Mentek le a nyirkos lépcsőn, és Angrboda minden fok után közelebb húzódott Lokihoz, és a kezét egy pillanatra sem eresztette el, bármilyen szűk is volt járat. Lent érezhetően hidegebb lett a levegő, de ezzel együtt nehezebbé is vált. Ezen a részen Loki még sosem járt, de nem is kívánkozott nagyon. Lent néhány fáklya adott csak fényt, és a hosszú folyosó közepén néhány lépésenként elhelyezett, nagy kovácsolt tartókban égő fahasábok. Ezek meleget is adtak, de a füst beljebb fojtogatóvá vált.

– Börtönparancsnok! – Loki türelmetlenné vált. Sosem gondolta, hogy itt lent ilyen áldatlan állapotok uralkodnak. Féltette Sigynt, és bűntudata volt, hogy hagyta őt lehozni ide.

– Parancsoljon velem fenség.

– Sigynért jöttem, azonnal bocsássák szabadon.

Döbbent csend fogadta a parancsot, és a férfiak egymásra pislantottak. Angrboda körbenézett, de sehol nem látta a lányt, pedig úgy szerette volna, ha ő maga engedheti ki, ha attól kapná meg a szabadságát, akinek az életére tört.

– Fenség, átvitték a raboknak fenntartott ispotályba. Három nappal ezelőtt.

– Akkor azonnal menjünk oda... – súgta Angrboda, és nem merte elmondani Lokinak, hogy rossz érzések gyötrik. Kapaszkodott a férfiba, és húzta maga után. Egy pillanatot sem tudott tovább maradni, úgy érzete, a falak ráomlanak és kiszorítják belőle az életet.

Elindultak, és a lépcsőn az asszony előre szaladt, csak amikor tiszta levegőt lélegezhetett, akkor nyugodott meg. Mégis, a torokszorító érzés vele maradt, és Loki rögtön látta rajta, hogy valami bántja.

– Jól érzed magad? Egészen elszürkültél, az ajkad is színtelenné vált. Le szeretnél ülni?

– Nem, azonnal menjünk. Loki, én rosszat sejtek. Olyan rettenetes volt ez a börtön.

– Szólok atyámnak, hogy ez ellen tegyen valamit.

– Ugye, ha nagyon akarjuk, sikerül Sigynt megmentenünk? Ugye nem ítélik el, ha én kérem?

– Talán...

Megérkeztek az épülethez, és amint az őrök a kapuban meghajoltak és Loki fogadta, beléptek.

Az elöljárót keresték, aki hívta volna őket beljebb, de Loki szeretett volna már túllenni az egészen. Kérte, azonnal hozzák ide Sigynt. A férfi először nem tudta kit keresnek, hiszen ők nem foglalkoznak azoknak a nevével, akik ide kerülnek. Aztán mikor Loki közölte, hogy a szolgája, akit felszabadítani jött, az elöljáró elsápadt.

– Bocsásson meg fenség, de elkésett.

– Már elengedték? Ez jó hír, de hová ment, hová mehetett?

– Tegnap temették... – Loki, mint akit leütöttek, úgy rogyott össze. Kábán tekintett fel az elöljáróra és az őrökre, akik berohantak felállítani a földről.

– De hát miért? Mi történt?

– A gyógyító szerint, aki a halálos ágyánál volt, a gyász vitte el. A fiát hívta minduntalan, és önt.

Rettenetes volt, amit érzett, remegett minden ízében, és csak nézett maga elé. „A fiát hívta? A fiát...?"

Kitámolygott az udvarra, ahol Angrboda már türelmetlenül várta, aztán ahogy a férfi arcára nézett, leolvasta róla, hogy baj van. Érezte, amióta lent jártak a börtönben, sejtette, hogy valami van.

– Mondd már! Mi van vele? Meggyógyul? Kiszabadul?

– Már kiszabadult... – suttogta Loki, és megeredtek a könnyei. – Tegnap temették...

Asgard gyásza több napig tartott, Lokié még tovább. Hatalmas csónak előtt állt, szemben apjával, anyjával és Thorral. Hárman feküdtek benne, fehér vászonnal leterítve. Egy férfi, egy nő és egy gyermek közöttük. A csónak orrában egy üszkös csikótetem és egy pallos hevert. Loki nézte a testeket, és nem gondolt semmire. Sigyn járt a fejében és a fiú, akit utolsó pillanataiban hívott. Szörnyű bűntudata volt, hiába állt mögötte Angrboda, és fogta óvón a vállát, semmi nem enyhítette a fájdalmát.

„Ha hamarabb intézkedem..." Anyjától megtudta, hogy Sigyn gyermeket várt tőle, és ezt elmondta Angrboda-nak is. Az asszony őszinte könnyeket hullatott, mikor Frigga elmesélte, hogy a törvényt betartva, elhajtották a magzatot.

– Nem tudtam segíteni fiam, pedig igyekeztem. Annyira sajnálom.

Loki ráemelte száraz szemeit, és nem szólt. A két nőt maga mögött hagyva a pincébe ment, és egész éjjel ivott. Másnap talált rá Thor az ispotály mellett, egy frissen hantolt sír mellett. A szolgáknak nem járt díszes temetés, a lány is csak egy sekély sírt, és egy hantot kapott, rajta falappal, fekete festékkel ráfeste, Sigyn.

– Sig, kis Sigynem, ártatlan kis gyönyörűség. – ráborult a hantra, és siratta a lányt. Siratta a meg nem született gyermeküket. – Milyen hűséggel vártál engem mindig, és meg sem köszöntem. Azt mondtam ünneplünk... Úgy sajnálom...

Bódult részegségében elaludt, és arra sem ébredt fel, amikor Thor felnyalábolta és a karjában vitte Jottunheim királyát az ágyába. Angrboda ébren várt, aggódott, és mikor meglátta szerelmét, szó nélkül vetkőztette le. Az ő szíve is nehéz volt, de így látni Lokit, még fájdalmasabb volt. Hangtalanul és könnytelenül sírt.

Sigyn sírjától nem messze, volt másik kettő is, névtelen. Odin döntött, és halálra ítélte a két árulót.

Eltelt azóta egy év, a gyász éve. Jottunheimben minden olyan volt, mint a háború előtt. Odin, Loki, és a többi világ vezetője, és királya, megállapodott Muspellheimmel, és mindenkire nézve kedvező békeszerződést kötöttek. A szerződés szövegét Loki fogalmazta, de egyöntetűen fogadták el. Egyik világ sem avatkozik bele a másik életébe, és egyik sem indít háborút valamely másik világ ellen. Szabaddá váltak a birodalmak, de a szabadságnak ára volt. Amennyiben bármelyik megszegi a békét, a többi köteles erőiket egyesítve fellépni ellene, és ezt egyik sem merte kockáztatni.

Nagy napra készült Jottunheim és Asgard, de ami öröm volt az egyiknek, szomorúság a másiknak. Asgard vesztett egy herceget, de Jottunheim nyert egy királyt, és vele egy királynőt. A koronázáshoz már minden készen állt, és az azt megelőző kézfogóra is. Alig néhány óra, és megkezdődik az ünneplés. Angrboda hálóterme Lokié mellett volt, ragaszkodott hozzá, hogy a szertartásik külön aludjanak, egy évig. Loki először azt hitte, viccel, de később rájött, hogy ez a hagyomány. 

Jottunheimben sok minden máshogy volt, mint otthon. Otthon, amikor kimondta ezt a szót elszomorodott. Neki mindig is Asgard lesz az otthon. Thor vállalta, hogy mellette áll majd, és ezért hálás volt, ahogy azért is, hogy szervezett neki egy búcsúestet, ami inkább szólt az ivásról, mintsem a búcsúról. Mielőtt eljött Asgardból, Loki még elintézte, hogy Sigynt illőn eltemessék, és emlék helyet kapjon. A táblán arannyal lett felvésve a neve, és mellé egy kis hópehely, aminek jelentését csak hárman tudták. Frigga, Angrboda és ő.

Hajnalodott, és Angrboda álmodott. Rémeset. Egy öregasszony állt vádlón előtte, akit soha nem látott még. Szőke volt a haja, és kék a szeme, aztán mikor megfordult, hogy elmeneküljön, meglátta Sigynt. Halott volt, mozdulatlanul állt az útjában, karjában egy mozdulatlan csecsemőt szorongatott, amit át akart nyújtani neki. Könyörgő tekintetét látva, sírva fakadt és menekülni igyekezett, de nem mozdultak a lábai. Sikoltva ébredt, és a melléhez kapott. Nyílt az ajtó, ami a két szoba közt volt, és Loki rohant be. Nem ez volt az első eset, hogy rémálmoktól gyötörve, Angrboda sikoltozva ébredt. Zokogva borult a férfi karjába, aki szorította magához, és simogatta a haját. Az asszony remegő száját csókra tartotta, és ebben a csókban benne volt mindene. A lelkét adta, mintha azt suttogná, soha ne hagyj magamra.

– Már megint az álom? – Loki ismerte az álom történetét, és hiába győzködte Angrboda-t, hogy nem jelent semmit, őt is rossz érzések gyötörték, és nem hagyták nyugodni. Egy karnyújtásnyira volt a boldogság, de nem érhették el, pedig már senki nem volt, aki az útját állta volna.

– Rossz érzés... Félek! – suttogta a nő, mikor végre levegőhöz jutott. Megátkoztak minket, hogy ne legyünk boldogok.

– Ez volt az utolsó éjszaka kedvesem. Holnaptól a karjaimban fogsz elaludni, és ha rosszat álmodsz, csókokkal ébresztelek majd... Aztán lassan elfelejtjük, idővel elfelejtjük.

Úgy is lett. Hosszú századok teltek el békében. Thor király lett, és királynője Sif, akiért annyira rajongott. Az élet ment tovább, és mind Jottunheimben, mind Asgardban ifjú hercegek és hercegnők futkostak a palotában. Loki két fia és egy lánya úgy nőttek fel Thor két fia mellett, mint édestestvérek, és úgy jártak át a két világ között, mintha csak a palota egyik szárnyából mentek volna át a másikba.

A királyok, bár nem voltak édestestvérek, számíthattak egymásra és erre tanították gyerekeiket is, hiszen idővel ők örökölik majd a két birodalmat.

Muspellheim tüze tovább parázslott, de a két jégszívnek már csak a szerelem tüzétől lett melege. Ez a szerelem volt, ami felolvasztotta Jottunheim fagyott szikláit, és az életet adó vízből sosem látott szépségű birodalom jött világra.

– Te egyetlen, édes! Te! Köszönöm neked ezt a boldogságot... – Loki büszkén ült asgardi fából faragott trónján, aztán felállt, és felhúzta magához királynőjét – aki a gyermekeikkel játszott –, és megcsókolta.

Angrboda elfeledett már minden rémeset, álmok is időtlen idők óta nem gyötörték, de gondolatai nem hagyták nyugodni, ahogy bűntudata sem. Minden évben elment Asgardba egyedül, és felkeresett egy követ, amin arany betűkkel ott állt a név, és a kis hópehely, amit zokogva simogatott meg. Minden évben egyszer virágot vitt, és imádkozott, nem a sírban nyugvóért, hanem magáért, hogy végre érezze, megbocsájtást és feloldozást kap. Évről-évre enyhült a fájdalom, de nem akart megszűnni teljesen.

Kibontakozott férje öleléséből, és szeretettel simított végig a hasán. Fájdalmas arccal ült le a trónjára, a puha párnákra és elmosolyodott. Lánya lesz, ezt már tudja, de Lokinak még nem mondta el, ahogy azt sem, hogy mi lesz a neve a kicsinek.

Sigyn lesz a neve, így fogja hívni, és ezzel végre az ő békéje is eljön. Mert a világon már csak ez hiányzott, hisz mindenhol máshol régóta nyugalom volt, és béke. Egyedül csak Jottunheim királynőjének lelkében dúlt még háború. Ám ez a háború abban a pillanatban fog örökre véget érni, amikor egy újszülött hercegnő belesír a fagyos éjszakába. 

Ezt jelenti majd a neve, ő lesz maga a győzelem, és a féltékenység, a bánat, a bűntudat felett ő arat majd győzelmet, és feledtet minden rosszat. 

Örökre!