a háború, a szövetség, az ellenség, a világuk vége nem számít. Őt mindenképp tűz fogja felemészteni. Surtr tüze, vagy a szerelem tüze, a vége mindkettőnek ugyanaz. Halál.

– Menj fiam, és közöld az asszonnyal, hogy férje hamarosan hazaérkezik.

Esze ágában sem volt elmondani, szeretni akarta, míg lehet. De az istenek mást akartak, és észt adtak az asszonynak. Meghiúsult a vágya, hogy teljesen az övé legyen.

Kavira mintha érezte volna, hogy lovasa elgondolkodott, lassabb ügetésbe fogott. Loki maga elé nézett, szeme meredten bámulta a ló fénylő sörényét. Messze maguk mögött hagyták Asgardot, és a kék ég alatt elterülő zöld füvű rétet az ifjú herceg megállította lovát.

– Jaj de szép itt! – mondta Angrboda elragadtatással.

– Szép. Tökéletes színhely a játékhoz. Téged ez szórakoztat, ugye? Én beleőrülök.

– Miért mondasz ilyent? Olyan furcsa vagy ma. Történt valami?

– Semmi – hazudta, pedig megfogadta, hogy neki csak az igazat mondja.

– El sem tudod képzelni, mennyire örültem ennek a napnak.

– Én meg neked örültem. Látod? Ez a különbség. – Angrboda szelíden néz rá. Érzi, hogy több van, mit elmond, látja rajta, hogy a rosszkedve nem neki szól. Nem rá haragszik, hiszen mondta, sosem tudna haragudni rá. – Ami neked csak egy játék, az nekem....

Loki fejében egy szó kattog, őrületbe kergetve. Szereti, szereti. A férje szereti. Pedig mennyire könnyebb lenne, ha nem, ha gyűlölné, ha nem érezne a nő iránt semmit. Akkor könnyebb lenne elé állni, és megduplázni, sőt, megtízszerezni az árat, amit egykor adott érte. De így... „Sosem lesz az enyém" – gondolja egyre jobban elkeseredve.

– Ne folytasd már, kérlek. Loki, béküljünk ki, jó? – kérlelte, szelíd lágy hangon, és a szemét könny futotta el.

„Te édes, hiszen imádlak, sosem haragudnék rád." – akarta mondani, de mégsem tette. Leszállt a lóról, és lesegítette Angrbodát is. Vagyis lesegítette volna, de Angrboda durcásan inkább leugrott magától. Fájdalmasan felszisszent, és beleült a puha fűbe. Egy pillanatra valami honvágyfélét érzett. Ezt a bánásmódot megkapja otthon is, attól, akit nem szeret, akitől nem vár mást. Mert Lokitól mást várt. Mást a már majdnem gorombán odavetett félmondatokat. Loki melléugrott, a nő lábáról leoldotta a bőrszíjat, és lehúzta róla a csizmáját. Nem volt komolyabb sérülés, lehet csak kicsit megrántotta. Megtapogatta a bokát, és Angrbodára nézett. Haját megint kiengedte, és az most mögötte lengedezett a szélben.

– Milyen szép vagy te. Nem is merek rád nézni!

– Akkor ne nézz. Nézd az eget, a felhőket. Csupa kékség minden, ameddig a szem ellát. Mintha a világ elpusztult volna, és csak mi ketten vagyunk a túlélők.

„Ha tudná, mennyire közel jár az igazsághoz."

– Ha így lenne, talán megbolondulnék a boldogságtól.

– Ne mondj ilyet. Még gondolnunk sem szabad rá. A világ úgy jó és szép, ahogy van. Nincs jogunk mások halálát kérni csak azért, hogy mi ketten... – Szinte odakínálta az ajkát, és Loki szédülten kezdte csókolni. Angrboda karjaival lehúzta magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. Nem is akarta, soha többé.

Loki lelkével ugyanúgy kívánta az asszonyt, mint forrpontig felgyújtott ifjú vágyaival.

– Este újra elmegyek hozzád – suttogta a szájába, levegőért kapkodva.

– Ne tervezgessünk előre. Az sohase jó! Ezt is ajándékba kaptuk, ahogy az elmúlt két napot. Élvezzük ki, amíg lehet.

Megnyugtató volt nézni a hatalmas kék eget, közben a férfi gondolatban máshol járt, és az a máshol az asszony otthona. Vajon hányan pusztultak el, hányan azok közül, akiket ismer, vagy szeret? Árulónak érezte magát, de aztán megnyugodott. Csak azt teszi, amit Angrboda kért. Kiélvezi a pillanatot, míg lehet. Ebbe az idillbe nincs helye háborúnak, csak szerelemnek. Nézte a nő szép, lehunyt szemű arcát, és újra megcsókolta. Sokkal gyengédebben, mint az előtt bármikor. Talán ez az utolsó csókjuk, ha igen, akkor szép lezárása ennek a szerelemnek. Ezt vigye majd magával Angrboda, ez legyen, mi a jeges világban felmelegíti a szívét, ez legyen, mi segít túlélni az együttlétet egy olyan férfival, kit nem szeret. De az a férfi szereti őt.

Angrboda felnyitotta a szemét, és elhúzta kissé a száját, jelezve, ideje befejezni a csókot.

– Milyen szép szemed van.

– Mit látsz benne?

– Saját magamat kedvesem.

– Azt hiszem, nemsokára mehetünk – bontakozott ki az asszony az ölelésből. – Talán azóta megjött a férjem. Vagy küldött üzenetet maga helyett.

– Miért, ennyire hiányzik?

– Loki, kérlek!

– Bocsáss meg. Igazad van. De nem engedem, hogy úgy menj el, hogy nem festettelek le. Legalább az arcod. Legalább ez maradjon meg nekem belőled.

Szótlanul meredt a messzeségbe. Sigyn jutott eszébe, a kép a falon. Ha Angrboda meglátja, vajon mit fog szólni?

– Mire gondolsz most? – kérdezte a nő, mert feltűnt neki Loki hangulatának megváltozása.

– Semmire se gondolok...

– Biztos? Nem rá gondolsz?

– Látod a gondolataimat. Tényleg ő jár az eszembe. – Angrbodát szíven ütötte a gondolkodás nélkül kimondott igazság.

– Velem vagy, és rá gondolsz?

– Sigynt elküldtem magam mellől, téged szeretlek, de nem felejthetem el egyik napról a másikra. Oly sok mindent kaptam tőle.

– Vagyis megbántad?

– Egy szóval sem mondtam. Látod, megfogadtam, hogy ha veled vagyok, csak az igazat mondom. Hazudtam volna, hogy a bátyámra, Thorra gondoltam?

– Nem hittem volna el. Senki nem gondol a testvérére ilyen ellágyult arccal.

– Pedig ma este vele megyek egy bálba. Vagyis úgy volt, hogy vele megyek.

– Mégsem?

– Mégsem.

– Miért?

– Mert lemondtam. Más programom van, egy csodálatos asszonnyal kívánom együtt tölteni az éjszakát.

– Hát máris megcsalsz? – kérdezte Angrboda, közben halványkék bőre elsötétedett a felindultságtól. Csak ne jöjjön még haza Arné, bármit megadna érte, ha még egy éjszakát késlekedne a férje. Törjön hóvihar Jottunheimre, szakadjanak be a gleccserek, bármi... csak ma éjszaka még egyedül legyen.

– Soha nem tenném. Magányosan élem le az életem, ha te nem lehetsz velem. – Felültek a lovakra, és egymás mellé vezették őket. Úgy poroszkált a két állat, hogy hátasaik el sem engedték egymás kezét.

Angrboda egyedül sétált vissza a szállására, és megbeszélték, ha nem jött haza a férje, akkor nem húzza el a függönyt. Ez volt a jel, és Loki úgy izgult, mint még soha. Messziről bámulta az ablakot, pislogni sem mert. Ha a nő egyedül van, amint elcsendesedik minden, eljön hozzá, és az éjszakát már együtt, Loki hálótermében töltik. Az ablak nyitva maradt, és látni vélte Angrboda boldog mosolyát mögötte. Szárnyalt, nem lépkedett, repült a kövek felett. Legalábbis ő úgy érezte.

Egészen addig tartott ez a lebegés, míg Thort nem látta meg jönni.

– Te még így vagy?

– Így, te meg nem jössz.

– Nem. Beszéltem Amora-val. Nem örült, de döntöttem.

– Nekem sincs már így kedvem menni. Nélküled.

– Ne legyél ostoba Thor – szólt sajnálkozva. Megszánta bátyját, aki lehajtott fejjel állt előtte.

– Ráadásul a hírek, egyre aggasztóbbak. Atyánk azon van, hogy leállítja Amora bálját. Skurge a laktanyában van, napok óta haza se engedték, csak ma estére, de vissza kell mennie.

„Akkor azért akarta annyira, hogy ma este feltétlenül ott legyen. Ravasz egy nő."

– Mi hírek? Én csak annyit tudok, hogy Surtr megtámadta Jottunheimet.

– Ha nem egy bizonyos nő szoknyája körül legyeskednél naphosszat, hanem részt vennél a haditanácsban, ahogy az Asgard hercegéhez illik, akkor talán tudnál mást is. Loki, te vagy a sereg főparancsnoka, és napok óta nem veszel részt egy tanácson sem. Atyánk ma is őrjöngött.

Loki elkomorodott. Igaza van a testvérének, de ha valaki szerelmes, akkor semmi más nem fontos.

– Holnap ott leszek, felkészülten. De most mennem kell.

– Megint vele találkozol? – kérdezte Thor, de öccse válasz nélkül hagyta magára.

Kiszámolta, fürdés, öltözés, az út a szállásig, még időben van. Félve lépett be a hálótermébe, és tekintete rögtön a hatalmas képre tévedt, aztán a kis székre a sarokban. Üres volt. A festményt leemelte, kivette a keretből, és feltekerte. Majd elküldeti Sigynnek. Azt csinál vele, amit akar. Valószínű elégeti majd. A keretet kitette az erkélyre, jó lesz még később. Talán majd az új képnek, amin Angrboda néz rá olyan hevülettel, mint Sigyn nézett. Bárcsak már úgy lenne.

Az ágyat eligazgatta, és vörös rózsaszirmokkal szórta be. Édes füstű gyertyákat gyújtott, és körbenézett. Tökéletes minden. Bort hozatott, csillogó kristálypoharakat, és gyümölcsöt. Az asszony biztos nem sok ilyet eszeik jottunheimben. Türelmetlenül nézte a világító fényt az ablak mögött, és nem bírt várni. Bekopogott. Várta, hogy Angrboda megjelenik, és a karjába omlik. Lehet nem is jutnak el a hálóteremig, itt lesz az övé, abban az ágyban, amiben a férjével is aludt. Az ajtó nyílt, de mosoly helyett könnytől csillogó arc jelent meg benne. A nő fojtott hangon suttogva szólt.

– Üzent a férjem. Haza kell mennem.

– Az nem lehet! Nem mehetsz el, veszélyes. – Angrboda szeme megvillant. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Te végig tudtad, ugye? Miért nem mondtad el?

– Téged óvtalak!

– Mitől? Az igazságtól? Azt mondtad, nem hazudsz nekem.

– Nem hazudtam.

– Csak nem mondtad el az igazságot. Az ugyanaz!

– Maradj!

– Nem tehetem. Vele nem lehet ellenkezni, engedj! Már így is haragszik rám. Vártalak téged, el akartam búcsúzni.

– Ne tedd! Nem engedem, hogy elmenj. Beszélek a férjeddel!

– Elkísérsz Jottunheimbe? – Annyira egyértelmű volt a válasz, hogy Angrboda meg sem várta. Loki nyakába borult, és megcsókolta. Először amióta ismerik egymást, ő csókolt. És micsoda szenvedéllyel csókolt, Loki térdei megrogytak, úgy zárta a karjába.

– Mindenre képes vagyok érted...

Siettek a Bifrösztig, de néha megálltak. – Szeretsz? – kérdezte ilyenkor Angrboda, és Loki minduntalan válaszolta: Szeretlek!

Máskor mikor megkérdezte a nő: Szeretsz? Loki csak ennyit felelt: Találd ki...– Ilyenkor egymásra nevettek, de a herceg mindig felelt: Egy kicsit.

Mikor ott álltak a Himinbjörg palota előtt, ahová Loki a karjában vitte át az asszonyt, s mire odaértek, minden boldogságuk elillant. Heimdall, a világmindenség őre, ki szemével mindent felfedezett, konokul útjukat állta.

– Királyom parancsára csak az asszonyt engedhetem át.

– Nekem is engedelmességgel tartozol kapuőr! – rivallt rá Loki, de hasztalan. Heimdal megnyitotta a hidat, és bár Loki megszegve atyja parancsát Angrboda karját megragadva nekiiramodott, valami visszatartotta. Beleütközött  - bár látni nem lehetett - egy olyan erős falba, amin erővel még a kisujját sem tudta átdöfni. Nézte a nő kétségbeesett arcát, és tehetetlen dühében sírni és toporzékolni tudott volna.

– Nélküled nem megyek el! – sikoltotta Angrboda, és húzni kezdte át a falon a férfit, de amint ő maga átléptet, hirtelen eltűnt a szem elől. Már útban volt Jottunheimbe, Loki nélkül.

Hangját hallani vélte, ahogy a nevét kiáltja, de az is elhalt egy szempillantás alatt.

– Ezért megfizetsz! Esküszöm, amíg élek, hogy ezért keservesen megfizetsz.

– Akkor megfizetek herceg. Nekem a királyomat kell szolgálnom, és csak neki tartozok engedelmességgel.

– Vele is beszédem van! – Öklét rázva rohant végig a palotáig, és egészen kifulladva robbant be a tanácsterembe. Odin, Thor és még néhányan körben álltak és tanakodtak. Skurge nem volt közöttük. Loki meglepődött, hogy mást is jelen van, csak apjára számított. – Apám!

– Végre, a seregünk főparancsnoka is megjelent közöttünk.

– Ne most! Miért tagadtad meg, hogy Jottunheimbe menjek.

– Mert nem tartozol oda, nem vagy jötunn. – mondta, de hirtelen elkapta a pillantását. – Háború van fiam. A kémek miatt lezártunk minden határt, minden átjárót.

– Nem vagyok kém!

– De ők hihetik, hogy igen. Ha elkapnak, ha azzal zsarolnak, hogy megölnek, akkor talán...

Mindenki elhallgatott. Odin öregnek és megtörtnek tűnt, és mikor kimondta e szavakat, ellágyult a tekintete. – Jobb, ha mindenki marad a hazájában. Gyere inkább, és vedd elő a csavaros eszed, mert most arra van szükség. Meg kell nyernünk ezt a háborút, különben mindennek vége. Jottunheimnek is.

Ez hatott. Loki még sosem féltett annyira senkit, mint Angrbodát. Ha Jottunheimnek vége, akkor neki is.

– Hallgatlak apám, és bocsásd meg, hogy elmulasztottam a kötelességeimet.

– Ez a beszéd fiam. Bizakodjunk. Van esély, hogy győzzünk, hisz a fiam velünk van.